Meghoztam a heti novellát, ezen a héten is elég érdekes dologra ihletett a Dixit kép! Fanni novelláját ezen a linken találjátok! Olvassátok szeretettel!

Nyári vihar

Fájdalmasan éles villámok cikáztak át a nyári égbolton. Trish szorosan magához húzta két kishúgát. Sammy és Jo minden porcikájában remegett karjai között. A kékes villámok hullámokban világították meg szobájuk málladozó falát. A fények után azonnal dörgés csattant, mire Sammy hangosan felnyögött, könnyei elmaszatolódtak Trish karján. A réseken keresztül beszökött a frissítő esőillat, levegőt csempészve a fülledt takarmányszagba.

Az anyjuk túl régen ment el. Három nappal ezelőtt indult útnak az elhagyatott farmházból a közeli városba, hogy ennivalót keressen. Trish még mindig nem bírta kiűzni a fejéből a kihalt Chicago képét. Emberek hevertek az utcán, testüket vörös kelések tarkították. Sokan vegyi támadásról suttogtak, néhány szerencsésnek sikerült bunkerek mélyére menekülnie, ahogy Trishéknek is.

Trish tizenöt évesen látott először halottat. Szerencsésnek mondhatta magát ikerhúgai mellett, akik csak nyolcévesek voltak, amikor a nagyváros meleg bűzében embereket láttak az utcán feküdni. Az apjuk köddé vált, még őt felvették az eltűnt személyek listájára, de aztán már nem léteztek listán, sem hatóságok, sem internet, ahol tájékozódni lehetett volna az eseményekről. Trish anyja ekkor döntött úgy, hogy a városon kívül kell keresniük egy helyet, távol a fertőzésektől és a fosztogatóktól. Sammy hangosan zokogott, amikor négyszobás belvárosi lakásukból nem hozhatta magával az összes játékát. Jo már nem sírt, mindig ő volt a nyugodtabb iker. Jo sokkal jobban megijesztette Trisht, ahogy megtört nyugalommal vette fel egyetlen babáját az ágyáról kék kendőjével, amivel hathónapos kora óta aludt.

Anyjuk kék szemében erős elhatározás csillogott, amikor lányaival kézen fogva elhagyták Chicagót. Izzott az aszfalt a halott felhőkarcolók alatt, egyetlen felhő sem karcolta a kék eget. Trish úgy érezte, hogy a vidék izzó nyárillata, a bomló növények friss aromája sem képes elfelejtetni vele Chicago halál–bűzét.

Trish összerezzent, amikor egy újabb dörgés remegtette meg a régi farmház falait. A szél belekapott a gyenge szerkezetbe, Trish gyomrába idegesség gyűlt.

– Félek – szólalt meg halkan Jo. Samet tovább rázta a zokogás.

Újabb villám. Újabb dörgés. A kellemesen hűvös nyári szellőt veszélyes szelek váltották fel. Trish felnézett a plafonra, a villámlás fényébe meglátta a rázkódó gerendákat, a fa keményen nyögött a vihar súlya alatt. Nem várhatott tovább.

Trish felpattant, húgai riadt, kivörösödött szemmel néztek fel rá. Felkapta az egyik fekete nejlont, amivel a takarmányt fedték le. Belegyömöszölte a hátizsákjába, amit a vállára dobott. Torkában olyan kemény gombóc feszült, hogy képtelen volt nyelni. A ház újra megremegett.

– Bármi is legyen, ne engedjétek el a kezem! Értettétek?

– Anyát akarom – sírt tovább Sammy, de Trish figyelmen kívül hagyta húga zokogását. Megmarkolta testvérei apró kezét.

Fejében vadul cikáztak az iskolában tanult fontosságok a viharról. Odakint azonnal az arcába csapott a hideg szél, a jeges esőcseppek kemény támadást indítottak felforrósodott bőre ellen.

– Most futni fogunk – ordította húgainak.

A kicsik nem tiltakoztak, görcsösen markolták Trish két kezét. Az egyik kékes villám bénító erővel csapott egy közeli fába. A látvány méltóságteljes szépsége egy pillanatra eltérítette Trisht, majd fejét megrázva rohant testvéreivel a tisztás középre. A fák tisztes távolságból figyelték őket. A lány előhúzta a hatalmas ponyvát a hátizsákból és rögtönzött esernyőként terítette a fejük fölé. Húgai hatalmasra tágult szemmel néztek rá. Trishnek fogalma sem volt, hogy jól cselekszik–e. Újra magához vonta a remegő lányokat. A fekete ponyva alól figyelte, ahogy a villámok támadást indítanak a fák és a régi farmház ellen.

***

Madarak csicseregtek a távolban, a napfény erősen cirógatta Trish arcát, amelyre nedves fű tapadt. Hirtelen felült, amikor felfogta, hogy nincsenek mellette húgai. A ponyvát messzire sodorta a szél. Sammy és Jo a tó partján ült pár méterre Trishtől. Halkan beszélgettek ikernyelven, mintha attól féltek volna, hogy bárki meghallja a titkaikat a semmi közepén. Éltek, néha fel is kacagtak a hajnali csendben. A farmház összeomlott, a gerendák megadták magukat a viharban.

Trish talpra állt, a fáradtság hullámokban öntötte el a tagjait. Lassan a húgai mellé lépdelt, és leült a víz mellé, ami a nyári napsütésben vakítóan csillogott.

– Hazajön, anya? – kérdezte Jo csillogó szemmel nővérét. Ilyenek voltak a gyerekek, nem kellettek nekik felesleges szavak.

– Nem tudom – szólalt meg Trish, nem akart hazudni.

Az ég kitisztult. A tó partján egy öreg fát megtépázott a vihar, kettéhasította a törzsét. Egy harkály üldögélt az egyik ágán. Trish tudta, hogy a fában lakott.

Mintha tekintetében ugyanaz a beletörődő nyugalom csillant volna, mint Trishében: bár már nincs otthona, de túlélte az éjszakát.