Azt hiszem, hogy ma reggel értem el arra a szintre, hogy nem bírom tovább. Sohasem szoktam igazán politizálni, se fontos kérdésekben állást foglalni a blogomon, éppen ezért most sem akarok menekültezni, zsidózni, cigányozni vagy a földönkívüliekkel foglalkozni, de annyira feszítenek belül a szavak, hogy muszáj volt leülnöm ma reggel és írnom.

Három hete vagyok Magyarországon, amolyan nyaralás keretein belül és úgy érzem, hogy a gyűlölet fertőz, megront, rombol, veszi el az értékes perceket az életemből. Eddig is tapogattam magam körül ezt az érzést. Rengeteg ember színes véleményekkel él olyan csoportokról, amiket nem ismer. Arról nem is beszélve, hogy csoportokról tesz általánosítást. Már akkor is fogtam a fejemet, amikor ez a zsidókkal vagy a homoszexuálisokkal történt meg, hiszen itthon a gyűlölet megállíthatatlan tengerként hömpölyög előttünk. Most pedig a menekültekkel tetőzött a helyzet, ami eljuttatott arra a szintre, hogy tényleg szinte sírva fakadjak a Facebook üzenőfalam láttán. Lehetséges, hogy belefér ennyi gyűlölet az emberekbe? És mindig az a válasz, hogy igen. Rontunk a még nehezebb helyzeten, rettegünk az ismeretlentől, bántunk olyanokat, akikről fogalmunk sincs, hogy kik. Feltételezzük, hogy mindent tudunk rólunk, kétes információnk vannak, amelyeket tényként kezelünk. Nem látunk ki a saját helyzetünkből.

Persze, nagyon jól tudom, hogy miért is van ez. Az emberek elkeseredettek, ezért keresnek valakit, akit hibáztathatnak a saját nyomorukért. Szar az élet, mert az a mocskos akárki (behelyettesíthető bárki, aki éppen adott, akár a földönkívüli is) elveszi az ételt, a pénzt, elrontja az életemet. Magyarországon már csak ez maradt. Utáljuk embertársainkat, akiket nem ismerünk, nem is teremtünk velük értelmes kapcsolatot. Kreálunk mindenféle problémát, általánosítunk, csoportba sorolunk. Mert ugye vagyunk mi, magyarok és vannak azok a szemét mások, akik elrontanak nekünk mindent.

Talán órákig is püfölhetném a billentyűzetet, hogy összefoglaljam, hogy a napokban miket hallottam. Hozhatnék érveket és ellenérveket,  hozhatnék bizonyítékul cikkeket és ellencikkeket, de nem teszem. De szerintem az már mindennek a teteje, amikor emberek más emberek halálát kívánják a Facebookon. Senki sem hatja meg őket, nem látnak a gyűlölet ködétől.

Nekem az fáj, hogy elveszett az empátia. Az empátia, aminek nem feltétlenül kell tettben megnyilvánulnia, lehet az egy gondolat is. A legérdekesebb az, hogy a saját csoportunk felé mindig érzünk ilyesfajta érzelmeket, de azoknak sem segítünk. Nem akarok senkit bátorítani segítésre, semmire. Sőt, abban is bizonyos vagyok, hogy csak a saját lelkemen könnyítek azzal, hogy megírom ezt a bejegyzést és nem hallja meg szinte senki. De én egy huszonéves magyar lány vagyok, aki úgy érzi, hogy szorongatja a gyűlölet minden formája és az emberség valahol nagyon távolra tűnt, és ezt félelmetesnek tartom. Félelmetesnek, mert ebből lesz a kegyetlenség, a halál, a felesleges bántalmazás.

Az emberek javarészt csak rettegnek az ismeretlentől, mindenről rengeteg tudásuk van, de nem tapasztaltak semmit. A legnagyobb gyűlölködők kapcsolatot sem tudnának teremteni a félt embercsoportokkal. Mi lenne, ha szélesítenénk egy kicsit a horizontot? Mi lenne, ha egy kicsit megpróbálnánk kilátni a saját fejünkből? Mi lenne, hogyha egy kicsit hálásak lennénk azért, amink van és nem csak a gyűlölettel teli irigység folyna a csapból?

Én csak egy kis szeretetet szeretnék látni valahol, mert ez az embertelenség megbetegít mindenkit. Csak annyit szeretnék, hogy lássunk túl a csoportokon. Ne legyenek földönkívüliek, zsidók, menekültek, cigányok, homoszexuálisok. Hanem legyenek sorsok. Legyenek emberek, akik mind különbözőek, mind más helyről jöttek. Gondoljunk bele, hogy mi, magyarok mennyire fel vagyunk háborodva, hogyha csoportként kezelnek bennünket, hogyha kiírják valahová, hogy a magyarok lopnak. Mert nem minden magyar lop, de van magyar, aki lop. És tényleg fontos ez a mondat: nem mindenki gonosz.