Művészet és szorongás

Visszatértem Dublinból és Barcelonából, ezért úgy gondoltam, hogy megajándékozlak titeket egy pánikos-szorongós-agorafóbiás bejegyzéssel. A szorongás mondhatni születésem óta az életem része, de az utóbbi pár évben nagyon erős agorafóbiával és pánikbetegséggel küzdöttem. Érdekes módon a szorongás éppen a Maradj velem és folytatásai írása során volt a legerősebb. Szerencsére most már jobban vagyok, de órákat tudnék mesélni a szorongással kapcsolatos kalandjaimról, és mára már tudom, hogy mindig az életem része lesz ez a probléma. Viszont éppen emiatt kezdtem el gondolkozni, hogy vajon milyen kapcsolat is van a művészet és a szorongás között. Engem határozottan megnyugtat az az elmélet, hogy lehetséges, hogy a szorongás is ad nekem valamit, nem csak elvesz tőlem lehetőségeket. Ugyanis, hogyha kicsit kutakodunk a témában, akkor nem egy írót és művészt találunk, aki hasonló gondokkal küzdött. Most Kate Forsyth cikkét fogom segítségül hívni, hogy meséljek híres emberekről, akiknek életük része volt a pánik.

Beszéljünk először egy kicsit Emily Dickinsonról, aki sohasem hagyta el az otthonát és még látogatókat sem fogadott. Dickinson mindig fehérbe öltözött, a sötétben ücsörgött a lépcsőn és hallgatta mások beszélgetést, akik a nappaliban ültek. Hogyha tetszett neki, amiről beszéltek, akkor egy pohár bort és egy gyorsan megírt verset küldött nekik. Halála után kétezer verset találtak az íróasztalában. Az elkövetkező hatvan évben a Emily családja és barátai nem igazán találtak senkit, aki publikálta volna a verseket. Ma persze Emily Dickinson az Egyesült Államok egyik legnagyobb költője.
Na, de nem Dickinson az egyetlen, aki nem lépett ki a háza biztonságából. Az Üvöltő szelek írónője, Emily Brontë sem hagyta el a birtokot. Elizabeth Barrett még az ágyából sem volt képes felkelni, de J.D. Salinger és Dorothy Parker is bővítik a sort.

Tudtátok, hogy az Egyesült Államokban 3.2 millió ember küzd agorafóbiával? Az Egyesült Királyságban 700 ezren élnek a betegséggel, Magyarországon pedig legalább 120 ezren. Hihetetlen számok, ugye? A kifejezés egyébként Carl Otto Westphaltól ered, és manapság leginkább azt a betegséget fejezi ki, amelyben az emberek félnek elhagyni saját otthonuk biztonságát. Greta Garbo szindrómának is hívják, mivel a legendás színésznő majdnem ötven évig nem hagyta el lakását. De már Hippocrates is beszélt a betegségről és Charles Darwin is tökéletes leírást adott a tünetekről. Maga Darwin is húsz évig házába zárva élt, amíg megírta A fajok eredetét, és erős pánikos tünetei voltak. De a Sikoly című híres festmény is az agorafóbia terrorját mutatja be. Edvard Munch éppen két barátjával sétált, amikor rátört a pánikroham egy alkonyon. Emily Brontë számtalan alkalommal próbálta elhagyni Haworth-ot, és egyszer sikerült eljutnia Brüsszelbe, de a túra rettenetesen sikerült, így többet nem mozdult ki otthona biztonságából.
De a betegség nem csak viktoriánus vénlányokat érintett meg. Például Kim Basinger is küzdött a pánikkal, egy dokumentumfilmben így nyilatkozott: “Egész életemben félelemben éltem…főleg a nyílt terektől rettegtem. Féltem a félelemtől. A félelem a félelemtől mindenkit megérint, akinek valaha volt pánikrohama. Sohasem akarod újra átélni.”

Sajnos az agorafóbiások legtöbb esetben szégyellik a betegségüket, hiszen manapság is sokan gondolkodnak úgy, hogy az ilyen jellegű betegségek egyszerűen akaratgyenge, lusta emberekhez tatoznak. Ráadásul sok esetben először fogalmuk sincs, hogy mivel állnak szemben és ördögi körbe taszítják magukat.

A legrosszabb a szorongásban az, hogy magunk állunk akadályként saját vágyaink előtt. Én is számos dolgokról mondtam le és mondok le a mai napig a szorongás miatt, ami valahogy még sürgetőbb érzéseket hoz számomra, hogy éljem az életemet. Akik hasonló gondokkal küzdenek, azoknak szeretettel ajánlom Claire Weekes könyvét, aki nekem rengeteget segített, hogy elfogadjam magam a szorongásommal együtt. Ha bármilyen kérdésetek lenne ezzel kapcsolatban, akkor állok a rendelkezésetekre!

2 thoughts on “Művészet és szorongás

  1. Huh! Először is… napikig halogattam a cikked elolvasását. Ezen héten visszatért a mumus, három pánikrohammal és állandó szorongással, szóval nem mertem elolvasni… mert igen, szinte mindentől félünk. De ugye azt sokan nem tudják, hogy éppen ezért bátrabbak is vagyunk másoknál, hiszen nap, mint nap küzdjük le a félelmeinket, saját magunk fölé kerekedve, ami lehet, hogy másoknak éppen nem megy. Ezért szoktam magamat azzal biztatni, hogy bátrabb vagyok, mint gondolnám. És az is igaz, hogy félünk beszélni róla, mert akkor jön a sajnálat és vele együtt a megvetés. Most már én is egyre többet beszélek róla, szeretném, ha ezzel együtt fogadnának el. Van ilyen problémám, de attól élem az életemet.

    De jó, hogy írod, hogy a második rész írása közben volt ezzel problémád. Már annyira frusztrált, hogy nekem A Fekete hercegnél ugyanez volt, le is álltam, mert éreztem, hogy nem tesz jót, aztán mikor felismertem, hogy mi a helyzet, visszatértem. Sokszor elég tudatosítani magamban, de hát attól még próbára tesz. Elgondolkodtam magamban, hogy sok pánikbeteg, szorongásos ember választja magának az írást…

    Nagyon örültem, hogy Elizabeth Barrett-et is megemlítetted, az ő története is sokszor adott nekem erőt, hiszen ő is képes volt rá, hogy kitörjön.

    Megfordíthatnád a dolgot és írhatnál egy cikket, amiben bemutatsz pár könyvet, amiben a főhősnek van mentális problémája. Érdekes gyűjtés lenne! 🙂

    A könyvet pedig be fogom szerezni, mert szükséges! 🙂 Talán arról is írhatnál, hogy neked milyen módszerek váltak be!

    • Mindenképpen felveszem a listámra ezt a két javaslatot, hátha másnak is hasznosnak lehetnek az én módszereim is! A főhősös cikkötlet is nagyon jó 🙂 Remélem, hogy már jobban vagy a héten. Sajnos ez ilyen, nekem is vannak nehezebb időszakaim, és néha pontosan nem is értem, hogy miért is lett erősebb a szorongás. Kitartást hozzá!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük