Ezen a héten nagyon kedvezett nekem a szépséges Dixit kép, amit Fanni húzott a gyűjteményéből. Kicsit borzongatóbb dolgok felé kanyarodtam, remélem, tetszeni fog nektek! Ide kattintva Fanni írását is elolvashatjátok!

Nagyapám temetése

Tisztán emlékszem arra a napra, amikor meghalt nagyapám. Tíz évesen ültem a kocsink hátsó ülésén, a forróságban sikamlós izzadtság gyűlt össze a fekete biztonsági övem alatt, amikor anyám közölte velem a hírt. Hangjába nyálkás szomorúság vegyült, én viszont nem éreztem semmit. Életemben, ha kétszer láttam a papámat, akkor is mintha távolról méregettük volna egymást. Mintha ő sem tudott volna mit kezdeni a gyerekekkel és én sem a nagypapákkal.

Akkoriban még nem tudtam, mivel jár a halál, de anyám sürgetőn, vékony hangon közölte, hogy el kell intéznie a temetést. Mint kiderült a nagyapámnak egyetlen kívánsága az volt, hogy a családi birtokon földeljék el a testét.

Fáradhatatlanul tűzött a texasi nap nagyapám temetésének napján. Katolikus vallásunk ellenére anyám baseball-sapkát nyomott a fejemre, hogy a magas, kiszáradt fűvel borított hátsó kertben ne kapjak napszúrást. Egyetlen fa vagy felhő sem védett meg minket a júliusi nap támadásától.

Öten álltunk a kiásott sírgödör előtt. Belenéztem, kíváncsian lenyújtottam a kezemet. A hűs földszag megcsapta az orromat. Gyomnövények és gyökerek fehéren kapaszkodtak felfelé, elképzeltem, ahogy maguk köré fonják nagyapám testét és mélyebbre rántják a földbe. Az előkészített síremlék lustán hevert a napsütésben, fekete márvány felületét forróra sütötte a nap.

Nagyapám tornyos házával szemben álltunk, amiről anyám azt állította, hogy az enyém. Nem éreztem az enyémnek. De a szürke falak, a míves erkély és a hosszú tornác megbabonázott. A tekintetem a koszos ablakokra tapadt, a pattogzó fehér festékre, amely erős kontrasztban állt a szürke palákkal.

Nem figyeltem a szertartásra. A feketébe öltözött pap látványa nagyapám sötétbarna koporsójánál is jobban riasztott. Anyám zsebkendőt morzsolt. Két ismeretlen öregember segített a földbe süllyeszteni a fényesre csiszolt fatömböt.

A ház suttogott a nyári csendben. A piszkos ablakokon megvillant a nyári napsugár. Az erkély mögötti kétszárnyú üvegajtón túlról szürke alak nézett le rám. Szeme megvillant, kezével engem hívott. A nevemet formálta kiszáradt ajkaival.

A szám elé kaptam a kezem. A tüdőmből egyszerre kiszorult minden levegő. A világ megpördült, a föld kiszaladt alólam. A fejem a puha talajnak puffant, arcomat száraz fű cirógatta. Nagyapám koporsója mellett terültem el, a föld bomlás szaga az orromba fészkelt.

Távolról ordították a nevemet. Anyám a karjaiba kapott, édes parfümje elűzte az elmúlás szagát.

Hűvös félhomály ölelt körbe, amikor kinyitottam a szemem. Széles ágyon feküdtem egy ismeretlen szobában. Az égen fekete felhők gyülekezetek, a falak benntartották a hideget, lebarnult bőrömet libabőr pettyezte.

Nehéz fejjel ültem fel, homlokomról vizes borogatás csúszott az ölembe. A combomat hideg veríték borította, rátapasztva a lábamat a nejlonra, amivel az öregszagú ágyat letakarták. A széles, keretes fekhely elfoglalta a fél szobát, amelynek magas plafonján repedezett a vakolat.

A szívem kihagyott egy ütemet. Undorodva ugrottam fel, de a hirtelen helyzetváltoztatástól fekete rózsák nyíltak a látóterembe. Támolyogva vánszorogtam a koszos ablak elé. Tenyeremet az üvegre tapasztottam.

A kertben állt anyám. Kezében a zsebkendőt gyűrögette a pap gyászbeszédét hallgatva. Nagyapám fényes fakoporsóján megcsillant a fény. Én a koporsó mellett álltam. Baseballsapkás ellenzője árnyékolta a szememet, lefelé néztem a földkupacra.

Két lépést hátráltam, de belebotlottam az ágymonstrumban. A nejlon a lábamra tapadt, nagyapám csontjai a ház alatt zörögtek. Anyám hangja visszhangzott a fülemben:

– Nagyapád a házban halt meg– közölte elcsukló hangon azon a fülledt nyári délutánon Dallas biztonságos zsúfoltságában.

A szoba összeszorított, a nejlon rátapadt hideg verítéktől nedves bőrömre. Undorodva próbáltam leküzdeni magam az ágyról, láttam magam alatt nagyapám fehér ágyneműjét, amiben magával ragadta a halál.

Aztán megláttam őt. A sikítás félúton elakadt a torkomban, ahogy nagyapám összezsugorodott alakja lassan a kétszárnyú ajtóhoz lépdelt. Szürke, rongyos pizsamát viselt, szürke bőre émelyítő foghagyma szagát árasztotta. Szeme beesett összeaszott arcában.

– Jacob – mormolta hangosan a nevemet az ablak előtt, kezével a kertben álló alteregómat hívta.

A szívem olyan hevesen vert, hogy minden újra elhomályosodott előttem, aztán magával rántott az ágy.

***

– Édesem – szólongatott anyám.

Hideg kezét forró homlokomra tapasztotta, az egyik öregember ásványvízzel locsolta a nyakamat. A nap továbbra is tűzött. Én nagyapám koporsója mellett feküdtem. Hirtelen ültem fel, tekintem azonnal az ablakra siklott.

– Le kell feküdnöd, rosszul lettél a melegtől – mondta anyám tagolva, mintha nem érteném. De én képtelen voltam levenni a szememet az ablakról.

– Ott halt meg a papa? – kérdeztem rekedtes hangon az erkély felé mutatva.

A pap homlokát törölgetve bólogatott. Tekintetébe sürgetés vegyült.

– A nagyapád bizony ott tért nyugalomra. Négy napig feküdt az ágyában, mire megtalálták. Most pedig itt az ideje, hogy elbúcsúztassuk. A csontjaimban érezem, hogy közeleg a vihar, akkor pedig új temetés következik.

Anyám lassan felhúzott a földről, de én továbbra is az ablakot néztem. A ház megbabonázott. A palákat beárnyékolta a viharfelhők sötétje.

– A ház a tiéd – visszhangzott a fejemben anyám hangja, és újra nagyapám ágyára gondoltam, amiben négy napon keresztül feküdt magányosan.