Írók egymás között – A visszautasítáról

Az Írók egymás között ehavi bejegyzésében a visszautasításról akarunk nektek beszélni, amitől külön választottuk a következő hónapban terítékre kerülő kritikát. A két téma kéz a kézben jár együtt, mind a kettő az írói lét szerves velejárója. Mesélek nektek egy kicsit az én visszautasításos élményeimről, ide kattintva Kláriét és Fanniét is elolvashatjátok.

Néha úgy fogalmazom meg az írói (szerkesztői/fordítói) létet a férjemnek, hogy az életem olyan, mintha folyamatosan e-maileket várnék. Azzal, hogy van két kiadott könyvem és az év vége felé érkezik a harmadik, még mindig rengeteg jelentkezés/visszautasítás, esetleg elfogadás van az életemben. Úgy gondolom, hogy annak, aki szeretne az írással foglalkozni (vagy ebben a szférában elhelyezkedni bármiként) fel kell készülnie egy nagy adag várakozásra, aggodalomra, bizonytalanságra és bizony visszautasításra. Ezeknek a fényében tud kidomborodni a siker, érhetjük el a számunkra kitűzött célokat.

Amikor először kezdtem el novellákkal pályázni, bizony egy nagy halom visszautasításban volt részem, ami igazán elkeserítő lehet, főleg, hogyha az ember bízott bizonyos írásaiban. Ekkor kezdtem el írókurzusra járni, írástechnikai könyveket olvasni, megmutatni csomó bétának az írásaimat. Persze a fejlődés sem egyenes arányban követi azt, hogy hányszor utasítják vissza az embert. A mai napig szoktam novellapályázatokra írni, ahova nem jutnak be valamilyen oknál fogva az írásaim. Egy valamit viszont ki szeretnék emelni, amivel a visszautasításnál is nagyobb gondjaim vannak, az pedig az, amikor nem kapok választ a jelentkezéseimre.

Sajnos úgy érzem, Magyarországon ennek igazán elterjedt kultúrája van. Sokszor nem kapunk visszajelzést még akkor sem, amikor állásra jelentkezünk (sőt, van amikor interjú után sem), ami bennem óriási bizonytalanságot keltett (és kelt a mai napig). Ez főleg annak a kontrasztjában emelném ki, hogy számos angol nyelvű novellapályázatra is jelentkeztem, ahol viszont körülbelül egy százalékban fordult elő, hogy nem kaptam semmilyen visszajelzést a megkeresésre. Emellett nyolcvan százalékban vissza is utasítottak.

A visszautasítás kellemetlen, de feldolgozható. Van, amikor nagyon számítunk egy-egy megjelenésre, aztán egy pillanat alatt lerombolják a reményeinket. Általában én ezeken egy-egy napig szomorkodom, aztán kigondolom a következő lépést. Viszont a “nem válasz” lóg a levegőben, keltve egy magas szintű bizonytalanságot, azt az érzést növelve az emberben, hogy még csak válaszra sem méltatják, és minden egyes e-mailre ugrik, ami a postafiókjába érkezik. Ez jó lenne, ha változhatna. Ha a szépen megírt, jól megformált megkeresésekre valaki adna egy kétsoros választ.

És természetesen tudom, hogy az írói pályám kezdetén én is sokszor a sötétben tapogatózva próbáltam megjelenési lehetőségeket keresni, és sokszor rossz ajtókon kopogtattam, és persze rengeteg megkeresés érkezik. Emellett a mai napig úgy gondolom, hogy a visszautasítás a szakma velejárója, viszont a válaszadásban jó lenne, ha változna a hozzáállás. Már én is zsűriztem novellapályázaton, tudom, hogy milyen nagy a fejetlenség, de a saját magam által szervezett pályázaton igyekeztem mindenkinek írni visszautasítást is.

Jó lenne, ha az irodalmi közegünk olyan lenne, ahol a visszautasításból tanulni lehetne. Nem megsemmisülni a bírálattól, de nem is váll rángatva azt mondani, hogy a pályázati kiírónak úgy sincs igaza. De ehhez egy ideális világban olyan bírálatokat kapna az ember, amit magával tud vinni. Mindig Stephen King jut eszembe, aki visszautasításokat ragasztgatott tinikorában a falára. Én néha úgy érzem, hogy a saját képzeletbeli falamra csak a megválaszolatlan leveleket sokaságát tűzhetem fel.  Még akkor is, ha az én történetem szerencsés véggel végződött, hiszen a legfontosabb elfogadólevelemet már megkaptam, és egyre több ilyet kapok.

Ennek ellenére az írói lét visszautasításból és örök várakozásból áll. Erre érdemes felkészülni, felvértezni magunkat ellene. Helyreállítani az önbizalmunkat, amikor kell, és észrevenni a hibánkat, amikor vannak. Nem könnyű, de talán nem is lehetetlen.

One thought on “Írók egymás között – A visszautasítáról

  1. Pingback: Írók Egymás Közt: Visszautasítás - Ink, maps & macarons

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük