Tudni kell rólam, hogy imádom az összes évszak hangulatát, éppen ezért ma a hamarosan elkövetkező őszi napforduló előtt fogok nektek tisztelegni ezzel a rövid novellával, ami a nyári írós kihívásom utolsó darabja. Szóljatok, hogyha még van kedvetek ilyen flash novellákat olvasni, nekem nagyon jól jött, hogy egy kicsit kimozduljak a komfortzónámból és írjak pár rövidebb szösszenetet is. Az utolsó szavazott téma az volt, hogy írjak egy rózsakertről. Remélem, tetszeni fog a hangulat nektek is!
Őszi napforduló
Cirógató napfény simogatta az arcát, ahogy sóhajtva lehanyatlott a fából készült padra. Ahogy az árnyékba nyújtotta a kezét szokatlan hűvösség csókolta meg lebarnult bőrét. Hosszú, vörös selyemszoknyája magába itta a délelőtti párát. Tudta, hogy ezért rettenetes szidást fog kapni, mint nyáron is, amikor napernyő nélkül szökött ki a kertbe, és engedte, hogy bőrét kreolra színezze a nap ereje. A nyár csókja a hosszú télben lassan kifakul majd bőréről, elfelejti a meleg méz-illatát.
Úgy érezte, ezen az új helyen nem találhat vigaszt. Amikor Franciaországból a hideg Angliába adták férjhez a napfény pár napnyi lehelete tartotta benne a lelket. És a rózsakert az óriási ház hátsó udvarában, amely a szürke ég kontrasztjában is élénk színekben pompázott. A kúria nyirkos, hideg falai úgy fojtogatták, mint az ismeretlen férje érintése a hideg ágyban. Néha, a melegebb nyári éjjeleken is leszökött ide, hogy hallgassa a tóban élő békák énekét. A halvány holdfényben a színes virágok feketének tűntek, de ő csak a csillagtalan eget kémlelve vágyódott haza. Egyedül a langyos éjben felszálló rózsák illata bírta életre.
Aznap viszont csak a szürke eget kémlelte, néha egy nagyobb széllökés támadást indított a kalapja ellen, a hosszú ujjú ruhában is didergett. Csupán percek kérdése, hogy a szolgálónője mikor jelenik majd meg, hogy éles hangon dorgálja meg azért, hogy ki merészelt jönni ebben a hideg időben.
Gombóc szökött a torkába, ahogy nyelni próbált. El sem tudta képzelni, hogy nyolc hónapra száműzzék a kúria falai közé a fájdalmas hidegbe.
Egy újabb fuvallat talpra kényszerítette, könnyedén lesimította a ruháját, és kezével árnyékolta a szemét, hogy megnézze, mikor bújik elő a nap. De a felhők kérlelhetetlenül vastag réteget képeztek, amitől a szél is egyre erősödött.
Végigsimított az egyik sárga rózsa szirmaim. Beleszagolt nyárillatába. A szolgálója beszélt arról, hogy borzalmas férjének nagymamája alakította ki a kertet. Néha azon gondolkozott, hogy vajon ő is rabnak érezte magát a semmi közepén? Őt is fojtogatta a tél marka, beleköltözött a csontjaiba a fájdalom?
Nem mehetett haza. A rózsák színkavalkádja jelentette az egyetlen vigaszt, magába zárta a francia déli vidék színeit. A szemét lehunyva húzta végig a kezét a rózsák puha szirmain, mintha ezzel magába szívhatna egy kis életerőt.
A kert végében pattant ki a szeme, akkor már a felhők egyetlen rést sem hagytak maguk között. Kezét elkapta az utolsó virágról, amely azonnal megadta magát. A szirmok összeomolva hullottak le a fűre.
Hirtelen fordult sarkon. A kert egyetlen szempillantás alatt sorvadt el. A fák lehullatták leveleiket. A rózsák mind megszabadultak a szirmaiktól. A szája elé kapta a kezét. Ez nem történhetett meg. A rózsáknak még virágozniuk kellett. A nyár nem tűnhetett el egyik pillanatról a másikra.
Újra a ruhájába kapott az éles, csontig hatoló szél. A kúria árnyékában állt, toronyként magasodott előtte. A legfelső szint ablakában fény pislogott a szürkeségben. A hálószobájában fekete árny suhant. A férje, aki elvitte a családjától várta őt a hideg ágyban.
A fűzője minden lélegzetvételnél fájdalmasan vájt bordái közé. A kezében a rózsa megbarnult szirmait cirógatta. A rózsakert összeomlott, a remény elveszett, a nyár pillanatok alatt elszökött. Nem élhetett nyolc-kilenc hónapig a hideg falak között. Nem élhetett színek, illatok és napfény nélkül.
A kerti tóban megpillantott egy tavi rózsát. Élénkéken világlott ki a szürkeségből. Oda vágyott, ahol még léteztek színek, ahol a hideg halál nem ragadta magával. Lassan nyújtóztatta a virág felé az ujjait. Valahol léteznie kellett még napfénynek.
*
Később kisütött a nap. Aranyló őszi fénye táncolt a kerti tó felületén. Bíborvörös ruha ringatózott a felszínen, majd egy szolgáló sikolya szakította át a fényes csendet.
- 09.21.
