Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy merjek-e még nyíltabban írni az imposztor-szindrómáról és a negatív értékelésekről egy blogbejegyzést, hiszen már írtam egyet a korrekt csillagozásról, amit ide kattintva elérhettek, viszont a napokban olyan szinten magukkal sodortak a rossz értékelések, hogy úgy döntöttem, írok még a jelenségről. Szerintem érdemes róla beszélni, hiszen több embernél is olvastam, hogy a negatív értékelések, értékítéletek akár oda taszíthatják az embert, hogy abbahagyja az írást vagy ne mutassa meg többé senkinek a műveit.
Az utóbbi hetekben többször előfordult, hogy a torkomat szorító gombóccal és hevesen dobogó szívvel nyitottam meg a Molyt. Persze, ilyenkor felötlik bennem, hogy miért is kell ezt ennyire magamra vennem az olvasottakat, miért nem tudom már öt könyv után a helyükön kezelni az értékeléseket. Hiszen az írói világban van egy ki nem mondott aranyigazság: negatív értékelésre nem reagálunk – amihez egyébként én a Molyon tartom is magam. Emellé sajnos azon aranyigazság is társul, hogy az olyan író, aki megborul a negatív értékelésektől nemprofi. Hiszen valahogy emelt fővel kellene fogadnunk minden egyes kommentet, örüljünk egyáltalán, hogy olvasnak. Mi ezeknek felette állunk már, le tudjuk rendezni magunkban.
A helyzet viszont az, hogy nem mindig van ez így. Ez persze, rátesz még egy lapáttal az én önbecsülésemre, hogy miért nem tudom a jókat látni, a rosszakat kizárni, miért engedem egyáltalán, hogy beszivárogjon minden a fejembe. Talán a válasz az, hogy mindenkinek vannak szakmailag nehezebb időszakai. Amikor nem látja jónak, amit csinál, amikor egyszerűen úgy érzi, hogy a véletlen szerencsének köszönheti, hogy kiadták már öt könyvét. Amikor szakmai elismerésre vágyna, de tudja, hogy azt nem kaphatja meg. Meg csak úgy, amikor épp nehezebb periódusa van. Na, ilyenkor történik velem az, hogy görgetem a Molyt, például egy pocsék délelőtt után, amikor rendesen kisírom magam, hogy már másfél éve nem tudtam hazamenni, és beleütközök még egy negatív értékelésbe is, és akkor összeomlok felette. És akkor még azért is szidom magam, hogy összeomlottam felette.
És aztán délután leülök javítani az új regényemet, magamhoz ölelve a fájdalmat, és csak arra gondolok, hogy mi nem fog tetszeni majd a jövendőbeli kéziratomban – amit még senki se látott – a jövendőbeli lehetséges olvasónak. És úgy érzem, meg akarok felelni. De rohadtul. Támadnak a fejemben a kételyek: miért is írtam már megint szerelmi háromszöget, hát nem megmondták már, hogy ismétlem önmagam? Még egy jelenet, amikor isznak a szereplőim, ezt se szabadna már, hát hányszor mondták már, hogy túl sokat isznak. Ó, itt egy szófordulat, amire biztosan azt mondják majd, hogy nem tudok írni. Basszus, a karakterem itt marha nagyot hibázik, biztosan megint meg fogom kapni, hogy nálam aztán mindenki szerethetetlen.
Ilyenkor fordulok az íróbarátaimhoz lelki támaszért. Bombáznak engem, hogy megerősítsenek, hogy csak haladjak előre. Mert hát hány és hány író ismételi önmagát valamilyen szinten, igazából mindnek megvannak a saját fordulatai, van, akinek jobban, van, akinek kevésbé. Kényszeresen idézeteket másolok, hogy megerősítsenek abban, hogy tudok írni.
Merthogy sem a fordításban, sem az írásban nem lehet sosem kimondani, hogy te jó vagy, te pedig rossz. Rengeteg minden ízlés dolga, trend dolga, és hát ott vannak az olvasók, van, aki imádja, van, aki utálja. Ezt valahogy könnyű logikusan végigvezetni, de valahogy lelkiekben sokkal nehezebb helyretenni. Főleg azt, hogy ne engedjem be ezeket, hogy írjak azért, amiért mindig is írtam: magamért. Hogy játsszak, hogy feldolgozzak, hogy kipróbáljak, megértsek, meglássak dolgokat, amit csak így tudok megtapasztalni. Hogy ne frusztrálódjak, amikor nem tudtam átjuttatni az üzenetet, amit a könyvvel szerettem volna. Ez az a szakma, ahol sosincs tuti, egész életedre elkísérnek a kételyek.
Kiemelném, hogy az értékeléseim java része – és nem csak a jókra értem – korrekt. Főleg bloggerek, vloggerek mindig és minden alkalommal korrekten bántak az írásaimmal. Szeretem olvasni, ha negatív és pozitív dolgokat is kiemelnek a könyveimből, még inkább, hogy bennük milyen érzéseket, gondolatokat ébresztett. Szeretem látni azt is, hogy mennyire másként látjuk a világot. Néha azzal nehéz szembesülnöm ugyan, amikor a világlátásom ront a könyvem értékén, hiszen a célom pont ennek vagy annak a kommunikációja volt.
De a legnehezebben mégis a megsemmisítő értékelésekkel küzdök meg, amikor olyasmiket kapok, hogy „ez borzalmas volt”, „minden karakter agyhalott”, „ez a fordítás olyan pocsék, hogy végig se tudtam olvasni” és ehhez hasonlók. Amikor valaki gúnynevet ragaszt a karaktereimre, esetleg kiírja idézetbe a hibás mondataimat. Ezektől érzem azt, hogy kicsit megsemmisülök, megszégyenülök.
Néha annyira el tudok bizonytalanodni, amikor értékelésben megjelenik, hogy “hemzseg” a könyv a helyesírási hibáktól, miután én elolvastam ötször, a szerkesztő is vagy háromszor és még a korrektor is. Ilyenkor a rosszabb napokon még abban is elbizonytalanodom, képes vagyok-e helyesen írni – hiába dolgozom már négy éve kiadóknál. Aztán sokszor kiderül, hogy az értékelő elgépelésekre gondolt, esetleg a “hemzseg” azt jelenti nála, hogy talált benne öt-hat hibát. Önmagában ez is megérne egy blogbejegyzést, hogy higgyétek el nekünk, borzalmasan sok munka van egy könyv mögött. És teljesen más élmény olvasóként a kezetekbe venni egy könyvet, és úgy azonnal kiszúrni egy hibát, mint az, hogy napi hat-nyolc órán keresztül szöveget nézel, és a munkatársad is ugyanezt teszi. Nem olyan könnyű ez a munka, mint amilyennek otthon olvasás közben tűnik. És ezzel nem felmenteni szeretném a kiadóknál dolgozókat, egyszerűen csak kiemelném, hogy mi mindig megteszünk mindent azért, hogy a könyv a lehető legjobb formában kerüljön az olvasók elé, de hát mi is emberből vagyunk. Sajnos sokan a Moly új “bakik” funkcióját is arra használják, hogy a kiadóban dolgozók munkáját degradálják le, pedig a cél – gondolom eredetileg – az volt, hogy egy újabb kiadásban kijavításra kerüljenek az esetleges hibák, amik minden egyes könyvben benne fognak maradni. Egy könyv sem tökéletes, sosem.
A megsemmisítő értékeléseknél azt gondolom, az értékelő célja a bántás. Mégis a legborzalmasabb az, hogy feléleszti bennem a szégyent, az imposztor-szindrómát. Úgy érzem, mintha végre lelepleztek volna, hogy igazából nincs is itt a helyem, csak teljes véletlenből kerültem ide, és valójában sosem lehetek olyan jó, mint szeretnék. És azt érzem, ezeket az értékeléseket legszívesebben rejtegetném. Pont úgy, mint a gyerekek, akire borzalmasan csúnyát mondtak az iskolaudvaron, de aztán otthon nem merik elmondani a szüleinek, mert annyira szégyellik azt, amit mondtak rájuk. Amikor a bántás oda ér, ahol a gyenge pontod van. Csak ezt ráadásul kiplakátolták az iskola falára.
És íróként szerintem mindenkit elkísér a bizonytalanság. Hogy a fenébe ne? Egy ennyire megfoghatatlan, szubjektív dolognál az ember sokszor azt se tudja, ért-e egyáltalán ahhoz, amit csinál. Itt sem érdem szerint osztogatják feltétlen a jutalmat, hiszen vannak zseniális írók, akik sosem törnek ki, és vannak olyanok, akik rakat pénzt keresnek, amikor nem is feltétlenül „jók”.
De kérdés, mi is az „jó”? Miért ragaszkodok ennyire ehhez a kifejezéshez? Teljes mértékben csak illúzió, ha azt hisszük, hogy itt egyértelműen van jó és rossz írás. Sajnos, sok íróiskolában is árulnak efelé hazugságokat. Persze, vannak alapok, vannak standardok, amihez én is ragaszkodom, de végül egy alkotó saját maga formálja, hogy neki mi a megfelelő szint. Nem garantálja a sikert, a jó értékeléseket, ha jól megírt karaktered van, ha jó a dramaturgiai íved, jól építetted fel a világot. Csomó szuper, sikeres, értékes könyv van, amik hemzsegnek a „hibáktól”. És a rossz értékeléseket sem lehet megúszni. Akkor sem, ha színötös vagy karakterépítésből és világalkotásból.
Igazából maga a bejegyzésem célja abszolúte nem az, hogy most ömöljenek felém a kommentek, hogy de, mennyire jó író is vagyok. Nekem, magamban kell helyreállítanom a bizalmamat. Nekem kell elfogadnom, hogy nem felelhetek meg mindenkinek, ahogy semelyik más író sem. Nekem kell a hangokat kizárva leülnöm írni. Mint már korábban is hangsúlyoztam, a negatív mindig hangosabb lesz, mint a pozitív.
A legnehezebben talán a gonoszsággal számolok el, amikor néhányan nem látják, hogy alkotók állnak a könyvek mögött, és kegyetlen, bántó értékeléseket írnak. Merthogy ez nem negatív kritika, és emögött valószínűleg több bújik meg, mint az én könyvem. Ráadásul ezek nem segítik azt, hogy jobb legyek, fejlődjek szakmailag.
Ezt a bejegyzést tehát inkább magamnak írtam, de valahol mégis másoknak is, hogy minden egyes alkotással legyetek kedvesebbek. Ne csak írók könyveivel, hanem mindennel. Én mondjuk erre befogadó-félként is borzalmasan érzékeny vagyok. Hogy egy példát mondjak: azért féltem mindig színházba menni, nehogy pánikrohamot kapva ki kelljen mennem, és a színészek azt higgyék, unom az előadást, azért rohanok el.
Szóval, talán csak szeretnék kedvesebb világban élni, ahol az emberek figyelembe veszik mások munkáját egy kicsit jobban. Ettől még utoljára is kihangsúlyoznám, hogy ettől függetlenül is várok mindenféle értékelést a könyveimre, csak mindig vegyétek figyelembe – mindenkinél! –, hogy emberek állnak mögötte. Tudom, hogy a legtöbb olvasó és értékelő így is áll hozzá ehhez eleve, de úgy gondoltam, ezt muszáj újra és újra kihangsúlyoznom.