Írók egymás között: Írós szorongások

Az Írók egymás között rovatunk ebben a hónapban az írós szorongások felvonással jelentkezik. A téma nagyon érdekes, ugyanis én még azon is képes vagyok szorongani, ha éppen nem szorongok (azon meg végképp, ha épp szorongok), szóval valószínűleg nem is fogom tudni felsorolni, mennyi aggodalom kering a fejemben az írással kapcsolatban is. Ha érdekel Fanni, Emma és Klári bejegyzése is, akkor a nevükre kattintva azt is elolvashatjátok!

Azt hiszem, bele is vágok a közepébe, ugyanis a szorongásos listám élén elsőként az áll, hogy mi van, ha kifogyok az ötletekből. Ami így megfogalmazva nem is fedi le az érzéseimet, ugyanis ötletek mindig léteznek, felmerülnek, de én attól szoktam félni, hogy elkerülnek azok a témák, amik mélyen belül megérintenek. Eddig majdnem az összes befejezett regényemhez mélyre nyúltam le, mintha a történetek engem találtak volna meg és nem fordítva. A regénytelenség érzése számomra egy olyan fura hely, amit nem akarok megtapasztalni, így sokszor van olyan, hogy nem sietettem egy regény elkészültét, hanem inkább lassítok, ami főleg a félelemtől van. Most egyébként éppen áldásos helyzetben vagyok, ugyanis tudom előre – valószínűleg-, hogy mi lesz a következő két regény, amit meg akarok írni.

Ötletekből általában nincs hiány, de szerintem nagyon érezhető egy regényen, ha az író kötelességből írta, levázolta előre a teljes cselekményt, direktbe gyúrt bele dolgokat, amiket bele akart tenni. Sokszor nekem is eszembe jut, hogy jó lenne írni egy ifjúsági regényt valamilyen mentális beteg tinivel. De pontosan így nem szeretek írni. Nekem az írásban van valami varázslat, amiben nem csak a karakterekkel, hanem magammal is dolgozom. Ha én nem tudok együtt sírni velük, nem érzem át a sorokat, akkor úgy érzem, nem várhatom, hogy az olvasó is ezt fogja tenni. Nevezhetjük ezt ihletnek vagy szerelemnek, vagy az alkotás hevének, de számomra ez az írás esszenciája.

Néha attól is félek, hogy nem tudok elég élményt összeszedni az életemben, ami aztán regénnyé alakulhatna át. Na, igen, én vagyok az irracionális félelmek tárháza. Ugyanis az utóbbi években otthonról dolgoztam, főleg könyvekkel, és néha még azon is aggódom, hogy az írás magánya megfelelő életút-e számomra. Aztán persze, visszatérve a karaktereimhez mindig megbizonyosodok róla, hogy nagyobb örömet az alkotásnál semmi sem okozhat nekem az életben.

Karrieraggodalmaim is vannak persze. Szokásos írós félelmek. Mi van, ha nem fogynak elég jól a könyveim? Mi van, ha már megírtam a legjobb regényeimet? Mi van, ha most vagyok a csúcson, és sosem érem el azt, amit igazán szeretnék? Mi van, ha nem írok eleget? Mi van, ha mégse vagyok elég jó ehhez a pályához? Szeretnék egyszer majd angolul is írni, ami újabb adag szorongást ad a listához. Mi van, ha sosem leszek erre képes? Mi van, ha nem fejlesztem magam annyira, mint kéne?

Persze, amióta kiadták a regényemet az olvasóimmal kapcsolatban is van csomó szorongásom. Szeretni fogjátok-e a következő regényt? Nem okozok-e majd csalódást? Képes vagyok-e egyáltalán újat mutatni nektek?

Én úgy gondolom, a művészet együtt jár a folyamatos szorongással és bizonytalansággal. És a vicces az, hogy a pályán előrehaladva a szorongások nem tűnnek el, hanem árnyalódnak, és új formát vesznek fel. Emlékszem még arra, amikor a listám élén egyetlen dolog állt: mi van, ha sosem sikerül kiadnom egyetlen könyvet sem? Mikor kell feladnom a próbálkozást? Akkor még az írástechnika miatt is jobban aggódtam: mi van, ha nem is tudok írni úgy egyáltalán? (Ezt egyébként a mai napig szoktam érezni :D).

Azt hiszem, az egyetlen dolog, amit lehet ezzel a szorongással is kezdeni az, hogy magunk mellé ültetjük, és haladunk mellette előre a pályán. Érdekes, de az írás pont az egyik olyan területe az életemnek, ahol a szorongás nem bénít le, hanem inkább képes vagyok hasznosítani az energiáját. Írós szorongások mindig lesznek, ez is hajt minket előre. Ha meg akarjátok osztani, ti min aggódtok az írással kapcsolatban, várjuk a hozzászólásokat! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.