Universe Project – Neptune Beach

Rég írtam már novellát a Pennington-univerzumban. Most kicsit szélesedett a tér, ez a novella egyenesen 1971-be repít benneteket Floridába, Neptune-Beach-re. Remélem, ti is élvezni fogjátok az utazást! 🙂

Neptune Beach

Tizennégy évesen vettem először észre a lányokat.  Mondhatni, elég későn érő típus voltam. A Neptune Beachen található üdülőnkhöz privát part tartozott. Magányomban homokba dugott lábbal figyeltem a tengerpartot egész nap. A harminc fok feletti forróságot sem bántam, inkább elmenekültem a légkondis rezidenciánkból, ahol minden reggel apám éles hangjára ébredtem. Hiába repültünk el Floridába, az üzleti ügyei nem várhattak.

Ezért is menekültem a partra, nem is a szállodához tartozó medencét választottam. Igaz a bátyám elkerülése érdekében sem akartam ott lenni. Inkább olvadoztam a homokban, hallgattam a partot nyaldosó lusta hullámokat, és magamba szívtam a nyár sós tengerillatát. A hajam lassan kiszőkült, a bőröm napillatot árasztott, és lassú szerelembe estem Autumn-mal.

Autumn tizenhat évesen olyan volt, mint egy legtökéletesebb őszi nap. Mézbarna, kissé hullámos haja csillogott a napfényben. A fürdőruhája alól kilátszott városi, tejfehér bőre, ami a floridai napon visszafogott karamellává barnult. Táncolt a csillogó tengerben. Cigánykerekeket vetett, úgy képzeltem, táncosnak tanul NYC-ben.

Persze, Autumn hosszú napokon át észre se vette tizennégy éves fejemet, ami fagyiként olvadt a napon. A bátyámnak mutatkozott be a medence partján még az érkezésünk első napján. Na, nem mintha a bátyám érdekelte volna, ami óriási megkönnyebbüléssel töltött el. Csak praktikus okokból beszélgettek egy elhagyatott törölköző kapcsán. De jelen lehettem a különleges pillanatnál, amikor Autumn kezet nyújtott a testvéremnek, majd nekem is. Érintése a selyemhez hasonlított, hófehér, szabályos fogsorát rám villantotta. Én meg valószínűleg bárgyún, vadul vigyoroghattam rá.

Homok szállt az arcomba. Összeszorítottam a szemem, hogy megvédjem magam a támadás ellen.

– Apa szeretne együtt ebédelni. – Huppant le mellém a bátyám.

Elhúztam a számat. Úgy tűnt, apám a nyaralásunk negyedik napján rájött, hogy neki igazából a fiaival kellene töltenie az időt. Újra előrenéztem, mozdulatlanságba dermedtem, hátha azzal elűzhetem a bátyámat apám ebédjével együtt.

– Álmodik a nyomor, öcsi?

Kérdő tekintettel néztem rá, mintha nem is érteném, mire céloz.

– Már nem tartod cikinek a csajokat? – röhögött fel. – Autumn bámulásával le is állhatsz, ha idősebb lennél öt évvel, akkor se lenne esélyed.

A homokot néztem, éreztem, ahogy megfeszülnek az izmaim. Adam folyamatosan megalázott az utóbbi fél évben, mintha ez lett volna az új hobbija.

– Mért nem? – néztem felé, szinte begörcsölt a homlokom, annyira ráncolhattam a szemöldököm.

– Mert nyomika vagy.

– Mert te, nem? Csak az apa munkatársainak a gyerekeit környékezed meg, akikre apa rámutat, hogy beszélgess velük – horkanok fel. A bátyám akkor tizenhét éves volt, apa pedig mintha elhatározta volna, hogy alapozni kezdi a nagyobbik fia jövőjét a párkapcsolatok terén.

Adam láthatóan elvörösödött, egyértelmű volt, hogy nem a harminc fokos melegből lett elege.

– Te még idősebb is vagy Autumn-nál, simán elhívhatnád bárhová – horkantam fel. – De nem mered.

