Calendar of Tales: A szeptember illata

Majdnem lecsúsztam a szeptemberről, egy kicsit zsúfoltra sikeredett ez a hónap, de aztán az utolsó – nálunk nagyon is hideg – szeptemberi nap mégis megihletett. Fanni egyébként ebben a hónapban friss volt és üde, és egy csodaszép, borzongató mesét rittyentett, ide kattintva ezt is olvashatjátok.

Az én történetem megint nem lett felemelő, de én már csak hozom a formám. Azért olvassátok szeretettel, és forduljatok Fannihoz vigaszért (bár most az ő meséje se lett annyira könnyed)!

A szeptember illata

Recsegve csörrent meg a telefon azon a hideg délutánon. Aznap a szeptember már nem akart hazudni. Nem kecsegtetett a nyár ígéretével, a levegőbe már csak az elmúlás égő avar illata keveredett.

Kiüresedve néztem a fekete készüléket, ahogy beledörömbölt a csendbe. A vezetékes telefont mondhatni, már csak dísznek tartottam az előszoba komódján, mert annyira illett a régi lakozott fafelülethez. Aztán a vállamat felhúzva mégis a kezembe csúsztattam a holthideg műanyagot.

A múlt keresett. A fülembe lihegett vékony hangján.

– Emlékszel? – kérdezte az ismerős, akit nem tudtam beazonosítani.

– Mire? – vágtam rá azonnal, miközben az ujjammal a párás ablakra rajzolgattam köröket. Odakint vastag fellegek takarták a napot. Az elszáradt falevelek megadták magukat a szélviharban.

– Szeptember huszonnyolcra – sóhajtotta, de a szavait sírás feszítette.

A komódon állt a naptár. Minden napot le kellett tépni, de én leálltam szeptember húsznál, amikor megérkezett az ősz hideg lehelete, és csak a paplan alatt találtam menedéket. Aznap a telefon harmadik csengésrohamára keltem ki az ágyból.

Lazán kezdtem tépkedni a lapokat. Kedd-szerda… peregtek a dátumok. Aztán elérkeztem a szombathoz, szeptember huszonnyolchoz.

– Húsz éve – szólalt meg újra remegő hangján a lány, de képtelen volt tovább folytatni a mondandóját. Percekig sóhajtozott, nehezen kortyolta a levegőt. – Húsz éve…

Húsz éve… húsz éve tizennégy voltam. Odakint hangtalanul belopózott az éjszaka, a szürke felhők mögött észre se lehetett venni, hogy lebukott a nap. A fénytelenség átengedte a helyét a sötétségnek.

– Érzed az ősz illatát? – kérdezett újra.

Az ujjam lassan elfehéredett a telefon körül. A hideg szobában bemerevedett a vállam, ahogy tovább bámultam az udvart. A résnyire nyitott ablakon át belopózott az orromba a vizes avar bomlásszaga. A jéghideg alkonyba tábortűz illata vegyült.

Aztán megéreztem a számban a hamu ízét. Könnyedén porladt el a nyelvemen, mint a krétapor. Az arcomra nedves avar tapadt, puha bőrömet a gesztenye szúrós tokja ostromolta. Fedetlen altestem érintkezett a szeptemberi éjjellel, ahogy félmeztelenül feküdtem a fák alatt.

– Nem! – ordítottam bele a telefonba. A kezem összeszorult a nedves ablakon. Ki akartam zárni a szagot, nem akartam hallani a szelet. De a szeptember beáramlott az ablak résein, bebújt az ajtó alatt. Teret követelt a harmincnégy éves elmémben. Én meg csak vissza akartam bújni a takarók alá, és visszaálmodni magam a nyárba.

– De-de! – üvöltötte vissza a hang. – Érezned kell! Emlékezned kell!

Le akartam dobni a telefont, de mintha pillanatragasztóval illesztették volna a kezemre. Merevség állt az ujjaimba, végigcikázott a vállamon.

És éreztem. Újra meghallottam a lihegő, rekedtes hangot a fülemben. Savanyú nyálát az arcomra kente, ettől csak még jobban csípett a gesztenye szúrta seb. Nem küzdöttem. Némán fúrtam bele az orromat a tapadós avarba, el akartam bújni a fekete földben, hogy tavasszal én is újraszülessek. Emlékek nélkül.

Nem akartam tudomást venni az ágyékomban lüktető, fájdalmasan égető forróságról. Úgy éreztem, mintha belül horzsolna véresre a forró aszfalt. Feszítette, csípett és mart. Aztán egy végtelenség múlva vége lett.

A fájdalom helyére belopózott a tompaság. A forróság helyébe jegesség lépett, ahogy kívül-belül elöntött a remegés. A halott avarban feküdtem. Elfedett a városi park sötétje.

Talán órákkal később rángattam fel a nadrágom. Gesztenyehorzsolásos arccal mentem haza a néma utcákon. Már nem féltem semmitől, olyan üres voltam, mint a néma szeptember.

– Tudod már, mit veszítettél el akkor? – kérdezett újra a telefonban a hang. Akkor már tudtam, ki keresett.

Tudtam. Akkor már biztos voltam abban, mit veszítettem el, de újra csak takarót akartam húzni a fejemre. A vastag plédek alatt is dideregve elfeledkezni arról, hogy mit veszítettem el szeptemberben.

Önmagamat.

Aki aznap felcsörgetett telefonon.

  1. 09.30.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük