Ezen a héten Fanni folytatását olvashatjátok. Az események felpörögnek a tengerben!

Így magassarkúban imbolyogva eszembe jutott az egyik kedvenc mondatom a Harry Potterből. Valahogy így hangzott: vannak olyan helyzetek, amit ha együtt éltek át barátok lesztek akár tetszik, akár nem. Például, ha megküzdötök egy hegyi trollal. Vajon, ha Trevor meg én együtt legyőzünk egy őrült szirént, akkor az instant szerelmet generál? Lopva Trevorra pillantottam, aki vidáman lépkedett mellettem. Annyi arcát láttam már ezalatt a pár rövid nap alatt: a kiskutya tekintetű hősszerelmestől kezdve, a heves szeretőn át a felelőtlen kamaszig. Melyik volt az igaz? És vajon valahol mélyen a sok álarc és álca közt volt egyáltalán valami, ami az enyém lehetne? Fellestem az égre, hátha kapok valami mennyei választ, de a hold elutasítóan a fejére húzta felhőtakaróját, és makacsul hallgatott. Visszatértem tehát a földre. Másik oldalamon Bernard fütyörészett, és a pisztolyát tisztogatta a pólójával.

‑ Nem félsz, hogy ellövöd a f… valamelyik fontos testrészedet? – kérdezte Trevor felvont szemöldökkel.

Bernard csak röhögött. Nem nagyon csinált mást, amióta kiszálltunk a kocsiból. Talán jobb is, már nagyon fárasztottak a hülye dumái. Szerencsére elég közel lakott a tett helyszínéhez így egész keveset kellett elviselnem a hajmeresztő vezetési stílusát. Ha eddig azt hittem, hogy apám erőszakosan vezet, akkor most át kellett értékelnem magamban. Bernardhoz képest szolid volt, mint egy első bálozó. Eszembe jutottak a szüleim. Biztos halálra aggódják magukat. Ha csak nem megint veszekednek vagy az apám az igazgatónővel hetyeg, anyám meg kiüti magát a piruláival. Átfutott a fejemen, hogy felhívom őket, de a telefonunk már több ízben elárult minket, úgyhogy nem kockáztathattam. Majd utólag kimagyarázom valahogy, gondoltam.

A párizsi este tele volt misztikummal, és romantikával, szinte éreztem a nyakamon a halott költők abszintszagú leheletét. Mégse ragadt rám sok a romantikus hangulatból, és szerelmes lányregény helyett úgy éreztem magam, mint egy rosszul sikerült Dan Brown regényben. Én nem voltam harvardi tudós, és a mozdulataimat nem egy happy endre hangolt író irányította. Fogalmam sem volt, hogy lehetne ennek a balul sikerült nyári kalandnak jó vége, de egyelőre azon voltam, hogy a legkevésbé katasztrofális megoldás felé haladjunk. Aztán majd lesz valami. Erőszakkal elfordítottam a gondolataimat a távoli jövőtől, és az előttem szürkéllő járdára koncentráltam. Egyik lépés a másik után. Jobb és bal. A cipőm egyenletes kopogása segített a jelenhez horgonyozni az elmém. A lábfejem már ettől a pár métertől a kínok kínját élte át, de Trevor elismerő pillantásai még a fájdalmat is elfelejtették velem.

‑ Meg is érkeztünk – mondta Bernard, és kihúzta magát.

‑ Ez most komoly? – fakadtam ki, ahogy végigfutattam a szemem az óriási épületen. – Ez hatalmas!

‑ Minden lány ezt mondja az első randin – mondta Bernard vigyorogva, és biztos voltam belőle, hogy nem egy dologról beszélünk. – Mi, franciák szeretünk nagyban gondolkodni.

‑ Ez csodálatos, de hogyan fogjuk megtalálni az egy nyamvadt tőrt, ebben a … hodályban? Ehhez még a kínai Vörös Hadsereg is kevés lenne, nem hogy mi hárman. – Kezdett eluralkodni rajtam a pánik.

‑ Vigyázz a csöpp szádra kisasszony! – mondta Bernard enyhén idegesen, ‑ Ez nem egy hodály, hanem a nemzetünk dicső múltját őrző műintézmény! Beszélj róla tisztelettel, vagy lesheted, hogy segítek. – Várakozás teljesen rám nézett.

‑ Oké. Bocsi. Szóval mi a terved? Mert lássuk be, ez nem lesz egyszerű.

‑ Csitu van, paragép. Figyelj, és tanulj! – mondta, és elindult a bejárat felé, miközben a bajsza alatt arról mormogott, hogy most már egészen biztos nem fog fiatalabb csajokkal kezdeni.

A távolban elemlámpák fénye tűnt fel. A gyomrom gombostű méretűre zsugorodott, és úgy éreztem, ha kinyitom a szám, kiesik rajta. Lebuktunk. Bernard előresietett, és csak gyorsan pergő szóváltást hallottam, majd nevetést.

‑ Gyertek, lúzerek, Jules barátom bevisz minket!

Trevorra néztem, aki megeresztett egy magabiztos félmosolyt, majd megragadta a kezem, és a bejárat felé vontatott.

‑ Jules nyugalmazott rendőr, ugyanazon az örsön szolgált, mint én. Sokszor együtt söröztünk műszak után. Most meg itt vigyázza a rendet és a törvényt – magyarázta Bernard, és látszott, hogy volt kollégájának jól esik a dicséret. Ragyogott az arca, mintha csak hájjal kenegetnék. Minden további kérdezgetés nélkül beterelt minket.

‑ Szóval, hallom a kisasszony diplomamunkájához kell egy a múzeumunkban őrzött darab – mondta az öregúr. ‑ Általában nem adunk ki semmit egy halomnyi aláírt, lepecsételt papír nélkül, de mivel Bernard-t ismerem régóta, és tudom, hogy megbízható fiatalember. Na, meg minek kéne amúgy az embernek egy bronztőr… nem jó az semmire. Ha egy géppuskát kérne a kisasszony… na, azon azért jobban elgondolkodnék.

Jules nagyon szimpatikus, jó kedélyű bácsinak tűnt, szégyelltem is magam, hogy így átvágjuk a palánkon, de nem igazán volt más választásunk. A múzeum falai finoman lélegezték ki a hűvösséget és a történelmet. Kár, hogy nem napfényben, normális körülmények közt látogattunk ide.

Valami motoszkált a fejemben, de nem tudtam behatárolni, mi az. A hasamra tettem a kezem, és éreztem, hogy remeg a gyomrom. Pedig nem is voltam már annyira ideges. Vagy mégis?

‑ És miről írja a szakdolgozatát, mademoiselle…? – folytatta a csevegést Jules.

A kérdés teljesen váratlanul ért, de a válaszok még is ott ültek a nyelvem végén. Ha már hazudunk, csináljuk nagyban.

‑ Jones. De szólítson csak Robertának. A harvardi egyetemen tanulok történelmet és kriminálpszichológiát. – Ugyan fogalmam sem volt, hogy azt tényleg oktatják-e ott, de jól hangzott, és reméltem Jules barátunk nincs tisztában a karok listájával. – Kicsit későn találtam rá a megfelelő témára, és ezért kértem egy kis lastminute segítséget Bernard barátomtól. Arra lennék kíváncsi, hogy egy régi gyilkosságról mennyi mindent tudunk megállapítani a modern technika segítségével. Ösztöndíj támogatást is kaptam a projectemre, a hadsereg nagyon érdekesnek találja a kutatást.

Trevor felszisszent. Talán egy kicsit túl sok volt a rizsa, de nem számított. Végül is igaza volt Jules-nek, ez csak egy egyszerű bronztőr, nem a Mona Lisát akarjuk elvinni egy körre. A gyomrom megint megremegett, de még mindig nem tudtam értelmezni a testem kódolt jelzéseit. Biztos a stressz, abból jócskán volt részem az utóbbi időben.

Mire kettőt pislogtam, készen is voltunk. Aláírtam egy kisebb halom papírt a nagyon kreatív álnevemen, aztán a kezembe nyomtak egy helyszínelős zacskóba csomagolt csillogó tárgyat. Nagyot nyeltem. A tőr csodaszép volt. Igaz, hogy a fényét megcsorbította az idő, de még így is ragyogott a múzeumi lámpák fényében. Hirtelen elöntött a megkönnyebbülés. Milyen jó, hogy ilyen könnyen ment minden. Mekkora mák, hogy Bernardnak mindenhol vannak ismerősei, és nem kellett Ocean’s Elevent játszanunk. Minden simán ment, mint a varázslat. Hirtelen megcsapott egy hideg fuvallat, de elhessegettem a rossz érzést. Echoról már jó ideje nem hallottam, és miért akkor segítene, amikor épp az ő ellene használandó fegyvert vadásszuk le?

Kedvesen elbúcsúztunk Julestől, megígértem, hogy mindenképpen megemlékezem róla a diplomamunkámban, majd Bernard kocsija felé vettük az irányt. Hazafelé menet beugrottunk egy mekibe vacsoráért, majd mint, aki jól végezte dolgát lezuttyantunk a tévé elé. Éppen a Taxit néztük, és az elhűlőben lévő sült krumplit rágcsáltuk, amikor csengettek.

‑ Ki a fene lehet az ilyenkor? – morogta Trevor, miközben a vállamat simogatta.

‑ Jaj, a nagy felfordulásban elfelejtettem szólni, hogy áthívtam a csajom. Azt mondta, majdá meghal a kíváncsiságtól, hogy találkozzam veletek – mondta Bernard, és felpattant, hogy kinyissa az ajtót.

‑Ej, bébi, de dögös vagy ma este! – hallottam a folyosóról, majd hosszú percekig csend volt. Megpróbáltam, hátralesni, de Trevor befogta a szemem.

‑ Ne nézz oda, ez nem gyerekeknek való! – mondta nevetve, én meg jól oldalba böktem. Már éppen birkózni kezdtünk, amikor hallottuk, hogy megállnak felettünk. Trevor karja alól néztem fel Bernard és a jövevény arcára.

‑ Hé, srácok viselkedjetek! – mondta Bernard – Hadd mutassam be Párizs legvagányabb nőjét, és mellesleg a csajomat! Ez itt Elyse, az a kettő szerencsétlen pedig Trevor és Susan.

Hidegen villant az ismerős kék szempár, és a gúnyos mosolytól az arcomra fagyott a döbbenet.

‑ Enchantée – mondta Echó, és megszorította a kezem.