Szinte láttam a viharfelhőket gyülekezni a nyári égbolton, de aztán ráébredtem, hogy nem a nap ment el. Nagyon is valós árnyék vetült ránk. Hunyorogva néztem fel. Valaki a Rose Gardent üvöltötte a tengerparti homokjába süppedt kazettás lejátszóból.

Piros pöttyös fürdőruha úszott a látóterembe. Talán homok ment volna a torkomba, ezért kellett köhögnöm.

– Sziasztok – mosolygott ránk Autumn, és törökülésben telepedett a homokban. Lebarnult karján csillogtak a szőke szőrszálak. Ez is gyönyörűnek hatott. – Mit csináltok ma este, Penningtonok?

Összenéztem a bátyámmal. Ízlelgettem a szavakat. Nem a bátyámat kérdezte. Mind a kettőnket. Adam szokásához híven zavart magyarázkodásba kezdett.

– Apa biztosan kitalált valamit…

– Semmit – köszörültem meg a torkom. – Miért?

– Elhívtak tengerparti tábortüzezésre, de apa azt mondta, nem enged el, csak akkor, ha velem jönnek rendes fiúk is, akiknek ismeri az apját. És ti rendes fiúk vagytok – mosolygott még szélesebben. – Meg apáék együtt reggeliztek két napja.

Halvány csalódottságot éreztem. Nem minket akart, főleg nem engem. De életemben nem voltam még tengerparti bulin, igazából semmilyen bulin. Olyan felnőttesnek hatott ez az egész. És megmaradt az esélyem, hogy Autumnal legyek. Vagy tovább nézzem a távolból.

– Ott leszünk – szólaltam meg, még mielőtt Adam bármit képes lett volna kiejteni a száján.

– Hétkor találkozunk a medencénél? – nyújtotta felém a kezét Autumn. Karamellarany tincsei megcsillantak az augusztusi fényben. – Jósolok neked, mert ennyire jó fej vagy…. – Láttam, hogy habozva keresi a nevem, mire még csalódottabb lettem.

– James – bólogattam hevesen, mire Autumn még szélesebben mosolygott, aztán elnyelte a csillogó óceán. A gyomrom bizsergett, a szívem furán kalapált, ahogy léptei nyomát figyeltem a homokban.

– Apa el se fog engedni. Hétkor? Hagyjuk már. Amikor nyolckor takarodó van.

– Nem érdekel apa – motyogtam magam elé nézve. Egy éve nem éreztem ilyen jól magam.

– Hát, majd érdekelni fog, ha leordítja a fejed.

– Én elmegyek, te jössz, ha akarsz – húztam fel a vállam.

– Én tutira nem megyek. Neked meg esélyed sincs nála. Most komoly. Ezt most őszinte jó tanácsnak szánom, nem szívatásnak. Jobb, ha még most elengeded. A gimis lányok legvégső esetben is csak a saját korosztályukkal lógnak. Az idősebb srácokat szeretik.

Sajgott a sebem, amit több mint egy éve cipeltem magammal. Augusztus lassan kicsúszott a kezem közül, és visszatérhettünk az ősz valóságába, a házunk négy fala közé.

– Dugd fel magadnak az őszinteségedet – fordultam a bátyám felé, és a lehető leggyorsabban felpattantam a homokból. – Ha akarsz jössz hétkor, ha nem, engem az se érdekel. – Ennyit mondtam még, aztán belegázoltam a hűs óceánba. Hagytam, hogy meztelen lábamat tisztára mossa a homoktól a sós víz.

***

Apa miatt nem kellett volna aggódni. Vacsora után bezárkózott a szobájába, hogy üzleti hívásokat bonyolítson, fel sem vetődött a közös program, csak kínos étkezésekre szorítkozott a családi nyaralás. Azt se vette észre, hogy durván leégettem a vállamat.

Este háromnegyed hétkor már a medencébe lógattam a lábamat, orromat csavarta a klór csípős aromája. Úgy tűnt, a bátyám komolyan gondolta a korábbi szavait, és nem jön el, ami megkönnyebbülést is jelenthetett volna, de valahogy még magányosabbnak éreztem magam ettől.

Autumn fehér nyári ruhában jelent meg a szálloda ajtajában, kezében lazán lógatta a nyári papucsát. Azt hiszem, még sosem láttam cipőben. Befont hajával, és meztelen lábával úgy festett, mint akit nem lehet a négy fal közé zárni. A vállán egy vászontáska lógott.

– Egyedül jöttél?

Körbenéztem, mintha nem tudnám, mire gondol, aztán bólintottam. A nap már lebukóban volt a tenger mögött. Innen is láttam a készülődést a tábortűzhöz a parton. Természetesen senkit sem ismertem onnan.

– Nekem úgy is jó – húzta fel a vállát Autumn, és könnyedén leszökkent a lépcsőfokokon. – Megyünk?

Még egy pillantást vetetettem a szálloda bejáratára, de a bátyámat sehol sem láttam. Mély levegőt szívtam a tüdőmbe. Emlékeztettem magamat arra, hogy nem félek semmitől. Velem már megtörtént a legrosszabb. Ez lett a mantrám az elmúlt évben.

Követtem Autumn-ot a tengerpartra. Olyan könnyedén szállt a homokon, mintha a tenger lenne az otthona. Letelepedett a földre, olyan közel a vízhez, hogy a hullámok még éppen ne érjenek el bennünket. Nem ment oda a tábortüzesekhez, tisztes távolságot tartott tőlük, csak néha pillantott oda az előkészülőkre, intett egy lánynak.

Beszívtam az esti sós párát. A nyár szökni készült.

– Leégtél – biccentett a karom felé. Lenéztem a bőrömre, mintha nem tudnám, miről beszél. Elszégyelltem magam, mennyire vézna vagyok. Tizennégy éves-féle vézna. Sanda pillantást vetettem a végzős fiúkra a tábortűz mellett. – Pedig napok óta figyellek, hogy ülsz a parton, és egész nap olvasol. Csoda, hogy csak most égtél le. A városi fiúk nem szokták bírni a napot.

A homok felé mosolyodtam.

– Anya mindig azt mondta, hogy azért bírom ennyire a meleget meg a napot, mert nyáron születtem a legrosszabb városi kánikulában – nevettem el magam. Aztán a fájdalom olyan élesen mart belém, hogy a nyelvembe kellett harapnom.

– Nem láttam anyukádat, ő nem jött veletek?

Erősen rágtam az alsó ajkamat. Én hoztam magamra a bajt az első három percben, és máris gyűlt az idióta sírásbuborék a torkomban.

– Nem – feleltem. – Csak… hárman vagyunk. Már – nyögtem ki bénán.

Autumnak elkerekedett a szája. A szeméből kihunyt a könnyed csillogás. Ezt váltottam ki az emberekből már egy teljes éve.

– Nagyon sajnálom. Basszus… hány éves vagy?

A tekintetemmel sürgettem a napot, hátha gyorsabban lebukik a tenger mögött, és elfedi a szégyenemet a sötétség. Hirtelen még azon is elgondolkoztam, hazudjak-e.

– Tizennégy.

Ennyi volt, vártam a lesajnálást. Pillanatok alatt belerángattam ebbe a kellemetlen helyzetbe, így kénytelen lesz felszívódnia mellőlem.

De Autumn eltűnés helyett a táskájába nyúlt, némán elővett egy pakli különlegesen színes kártyát.

– Mondtam, hogy jósolok neked. Mindenkinek jósolni szoktam. Azt mondják, boszorkány vagyok – nevetett fel. – Hátha látok valami jót a jövődben.

Meg se tudtam szólalni, máris lapokat kellett választanom. Autumn könnyed magabiztossággal rakta ki sorba a jövőm lapjait egymás mellé-alá-fölé, miközben a lemenő nap vörösaranyra változtatta a homokot.

– Látni a múltadban a fájdalmat. – Összehúzta a szemöldökét. – Hm.

Néztem a lapokat. Szőke nő ült arany trónon. Meztelen gyerek egy lovon. Furának találtam ezt az egészet, de Autumn aranybarna tekintete mindent elfeledtetett velem.

