NaNoWriMo 2018

Úgy érzem, idén se maradhat ki a NaNoWriMo bejegyzésem, pedig a Facebook oldalam épp tombol a Vigyázz rám megjelenésétől, és annyira hálás vagyok nektek, hogy végig támogattátok és szerettétek ezt a sorozatot. Hatalmas álmom vált valóra, hogy egyben láthatom ezt a három könyvet. Alig várom, hogy olvassátok! 🙂 Még decemberben többet is fogtok hallani erről, de most visszacsatolok a NaNóra!

Idén hetedik éve nyertem meg a NaNót, pedig ebben az évben úgy terveztem, hogy semmiképpen sem állok neki az ötvenezer szónak. A tavalyi évem a Késő márciussal konkrétan erős szenvedéssel járt a munka mellett, bevérzett a szemem, arcüreggyulladásom lett (persze, megérte :D). Ebben az évben úgy gondoltam, hogy a műfordítás és a szerkesztés mellett csak fél NaNót vállalok, de a csillagok úgy álltak, hogy végül teljes lett. Így úgy gondoltam, megosztom veletek az idei utamat.

Idén kicsit frusztrálódtam az írás terén, hiszen az irányítást átvette az életem felett a műfordítás és a szerkesztés, amire nagyon régóta vágytam. Viszont írni egyre kevesebb időm maradt. Közben feléledt bennem két regénycsíra is, az egyiket még mindig fogalmam sincs, hogyan akarom felépíteni, amíg a másik a Pennington-trilógia előzménye, amiről először 2017-ben beszéltem a Malom Libri Olvasókörén. Májusban fejeztem be a MidLife Crisis duológiám befejező darabját, és utána tényleg keveset írtam. Közben október végén elterveztem, hogy fél NaNót fogok írni, ahol is egy fura hangulatú thrillerrel akartam foglalkozni, amelynek a középpontjában két házaspár áll, ugyanis ezen a regényen két éve gondolkozom. Persze, tervezhetek én bármit, hiszen augusztusban közben elkezdtem írni a negyedik Pennington regényt, és október utolsó napján úgy döntöttem, hogy James hangja ordít a fejemben (ami kissé betegen hangzik, de így volt), aztán James beszélt hozzám egész novemberben, aminek az lett a vége, hogy egy 55 ezer szavas fél kéziratom lett mára.

Idén bevallom egyáltalán nem helyeztem nyomást arra, hogy meg kell lennie az ötvenezer szónak, de ennek ellenére éreztem a késztetést, hogy NaNózzak, mert csodákat művel a kézirataimmal az, hogy kikapcsolnak a tudatos folyamatok. Most is okozott meglepetéseket az Emlékezz rám, összekötődtek pontok, és élveztem az alkotást. Aztán november közepére már úgy éreztem, kell az a Winner cím. Sokkal kevésbé viselt meg a dolog, mint tavaly, de nem szeretek zsákbamacskát árulni. NaNózni rohadt nehéz. Most az volt a legnagyobb szerencsém, hogy novemberben kevesebb megbízás futott be, és Jamesszel keltem és feküdtem. Mellékhatások most is voltak: november közepére 9-9.5 órákat kellett aludnom, hogy ember legyek, a hátam bemerevedett, mára a nyakam készült ki 😀 Emellett a férjemnek ki kellett bírnia, hogy az ihlető színészeimmel néztünk folyamatosan filmeket, majd megfejeltem ezt pár pszichopata női karakteres filmmel is. Közben folyamatosan Jamesről beszéltem neki és a két Pennington-testvérről. Élvezetes velem élni, ugyebár. Az utolsó előtti napon pedig úgy álltam, hogy feladom. 2800 szavam maradt, de elvette az egyik estémet a csodás karácsonyi vásár (pedig odáig kényszeresen tartottam a napi tempót), és nem maradt energiám. Aztán tegnap utolsó erőmmel 3200 szót írtam, amit szerintem még soha azelőtt.

Ennek ellenére úgy éreztem, hogy az idei NaNóm volt eddig a legkönnyebb. Valahogy feloldódtam az írásban, ami lehet amiatt is volt, mert visszatértem a hőn szeretett Penningtonjaimhoz, és emellett alig helyeztem nyomást magamra, hogy meg kell lennie a szavaimnak. És újfent odáig voltam azért, amit a NaNo művelt a kéziratommal.

A bejegyzés mellé úgy döntöttem, le kell fordítanom nektek Min Jin pep talkját. Aki nem ismerős a NaNóban, nem feltétlen tudja, hogy íróktól szoktunk kapni leveleket, akik próbálnak buzdítani arra, hogy ne adjuk fel. Min Jin Lee-t eddig én sem ismertem, de a szavai a lelkem mélyére hatoltak, a beszédével teljes mértékben tudok azonosulni, ezért úgy éreztem, meg kell osztanom veletek, hiszen valahol az írás esszenciáját fogalmazta meg. Ha többet szeretnétek róla tudni, nézzétek meg a WikiPedia oldalát. Min Jin Lee.

Kedves Író!

Szóval, a helyzet a következő: biztos vagyok abban, hogy rejtőzik benned is egy könyv. Talán több is, mint egy. De lehetséges, hogy nem az, amiről azt hiszed, hogy meg kell írnod. Remélem, nem haragszol, hogy kimondom ezt, de észrevettem valami közöset azokban az emberekben, akik megfeneklett könyvprojekteken dolgoznak. 

Nagyon sok ember mondtam már nekem, hogy írni szeretnének háborúról, békéről, igazságról, egy rokonról, aki valami hősies tettet hajtott végre. Ezekre csak bólogatni szoktam. 

Aztán visszakérdezek: Igazán? Tényleg ezekről szeretnél írni, vagy csak úgy gondolod, hogy ezek a dolgok igazán lenyűgözően hangzanak, és azt hiszed, hogyha Könyvet írsz, akkor annak A Könyvnek kell lennie?

Komolyan megértem az egészet. Huszonhat évesen feladtam a jól fizető ügyvédi munkámat, hogy szerző legyek. Komolyan elhiheted, hogy szerettem volna tiszteletet kivívni a könyveimmel. Minden egyes vázlatomban megpróbáltam elismerésre méltót alkotni, amit a munkám igazán megszenvedett.

Miután annyiszor elbuktam, úgy döntöttem, hogy olyan témáról írok, amelyben a személyes kérdéseimre próbálok választ keresni, ahelyett, hogy elnyerjem valakinek a külső megerősítését. Befejeztem két regényt, amit 22 év alatt írtam, számosat felvázoltam, elvetettem párat, majd újrakezdtem. Úgy írtam, hogy ezekre a könyvekre még nem szerződtem le. Az életem során nagyon sokáig még ügynököm sem volt. Senki sem kérte ezeket a könyveket, és azt is biztosan tudtam, hogy senki sem várja tőlem, hogy megírjam őket. 

Talán tudni szeretnéd, hogy miért is szenved annyi ember oly’ sokáig, hogy regényeket írjon. Itt a válasz: írni akartam ezekről a témákról, és válaszokat akartam. Voltak kérdéseim. Azok a könyvek, amiket olvasni akartam, nem léteztek. Már annyiszor elbuktam, így megkaptam a szabadságot: így bármiről írhattam, amiről csak akartam. 

Szóval, most elmondom, szerintem mit kellene tenned. Felejtsd el azt a könyvet, amit azért szeretnél megírni, hogy elismerjenek, amitől tiszteltet vagy dicséretet nyernél. Ezek a dolgok – ha egyáltalán megtörténnek valaha -, nem akkor érkeznek, amikor keresed őket. Arra szeretnélek bátorítani, hogy keress választ a saját, egyedi, személyes kérdéseidre a fikció világában. Ha szeretnél a pénzügyekről, a szerelmi bánatról vagy a magányról írni – amiről úgy gondolod, lehet nem is fontos témák -, akkor megadom neked az engedélyt, hogy megtedd. 

Másodszor, szeretném, ha azt éreznéd, hogy a témád izgalmasabb, mint egy titkos szerető. Ha valaha volt szenvedélyes szerelmi viszonyod, akkor nagyon jól tudod, hogy az imádott személyért bármit képes lennél megtenni. Nos, ezeket az érzéseket csöpögtesd bele abba a regénybe! Tedd fel a tiltott, legkevésbé elismerésre méltó, sőt szégyenletes kérdéseidet a lapokon, és válaszold meg őket! Ezekért a kérdésekért képes leszel felkelni egy órával korábban, hogy megírd azt a két oldalt. 

Felejtsd el a szégyent, vagy a dicsőséget, mert egy könyv megírása nem fog megmenteni, egy könyv kiadása nem fog megváltani, és ha díjat nyersz vele, akkor sem kapod meg a szeretetet, amit érdemelsz. Azonban, ha olyan könyvet írsz, amiben a személyes kérdéseidre keresed a választ, akkor magadnak segítesz, és megtalálod az igazi írót saját magadban. 

Jó írást és békét kívánok nektek,

Min Jin

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük