Végtelen alternatív kezdetek

Több platformon is meséltem nektek arról, hogy a Végtelen bizony egy olyan regény, ami igen nehezen született meg. Az ötlet 2014-ben ért el hozzám. Annyit tudtam, hogy egy agorafóbiás zongorista lesz a főszereplőm, aki az előző életeiben fog utazni, hogy megismerje pszichés gondjainak gyökerét, és hogy évek óta nem mer kimenni a házából. Ennyi volt, a megvalósítás pedig rendre kudarcba fulladt.

Most úgy döntöttem, elhozom nektek a Végtelen két első próbálkozását. Az egyik 2014-ből ered, a másik pedig 2019-ből. Javítatlan első vázlatokról van szó, úgyhogy az esetleges hibákért itt is elnézéséteket kérem.

Mindig megdöbbent, és csodálattal tölt el, hogy az írás mennyire hihetetlen. Ha az ember egy másik pillanatban ül le egy jelenetnek, esetleg évekkel később, akkor teljesen más irányba haladnak a történetek.  Látni fogjátok, hogy változtak a nevek, változott az elbeszélési mód, próbálkoztam innen és onnan is megközelíteni a sztorit.

Tartsatok velem ezen a különleges úton, ha szeretnétek, és olvassátok el az alternatív kezdeteket. Ha pedig bele szeretnétek olvasni a végő Végtelenbe, itt megtehetitek.

 

2014

–1–

Hatvanöt…

Hatvanhat…

Hatvanhét…

Hatvannyolc…

– Apa! – ordított fel Chace a földszintről, mire egyre erősebben tapasztottam a pulzusomra az ujjamat.

Hatvankilenc…

Hetven…

Hetvenegy…

– Apa – ismételte meg újra hangosabban. Megráztam a fejem.

Hetvenkettő…

Hetvenhárom…

– Apa – mondta újra halkabban, de sokkal közelebbről. Kitártam a fürdőszoba ajtaját, majd kifújtam a tüdőmbe görcsösen beszorult levegőt. A kezem remegett, de gyorsan a melegítőnadrágom zsebébe tűrtem, hogy a fiam ne vegye észre a nyilvánvalót.

Chace idegesen forgatta a szemét. Aznap is szorosan a fejére húzta fekete kapucniját, hogy ne lehessen tisztán látni világos tekintetét. Tizenhat éves volt. Azok közül is a legrosszabb fajta. Olyan típus, aki erős vállrángatások között tett a világra.

– Odalent vár a futár, hogy átvegyél valami csomagot. Nekem nem adja ide.

– Nagyszerű – újabb mély levegőt vettem, de alig tudtam másra figyelni, mint saját pulzáló szívdobogásomra a mellkasomban. A bal karom minden egyes mozdulatra sajgott, ujjaimmal keményen belevájtam, hogy megmasszírozzam, de az izmaim ettől csak még jobban égni kezdtek.

Chace összefonta a karját maga előtt, türelmetlen tekintettel nézett rám, ezért elindultam a felső szint folyosóján, egészen le a földszintre, hogy remegő kezemmel írjam be a táblagépbe a saját rendelési kódomat, majd a digitális tollal gyorsan odafirkantsam a nevemet a bekeretezett rubrikába.

– Daniel Conway? – vigyorgott a vörös hajú, vékony férfi. – Így írja alá a nevét?

Kényszeredetten elmosolyodtam. Nem volt kedvem bájcsevegni. Odakintről máris beáramlott a hideg levegő, ami még jobban összerándította egyébként is merev izmaimat. Sokan kérdeztek az aláírásomról, talán túl szép volt, nőiesen ívelt, szépen kanyarított, emellett olvashatatlan.

– Így szoktam – bólogattam, majd elvettem a férfi kezéből a csomagot. Nem akartam udvariatlan lenni, de rosszul indult a szombat reggelem. Rosszabbul, mint általában szokott. Szükségem volt a kávémra, aztán a fejadag gyógyszeremre, amelyek elégséges mennyiségű szerontonint jutattak a szervezetembe ahhoz, hogy ne akarjak leugrani a házunk tetejéről árvává téve egyetlen fiamat.

A férfi kínosan lassan pötyögte be az adatokat az ezüstös monitorba. Rikító sárga mellényt viselt, szinte fájó volt ránézni, főleg, hogy odakint hatalmas pelyhekben szállingózott a hó. Vastag rétegben lepte el a kerítéstől az udvarunkig húzódó járdát, ezzel hamarosan jégpályává változtatva a kert egy részét.

– Ramaty egy idő van – motyogta a férfi.

Újra bólintottam, összefontam a karom magam előtt. Mélyen belül dideregtem, miközben a futár vastag kabátjában hümmögött tovább.

– Készen vagyunk. Az e–mail fiókjában megtalálja a számlát.

– Rendben – mondtam, majd szinte bevágtam mögötte az ajtót.

Lassan fújtam ki a levegőt, majd körbenéztem a nappaliban, ahol csak az óra ütemes tiktakját lehetett hallani. Dideregtem, mire gyorsan a homlokomra tapasztottam a kezem. Nem éreztem lázasnak magam. A kandallóban nem ropogott a tűz, odalent pedig támadt a vermonti szürke január. Fel kellett sóznom a járdát, fát hoznom a kandallóba és megetetnem a gyerekemet, aki azonnal behúzódott az odújába, ahonnan szombaton este nyolc előtt alig lehetett kirobbantani.

A kezem remegése csökkent, a mellkasom azonban égett a reggeli megpróbáltatásoktól. Nehéz, hosszú nap állt előttem. Letettem a zongora tetejére a csomagot, amelyben kották tömege lapult. Át kellett őket néznem még a hétvége során. Január végén nagy koncertre készültem, amire sem lelkileg, sem szakmailag nem voltam felkészülve.

– Chace – ordítottam vissza fiamnak az emeletre, eszem ágában sem volt utána menni, mielőtt nem vettem be a nyugtatómat, az antidepresszánsomat és a bétablokkolómat. – Reggeli!

Legnagyobb meglepetésemre Chace megjelent a lépcső tetején, majd ruganyos léptekkel végigrohant a kék bársonyszőnyegen. Mezítláb volt, aminek a látványától is megborzongtam. Szürke melegítője majdnem súrolta a hideg, csiszolt fapadlót. Néhanapján elképedve néztem, hogyan nőhetett meg ekkorára. Kész férfi volt, borotválkozott, súlyzózott és hosszú mérföldeket futott minden egyes nap. Világosbarna haját és kék szemét is anyjától örökölte.

Gyorsan bevágódott a konyhába. A hosszú, üres asztalon nem volt semmi sem előkészítve. Úgy gondoltam, hogy hideget eszünk szombat reggel, amikor még a bejárónőnk is kimenőt kapott. Kérdő tekintettel nézett rám, mire válaszoltam.

– Csinálunk szendvicset.

Egy újabb összeráncolt homlokot kaptam válaszként.

– Vegyél fel zoknit vagy papucsot. Hideg van.

– Nem maradok lent sokáig – szólalt meg újra. – Felviszem a kaját.

– Szó se lehet róla.

Levettem a polcról a kávés bögréket, majd kihúztam a gyógyszeres fiókot, ahol kínos rendben sorakoztak a színes tabletták.

– Reggelizzünk együtt, legalább beszélgetünk.

A fiam egy újabb sokatmondó pillantással ajándékozott meg, majd hangos sóhajtás mellett felült a konyhai székre.

– Legalább a TV–t kapcsoljuk be a beszélgetéshez – mutatta az idézőjeleket az ujjával.

Rosszul viseltem a gúnyos viselkedését. Sokszor maró, fájó dolgokat vágott az ember fejéhez kíméletlen kegyetlenséggel. Kamaszkorára növesztette meg a tüskéit. Sejtettem, hogy anyja elvesztése nagyban rontott a helyzetén mégsem találtam a hozzá vezető utat, amitől borzalmasan elkeseredtem.

Előkaptam az univerzális távirányítót, majd benyomtam a televíziót mutató gombot, mire a készülék képernyője felvillant a konyha üres falán. A hírbemondó tökéletesre fésült szőke hajával, azonnal a közelgő európai háború lehetőségét kezdte boncolgatni, amitől minden egyes pillanatban kirázott a hideg.

Gépiesen pakoltam ki a reggeli tartozékait a széles asztalra, miközben Chace egy hatalmas pohár kávét töltött magának. Azt se tudtam, mikor kezdett el kávézni. Unott arccal rakta bele a cukrokat a bögrébe, majd legnagyobb meglepetésemre megszólalt.

– Ma este átmegyek Robinékhoz.

Bólintottam. Újra a tévére révedt a tekintetem, amelyre egy hatalmas Európa térképet vetítettek ki, jelölve a veszélyzónákat.

– Tizenegyre legyél itthon – tettem hozzá.

Chace arca elkomorodott, úgy rakta le a bögrét az asztalra, hogy majdnem kiloccsant belőle a kávé. Éreztem, hogy ki van élvezve a konfliktusra. Általában szombat reggel csak azért jött le reggelizni, hogy veszekedjen az apjával.

– Senki se megy haza tizenegykor. Talán a te gyerekkorodban igen. De a mi generációnk már éjszakai életet él! – húzta ki magát.

– A ti generációtok? Hol tanultad ezt a maszlagot?

Chace megforgatta a szemét.

– Órán. Egyébként meg kéne egy új telefon.

Megdörzsöltem a szemem, ránéztem a tablettáimra. A fiam aznap reggel teljes fegyverzettel indult ellenem. Rebecca biztosan képes lett volna leszerelni. Sokszor úgy éreztem, hogy a lehető legrosszabb korszakban tapadtam meg egy kiszámíthatatlan kamasz mellett.

– Még egy éve sincs, hogy megkaptad a lehető legdrágább telefont a születésnapodra.

– Akkor is be van lassulva. Tegnap percekig tartott, amíg behozta az e–sulis felületet. Ha emiatt fogok megbukni, akkor a te hibád lesz.

– Inkább reggelizz és legyél itthon 11–re este. Ha még nem leszel fáradt majd becsatlakozol a buliba online.

– Ha azt hiszed, vicces vagy, akkor tévedsz – vágott egy grimaszt, majd vadul kenni kezdte a vajas kenyerét.

A telefonommal lentebb vettem a TV hangját, majd Rebecca képére néztem, aki a háttérképemről mosolygott vissza rám. Chace nem szólt hozzám újra. A lehető leggyorsabban megette a szendvicsét, miközben a tabletjén nyomkodott egy hangos játékot, hogy véletlenül se kelljen több szót váltania velem.

Kinéztem az ablakon. A hátsó kertet egyre jobban belepte a hó. A reggeli kávé mellett megrendeltem online az ismerős hótakaró cég emberét, így ki se kellett lépnem a jeges udvarra. Nagyon elégedett voltam a munkájukkal. Nem zavartak meg, nem csengettek be, én fizettem és estére tiszta lett a kert.

Chace minden egyes szó nélkül távozott az emeletre, koszos tányérját és bögréjét az asztalon hagyva. Utánanéztem, de csak a hátát láttam, és az ajtó hangos csukódását, amitől mindig összerezzentem.

Fogalmam sem volt, hogyan kell egyedül kamaszt nevelni.

–2–

Mosogatás után felmentem az emeleti szobámba, ahol életem elmúlt két évét töltöttem. A szoba egyik falát egy hatalmas ablak foglalta el, ami egyetlen kapcsolatomként szolgált a külvilággal. Előtte egy széles erkély volt, ahová még képes voltam kimenni friss levegőt szívni. A pirulák áldásos hatása az volt, hogy a lakásban már nem voltak pánikrohamaim és szívrohamszerű rosszulléteim, azonban odakint azonnal rám tört a világ összes démona. Légszomj, szapora szívverés, szorító mellkas, remegő kezek és az érzés, hogy menten megőrülök. Épp ezért döntöttem úgy, hogy az életemet berendezem a lakásomban.

A dolgozószobámban volt a digitális zongorám, felette egy másik hatalmas TV. Volt futógépem és szobabiciklim is. Emellett a szoba tökéletesen hangszigetelt volt, felszerelve a lehető legmodernebb hangszórókkal, amivel képes voltam kizárva a világot. A kényelmemet egy kellemes dívány szolgálta, és persze volt egy íróasztalom is, amin kevés papíralapú kotta és könyv volt szétszórva.

A telefonommal benyomtam a Pachelbel D-dúr kánont, ami azonnal megtöltötte a szokásosnál is világosabb szobát. Végigterültem a díványon, kezembe vettem a táblagépemet, majd a Rebecca nevű mappára kattintottam. Szánalmas vagy sem, minden reggelemet ezzel kezdtem. Azt akartam, hogy Rebecca arcképe végigkísérjen az egész napomon. Elnéztem tökéletes vonásait, szőke haját, ahogy leomlott a vállán.

Életének utolsó fél évét kórházban töltötte. Az orvosok mindent megtettek, hogy meggyógyítsák a rákját. Bizakodóak is voltak sok esetben, hiszen párszor olyan kedvezőnek mutatkozott a helyzet. De aztán mindig találtak áttétet. A modern orvoslás képtelen volt felvenni a harcot a feleségem immunrendszerével.

Már legalább egy éve nem sírtam, amikor kinyitottam a mappát, amibe belehalmoztam az összes emlékünket. Rengeteg közös képünk volt, amin még Chace is mosolygott. Az anyja halála óta mintha ezt teljesen elfelejtette volna, legalábbis nekem nem mutatta meg ezt a képességét.

Rebeccával együtt elveszítettem a szabadságot is. Nyögvenyelős, melankólikus dallamok jöttek ki csak a fejemből. Beszorultam a négy fal közé. A városba utazás lehetősége olyan félelemmel töltött el, mintha ledobtak volna egy dzsungel kellős közepére minden felszerelés nélkül.

Lassan húztam végig az ujjamat a képernyő sima felületén. Egy–egy újabb Rebecca életdarabka villant fel előttem. Ő jelentette a szabadságot és a boldogságot számomra. Becsuktam a szemem. Hagytam, hogy a zongora dallama és a kemikáliák hatni kezdjenek a szervezetemben. Gyakoroltam a pszichológusom által javasolt légzéstechnikákat, amitől puha álomba merültem reggel tizenegy órakor.

Elkezdődött a nap, de számomra akár véget is térhetett volna.

– Apa – hallottam a távolból Chace hangját. – Apa!

Erős kéz ragadta meg a vállamat, mire összerezzentem. A szívem a torkomba ugrott, a mellkasom szorítani kezdett, a szemem azonnal kipattant.

Chace kinyomta a telefonommal a zenét, ami betöltötte az egész szobát. Kapucnija újra a fejére került, ezúttal zokni is volt a lábán.

– Hihetetlen, hogy ennyire nem hallod meg. Legalább egy fél órája ordítok.

Felültem az ágyon. Spontán masszírozni kezdtem a karomat. Igyekeztem elfedni a borzalmas szorongást fiam előtt.

– Rohadt hideg van a házban. Tudod, ma nincs Maureen. Be kellett volna raknod a fát a kandallóba.

Hangosan felnyögtem. A fafűtés mellett még közösen döntöttünk Rebeccával. Nem is volt vele problémánk, hiszen a bejárónő elintézte, hogy tökéletes meleg legyen a házban. De aznap nem, hiszen kimenőt kért. Én észre se vettem, hogy a hőmérséklet lassan elfogadhatatlanul alacsony lett a házban.

– Próbáltam fát rakni rá, de nincsen. Csak kint, és még nem jött a takarító sem a kertbe. De így nem lehet semmit se csinálni.

Ránéztem a telefonomra. Alig hittem a szememnek, amikor láttam, hogy odakint -17 fok van.

– Ezt nem hiszem el – motyogtam magam elé. – Vegyél magadra valamit, és hozzál fát kintről.

Chace ránézett a telefonjára.

– Öt perc és kezdődik az órám. A szobámban kell lennem, mert már hiányoztam erről kétszer.

– Miért hiányzol az óráidról, hogyha csak a szobádban kell ülnöd pénteken és csütörtökön?

