Universe Project: Mercury

Mondhatjuk, hogy egy nagyon picikét le vagyok maradva saját magamtól ebben az évben, de kezdek magamhoz térni. Még nem is meséltem róla, hogy idén sem maradtok ám havi egy novella nélkül (februárban reménykedhettek kettőben is, hogy végre behozzam a lemaradásaimat). Ugyanis a lányokkal elhatároztuk, hogy bolygós projektbe kezdünk, avagy 12 hónapon át írunk egy-egy novellát bolygókról és égitestekről. Az elhatározást a Sleeping at Last: Atlas: Space című albuma ihlette. A januári bolygónk pedig a Merkúr volt, innen indítjuk az utazást. Én elég érdekesen fogtam neki a témához, ugyanis a Földön kerestem helyszíneket, amelyek a bolygók és égitestek nevét viselik. Az első novellám így Mercuryba, Nevada államba fog elrepíteni titeket.

A lányok viszont teljesen máshogy álltak hozzá a novellákhoz, így érdemes mindenkiét elolvasni. Emma, Klári és Fanni novelláját a nevükre kattintva érhetitek el. Jó olvasást! 🙂

Mercury, Nevada

Like science fiction
Bending truth.

Sörösüveg koccantását hallom a karosszérián. A fejem beleütközik a lehúzott ablak oldalába, úgy érzem, mintha zuhannék. A gyomrom olyan hirtelen kavarodik fel, hogy azonnal az ölembe hányok. A motor panaszosan nyöszörög, aztán elhal minden zaj. Csak a fülemben dübögő vért hallom, a hányásom savas szagától újra felfordul a gyomrom. A sötétben vakon tapogatózom a kocsiban a gyújtás felé. A motor újra felmordul, a fényszórók átszúrják az éjszakát.

– Jake – köhögöm részeges hangon, lüktető fejjel nézek körbe az utastérben.

Egyedül vagyok. A vezetőülésben nem ül senki. A haverjaim felszívódtak mellőlem. A pánik a részeg aznaposság fátylán is kezd áttörni. Izzadt tenyérrel nyúlok a kilincs felé. Kinyitva a kocsi ajtaját, keményen puffanok a sivatagos talajon.

A fejemben egymás után kergetőznek a szavak. Autóbaleset. Részeg vezetés.

Lesöpröm a tenyeremről a sivatagi port. Undorodva nézek a lehányt pólómra, de alig látok valamit, csak a szagot érzem. A csillagok úgy borulnak a fejem felé, mintha egy planetáriumba tévedtem volna.

Vegasban voltunk. Jake legénybúcsúján. Az agyam úgy próbálja összetenni az eseményeket, mint a sivatagban szétszóródott ezres kirakós darabjait.

– Jake! – ordítom újra, miközben a kopott farmerom zsebében kutakodom a telefonom után. Nem talál hálózatot. Hangosan káromkodom az ürességbe, de benyomom a zseblámpa funkciót, hogy a kocsi környékén világítsak. Bátortalanul járom közbe kicsi területet, hátha az egyik haverom kifacsarodott holttestébe ütközöm, de semmit sem találok.

Hamarosan megpillantom, mibe estem bele. A kocsi egy mély kráterben feneklett meg. Újra az égre pillantok, hátha meglátom az égbolton a Földet, aztán ráébredek a saját őrületemre. Ha a Holdon lennék, nem lenne levegőm.

A kocsim mellett kapaszkodok fel a kráteren. A szívem dühösen dübörög a mellkasomban, próbálja kipumpálni az alkoholt, és alvásra áhítozik. A szám kiszáradt, a nyelvemen megült a sivatag pora.

– Jake! Ethan! – ordítom újra, ahogy végignézek a holdbéli tájon. Az agyamban gyors egymásutánban bukkannak fel az emlékfoszlányok.

Jake a Bellagio szökőkútja előtt győzedelmesen emelte a feje fölé a vodkásüveget. Mögötte aranyló fényben izzott a szálloda, a vízcsíkok kecsesen kapaszkodtak az éjszakai ég felé. A haverom az 51-es körzetről ordítozott. A kocsiba ülve gyorsan jött a képszakadás. Talán Jake vezetett, mintha Ethan kihajolt volna a napfénytetőn hangosan kurjongatva. Én meg összekevertem a vodkát a sörrel. A srácok röhögték. Miután lehúztam belőle egy vörös műanyagpohárnyit, onnantól semmire nem emlékeztem.

Elindulok a poros, fülledt éjszakába. Távolodok a biztonságot jelentő bérelt kocsitól, de úgysem tudnék kezdeni vele semmit félig a kráterben heverve.

A telefonomat az ég felé nyújtva keresem a térerőt. A fiúk nevét ordibálom. Elnyomom a racionális kérdéseket, amik még jobban összezavarnak. Vonszolom magam előre, de nem tudom, merre tartok.

Semmit sem látok a közelben csak a végtelen sivatagot, a kráteres tájat. A távolban megpillantok egy hirdetőtáblát. Gyorsítok, de a gyomrom kavarog, a testem tiltakozik. A tábla mellett kerítés húzódik a messzeségbe. Könnyedén lépek át alatta, aztán végigolvasom a feliratot:

Ez itt Mercury, Nevada állam Nemzetbiztonsági tesztterülete. Tilos a belépés.

Hangos sóhajjal tartom az éjjeli égbolt felé a telefonomat. Egyértelmű, hogy a fiúkkal egy nukleáris tesztterületre kellett beszöknünk a legénybúcsún. Körbenézve a gyomromban mégis idegesség ül. Hogy jutottunk át a kocsival a kapukon? Hogyan lehetséges, hogy három részeg pasi könnyedén bejutott a szigorúan őrzött területre?

Nem hittem az összeesküvés-elméletekben. Nem hittem a földönkívüliekben. Vegasba indultam kaszinózni meg jól leinni magam.

Rettegve nézek vissza a kerítésen túlra. Nem látok semmit csak az üres sivatagi tájat, és a fölé boruló éjszakai égboltot.

Nehéz szívvel indulok el a keskeny aszfalton. Az út bizonyára egy városba vezet. Ha lesz térerőm, kiderítem, mi történt. A hold nem világít az égen, csak a lélegzetem és a lépteim hangját hallom. Ólmos fáradtság önti el a tagjaimat, mintha mágnes akarna visszahúzni a tábla felé.

Éles fény tolul a látóterembe. Biztosan fényszórók, emberek, akik magukkal tudnak vinni. Aztán elborít a sötétség.

Sörösüveg koccantását hallom a karosszérián. A fejem beleütközik a lehúzott ablak oldalába, úgy érzem, mintha zuhannék…

2020.02.06.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.