– Húha – nevetett fel. – Még ilyet se jósoltam kisfiúnak.

– Milyet? – kaptam fel a fejem. Igyekeztem nem megbántva érezni magam a megszólítás nyomán. Autumn komolysága a jóslás felé engem is komollyá tett. Belemerült a kártyákba, mondhatni átszellemült az arca. A boszorkányság illett az egyszerű bájához.

– Gyerekeket.

– Gyerekeket? – húztam össze a szemöldököm.

– Három lap is gyerekeket jelöl. A jövődben.

– Mikor?

– Hát, ennyire pontosan nem tudom megmondani. De bizonyára nem lesz olyan sokára. A Tarot-val nem lehet túl messzire látni, ezért is leptek meg a kártyák. Persze, jelenthetnek mást, lehet azt jelenti, hogy te élheted meg újra a gyerekkorodat. Csak fura, hogy így kijött. Bárhogy is legyen, sok változás jön.

Visszanéztem a tengerre. Nem tudtam, hogy a változás jót jelent-e a személyes poklomban. Tizennégy évesen nem mondhatnám, hogy létezett a gyászon kívül más az életemben. De akkor még meg sem tudtam fogalmazni, mi az a gyász egyáltalán. Valami köd, ami elhomályosította a jövőt, elvette annak a kérdésnek is az értelmét, hogy mi leszel, ha nagy leszel. Nem akartam nagy lenni, újra vissza akartam zsugorodni hétévessé, hogy újra anyával legyek.

– Lehet tizennyolc évesen gyereked lesz – nevetett fel Autumn, én meg elmosolyodtam. A tizennyolc éves korom is fényévnek hatott Neptune Beach sötétjében. – Volt már barátnőd?

A tenger megérintette meztelen talpamat. Az augusztus egyre növekvő sötétjében nem értettem, hogy egy nálam sokkal idősebb lány hogyan kérdezhet tőlem ilyet.

– Nem igazán – mondtam, fel se nézve a szürkülő víztükörről.

– Hát, biztos lesz nemsoká. A gyerekekhez kell az is. – Gyöngyöző nevetése eltűnt a tenger habjaiban. – Meg nagyon aranyos vagy, hogy elkísértél. Igazán lovagias.

Elmosolyodtam, de nem néztem rá. Féltem, hogy a tekintem felfedi a rajongásomat, a hülye vágyaimat.

Autumn óvatosan simította meg sima arcomat, és könnyed, tengersós csókot lehelt a számra, miközben egy erősebb hullám alánk sodorta a tengert, benedvesítve a fürdőnadrágomat.

Neptune Beachen csókolóztam először az ősz színeiben ragyogó idősebb lánnyal. Talán túl jól kezdődött a karrierem a lányokkal. Túl tökéletesen romantikusan.

Ujjammal nedves számat simogattam a sötétségben. Autumn távolodott a tábortűz aranyló fénye felé. Lazán integetett nekem, csak egyetlen tarot-kártyát hagyott maga mögött. A szőke nőt az óriási trónon. A jövőm fura, kifacsart ígéretét.

Csóktól bizsergő testtel mentem vissza a szállodai medencéhez. A sós tengeríz megédesedett a számban, ahogy a langyos medencébe lógattam a lábam. A kezemben a gyűrött uralkodónőt szorongattam, és azon gondolkoztam, lehet, mégis létezik jövő. Létezik valami a távolban, ami az enyém, amire még az álmaimban sem gondoltam.

Vizes fürdőnadrágban ültem az üres szálloda előtt. Hiába volt forró az éjszaka, mintha a floridai szélben is éreztem volna, hogy búcsúzik az augusztus. Forró kezével még egyszer megsimítja az arcomat, aztán elmegy valahová. Magamra hagy az ősz ígéretével. Egy ismeretlen jövőjével.

Mosolyogva néztem a csillagos eget, elmerültem az ismeretlen érzésben. Az ajtóból persze már hallottam apám üvöltését. Pár órányi szabadságot kaptam az élettől, mielőtt észrevette volna, hogy eltűntem a szállodai szobából.

2020.08.24.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.