Nyári írós kihívás II. – Szeptember egy

Kissé hektikusra sikeredett nekem ez a nyár minden fronton, ezért az augusztusra tervezett novellámmal is szeptember elsején jelentkezem. De remélem, hogy az utolsó, megszavazott témát még szeptember végén meg tudom írni, hogy még legalább meteorológiailag a nyárban legyünk 🙂 Fogadjátok szeretettel a mai novellácskámat, remélem, tetszeni fog! Az augusztusi témám a következő volt: valaki, aki a csillagok alatt alszik odakint. 

Szeptember egy

Halott napraforgók gyászolják a nyarat, ahogy a lemenő nap fényében végigsuhanok a bicajommal az üres útszakaszon. Két kézzel kapaszkodom a nyárba, pedig éjjelente már bekúszik az orromba az ősz füstös illata. A lebukó nap vérvörösre festi előttem a sík horizontot. A hátamat csiklandozzák még a lecsúszó izzadtságcseppek, de magamba akarom zárni az érzést a hideg éjjelek előtt. A testembe akarom gyűjteni a nyári nap melegét, a víz hűsítő illatát.

Egy pillanatra behunyom a szemem. Hallgatom a felébredő tücskök ciripelését, a szél suhogását a végtelen mezőn. Emlékszem a zajos nyárra, a medence körüli gyerekzsivajra, a fesztiválok mellkasba vágó lüktetésébe. Régen a nyár színes volt, aranyvörös, mágikus. Gyerekkoromban minden napjába úgy merültem bele, mint a hűs medencébe.

Kipattan a szemem. Hirtelen fékezek le ott, ahol a bicikliút keresztezi a főutat. Meztelen lábamat a langyos aszfalton támasztom. A végtelen, széles út látványától vadul kezd lüktetni a szívem, a mellkasomban apró rakétákként sülnek ki az idegek.

Itt vagyok. Pontosan a világvégén. Izzadó tenyérrel sétálok az út közepére. Széles plédet terítek az aszfaltra, amire ráteszem a hálózsákomat. Az első csillag szikraként villan fel a sötétkék égen. Előveszem az útinaplómat, és bejegyzem, hogy ma egy kicsivel messzebb jutottam, mint az előző nap. Nem mentem át az úton, de a felfestett vonalra teszem le a párnámat. Fekve még inkább érzem pulzáló szívemet, a kimerültség hullámokban tör rám. A felhőtlen eget kémlelem, miközben hagyom, hogy rám boruljon az üres világ.

A legnagyobb félelmem mellettem pihen a puha zöld pléden. A világ kiürült, elhagyott autók sorakoznak a főúton. Beszívom a levegőt, és hagyom, hogy az idegesség távozzon a testemből, elfusson a kukoricamezőre.

Csak pár pillanatra akarom lehunyni a szemem, de az idő hónapokkal ezelőtt megállt. Csak onnan tudom az idő múlását, hogy minden nap kipipálok egy napot a naptáramban. Amikor visszanézek az égre, már kigyúltak a késő nyári égen a csillagok. Ezüst csillámporral hintették meg a vaksötét eget. Már nincsenek lámpák, pár napja kihunyt a fényük. Csak a tücskök és az éjjeli állatok neszezése töri meg a csendet.

Másnap tovább kell mennem. Fél évvel ezelőtt a lakásom ajtaján se tudtam kilépni, aztán a világot elborította a csend. Olvastam a híreket a halálos vírusról, a bombatámadásokról, mire én még inkább összehúztam magam a csigaházamban. Egy héttel ezelőtt a víz is elapadt, az étkészletem megcsappant, így ki kellett lépnem a végtelenbe.

Agorafóbia. Görög szó. A nyílt tértől való rettegés. Első nap azt hittem, belehalok a félelembe, az izzadtság cseppekben bucskázott le a tenyeremről, ahogy elindultam az üres főúton. De haladtam előre. A csillagos ég lett a takaróm, a tücskök ciripelése az altatódalom.

Tudom, hogy még maradtak olyanok, mint én. Egy másik agorafóbiás, aki remegve nézett végig a lépcsőházon, és tudta, hogy itt az idő, hogy a félelmével karöltve sétáljon ki az üres végtelenbe.

Újra az orromba szökik az ősz illata, ami rettegéssel tölt el. Nyár, miért hagytál te is egyedül?

  1. 09.01.

2 thoughts on “Nyári írós kihívás II. – Szeptember egy

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük