A tenger 26. részét olvashatjátok a héten, és ezennel bejelentjük, hogy már csak két rész van hátra, szóval lehet készülni a végére! Olvassátok szeretettel Fanni részét!

Furcsa az élet. Néha évekig nem történik semmi, csak rakod az egyik lábad a másik után a mindennapok mókuskerekében, aztán hirtelen minden meglódul, és rohansz, hogy utolérd magad. Szombaton délután háromkor tértem magamhoz a szállodai öblítő illatú ágyamban, és nem emlékeztem, hogy kerültem oda. Aztán egy másodpercre felrémlett, ahogy Trevor magához szorít, és felhoz a szobánkba. A szívem összeszorult. Egy a normális világtól elszigetelt buborékban voltunk, ami bármelyik pillanatban kipukkadhatott. Az ősz vészesen közeledett, Anglia felől elnyűtt iskolai egyenruhák, tornaöltözők és matek dogák félelemszagát hozta a szél. A valóság pofon csapott. Sokkal egyszerűbbnek tűnt egy vérszomjas, ősi szirént félreállítani varázslat segítségével, mint szembenézni azzal, ami otthon várt minket. Az életemet megmentettük, de hogy a nyakig érő trutyiból, hogy mászunk ki, azt nem tudtam. Nem volt már nálunk Echó varázsgyűrűje, hogy mindenkit úgy manipuláljunk, ahogy akarunk. Magunkra maradtunk a következményekkel.

Átaludtam egy fél napot, és mégis úgy éreztem magam, mint akit megrágtak, és kiköptek. A lakosztályunk feltűnően csendes volt, körbejártam a szobákat, de senkit nem találta. Persze, a fiúknak biztos jobb dolga volt, mint egy ostoba kislányt istápolni. Szinte láttam magam előtt Bernard-t, ahogy koktéllal a kezében fűzi a designer bikinis csajokat. És Trevor… megráztam a fejem, és inkább a fürdőszoba felé vettem az irányt. Egy zuhanyra volt szükségem, hogy kitisztítsa a gondolataimat. A langyos vízsugár lágyan simogatta a bőrömet, és hosszú idő óta nem éreztem azt, hogy a víz az ellenségem lenne. Azt hittem, a megtisztulási rituálé majd kimossa az agyamból a gondokat, de folyamatosan azon kattogtam, hogy hogyan lehetne ebből a kalamajkából kimászni. Nem magamért aggódtam, legfeljebb életem hátralevő részét szobafogságban töltöm, de Trevorra sokkal rosszabb várt. Ami azt illeti Bernard-ra is, bár ahogy őt ismerem, valahogy kimászik belőle, olyan sikamlós az a srác, mint egy angolna. Valószínűleg már egy pár bírónő ágyában is megfordult, majd ők kimentik ezt a modern Belamit. Elszégyelltem magam. Akármilyen fura és meggondolatlan volt, a srác iszonyat sokat segített nekünk, a munkáját, sőt az életét is kockáztatta értünk.

Bár a gondjaimtól nem sikerült megszabadulnom, a zuhany után sokkal kevésbé éreztem magam kifacsart citromnak. Felkaptam az első kezembe, akadó ruhát, és leszaladtam a medencéhez, mert biztosra vettem, hogy a fiúk ott lesznek. Meg is találtam őket a bárpult közelében egy napernyő árnyékában. Iorgosz és Bernard élénken sugdolózott, míg Trevor csak bambult ki a fejéből, és az ásványvízét szorongatta. Fáradtnak tűnt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, és a tökéletesen lebarnult bőre alatt, mintha sápadt lett volna. Biztos, őt is megviselték az este eseményei, és valószínűleg ő is a nem túl fényes jövőről gondolkodott. Amikor közelebb értem, Bernard és Iorgosz szétrebbentek, és túl széles mosollyal üdvözöltek.

‑ Nahát, Csipkerózsika, téged is látni errefelé? Már lassan ott voltam, hogy kipróbálom, hogy a csókkal ébresztés működik-e… ‑ mondta Bernard.

Zavartan nevettem, és Trevorra lestem, hogy reagál-e valamit a barátja flörtölésére, de fel se nézett, csak tovább bámulta a poharában szétpukkanó szénsav buborékokat. A szívem szakadt meg érte. Ahogy a poharat szorongató kezére néztem, észrevettem, hogy az egyik ujjára egy tompa fényű, egyszerű gyűrű feszült. A szívem elnehezedett. Értettem a célzást. Újra elkezdte hordani az eljegyzési gyűrűjét, enyhe célzásként, hogy kopjak le. Hát ennyi volt. A könnyek égették a szemem, és legszívesebben elszaladtam volna, de már nem az a sírós-picsogós kislány voltam, mint a nyár elején. Mosolyt erőltettem az ajkamra, és megkértem Bernard-t, hogy rendeljen nekem egy Mojitot.

Próbáltam beszélgetést kezdeményezni a koktélom fölött, de valahogy a próbálkozásaim mind zsákutcába futottak. Iorgosz és Bernard mintha kerülte volna a tekintetem, Trevor meg egyszerűen tudomást sem vett rólam. Bernard állandóan a karórájára pillantgatott, és feszültem játszott a nyakában lógó medállal. Már ott voltam, hogy megkérdezem, mégis mi a fene folyik itt, amikor megkaptam a választ. A hátam mögött magas sarkak kopogását hallottam, és pár rohamcsizma csikorgását. Aztán az anyám megkönnyebbült sikoltását.

‑ Hát itt vagy, édes kislányom!

Mintha egy vödörnyi jeget öntöttek volna a nyakamba, az egész testem lefagyott. Csigalassúsággal fordultam meg. Ott álltak a szüleim, Trevor volt menyasszonya és a számokból ítélve a fél francia rendőrség.

‑ Megmondtam, hogy ne aggódjon, Margaret, tudtam, hogy Bernarnd-ra számíthatunk. Végig informált minket, csak a megfelelő pillanatra vártunk, hogy lecsaphassunk. Próbáltuk a dolgot a legkevesebb kellemetlenséggel megoldani. – mondta Jennifer, és a hangjában kaján öröm csengett.

Tátott szájjal bámultam Bernard-ra, aki mindenhova nézett csak rám nem. Azt hittem, rosszul leszek. Épp kezdtem megkedvelni, és elnézni neki az összes őrültséget, mert hittem, hogy Trevor igaz, jó barátja. De nem, csak egy rohadt spicli!

‑ Hogy tehetted? Bízott benned! – kiáltottam, és tehetetlen dühömben hozzávágtam a koktélos poharamat. Az üveg darabokra tört a mellkasán, a maradék édes lötty szerteszét fröcskölt, és a szilánkok megvágták Bernard-t, és a mellette ülő Iorgoszt. Egyikük sem mozdult. – Szánalmas vagy! Biztos ez a csaj is széttette neked a lábát, mert neked csak az számít, mi? Aztán most úgy táncolsz, ahogy ő fütyül.

‑ Ugyan, ugyan, drága Susan, nem kell dührohamot kapni. Főleg nem kell tisztességes embereket mindenféle csúnyaságokkal gyanúsítani – mondta Jennifer, és a vállamra tette a kezét. – Szörnyű ez a Stockholm-szindróma, nem igaz?

Kegyetlen és hideg volt a hangja, és ha nem tudtam volna, hogy Echót elkaptuk, akkor még azt hittem volna, hogy ő az. Ennyi rosszindulatot eddig csak tőle tapasztaltam.

‑ Ne aggódj, téged senki nem hibáztat, hisz te csak egy bájosan ostoba kislány vagy, akit olyan könnyen lehet befolyásolni, hogy az már szinte nevetséges – folytatta. Megpaskolta a vállam, aztán a rendőrökhöz fordult. – Na mire várnak, vigyék el!

Hirtelen mintha mindenkibe visszaköltözött volna az élet, a rendőrök, akik eddig meredten hallgatták Jennifer minden szavát, elindultak a még mindig letörten üldögélő Trevor felé. Anyám pedig hozzám rohant, és zokogva átölelt.

‑ Jaj, drágám, ugye nem bántott az a szemét?

‑ Ne hívd így, anya. Magamtól jöttem vele – mondtam, és anyám vaskarú ölelésének börtönéből néztem, ahogy Trevor csuklóján kattan a bilincs. Bernard-ral meg kezet fog, az egyik idősebb rendőr, és kitüntetésről beszélnek.

‑ Tudom, hogy rossz szülők voltunk, nem figyeltünk rád. Ez csak egy segítségkiáltás volt. Persze apád hibája volt az egész, mint kiderült hónapok óta szeretője van… De nem baj drágám, már beadtam a válókeresetet, velem maradsz, és csak rád fogok figyelni. Újra legjobb barátnők leszünk, és akkor nem lesz soha többet ilyen. Már nincs semmi baj, nem kell sírni. Szólhattál volna, kicsim, ha magányosnak érezted magad, megbeszéltük volna. Nem kellett volna mindenféle beteg liliomtiprók karjába vetned magad. Na, ne sírj már!

Trevort bilincsbe verve vonszolták el mellettem a rendőrök. Most mintha magához tért volna a letargiából, küzdött, rúgott, kiabált, de mindhiába.

‑ Vegyék le rólam a kezüket ostobák! – kiabálta rekedten. ‑ Hibát követnek el! Én nem csináltam semmit! Én nem az vagyok, akinek hisznek.

‑ Na persze – mondta fejcsóválva egy idősebb zsaru, és rácsukta a még mindig ordibáló Trevorra a rendőrautó ajtaját.