Nem értettem egyet ezzel az új oktatási formával. Az én időmben a diákoknak még heti öt napot az iskolában kellett tölteniük, amíg a fiam csak háromszor ment ki hetente. Télen volt, amikor az összes órája online lett. Semmi közösségi szellem, csak távoktatás. És még így is képes volt lógni róluk.

– Nem ez a lényeg, hanem, hogy hozz fát, mert én délután négyig megfagyok a szobámban.

– Öltözz fel jól, amíg hozok tűzrevalót. A kazán egyébként is működik, úgyhogy megfagyni nem fogsz.

Chace egyetlen sokatmondó pillantást vetett rám, majd kiaraszolt a szobából. Kék szemében néha olyan megvetést véltem felfedezni, amitől összeszorult a gyomrom. Sokszor a nyelvemen volt már, hogy megkérdezzem, miért is gyűlöl, mit is tettem ellene, amikor annyira próbálkoztam, hogy egyedül is jól menjenek a dolgok. Persze általában kudarcot vallottam.

Életem korai szakaszában sem voltam egy túlzottan társasági ember, de azért az udvari fészerig eljutni általában nem jelentett kihívást. Sőt, sokszor vettem részt baráti vacsorákon, néha nagyobb partikon, emellett Rebeccával eljártunk színházba és moziba is. Azonban a feleségem halála után két hónapig nem mozdultam ki a vermonti házunk biztonságából, amelynek eredménye az lett, hogy mára az udvari fáskamrába se voltam képes kimenni erős remegések, hányinger és heves szívdobogás nélkül.

Minden szenvedésem egyetlen baráti összejövetellel kezdődött. A feleségem legjobb barátnője Jenny áthívott hozzá és a férjéhez egy kellemes vacsorára. Az volt az első alkalom, hogy Rebecca nélkül indultam el valahová.

Amikor beültem az autómba, éreztem a mellkasomra nehezedő nyomást, amelyet megpróbáltam a mozgás hiányának titulálni. Igyekeztem a vezetésre figyelni, ám egy rövid, magányos hegyi útszakaszon a mellkasom bal oldalába éles fájdalom hasított. A tenyerem annyira izzadni kezdett, hogy csúszott a kormány műbőr felületén. A remegés hamarosan győzött felettem, miközben megrohantak a gondolatok arról, hogy szívrohamot kaptam. Hiszen hány olyan ember van, aki eltávozik nem sokkal a házastársa után? A karom zsibbadni kezdett, miközben a levegő egyre kevésbé áramlott a tüdőmbe. Perceken belül lehúzódtam, majd leállítottam a motort. Reszkető kezekkel kutattam a telefonom után, amely az elhagyatott útszakaszon nem észlelt térerőt. Teljesen biztos voltam benne, hogy meghalok, és a fiam magányos árva marad.

Nem haltam meg. De éjjel újra jött a roham, másnap a boltban újra megrohant. És azóta legalább tízezer alkalommal az elmúlt két évben. A pánik démonja úgy rágta lassan apró cafatokra az elmémet, hogy úgy éreztem, megőrülök. Minden egyes roham során meggyőzött arról, hogy most jött el a sötét vég.

Ennek az eredménye az lett, hogy ki sem mozdultam többé a házból, hogyha nem volt muszáj. Sétálni se mentem el. Otthonról dolgoztam, otthonról tartottam a kapcsolatot a terapeutámmal. Beszereztem egy futógépet, hogy a mozgás hiánya ne rombolja szét teljesen a testemet. Gyógyszereket szedtem, de a világ továbbra is veszélyes hely maradt.

Tudtam, hogy tettem az életet. Odabent egy biztonságos búra alatt értem, berendezésekkel, amelyek teljesen biztosították a kényelmemet. Rengeteg cikket olvastam, rengeteg megoldással megpróbálkoztam, még végül feladtam a küzdelmet. Túl sok volt a remegés, a félelem, a rettegés. Így a biztonságos közegem mellett döntöttem, amelynek egyre szűköltek a határai. Már a kertem sem tartozott bele.

Egy időszakban mélységes depresszióba estem. Néztem az útikalauzokat, és a barátaimat, akik negyvenéves korunkban megpróbálták újra felfedezni a saját életüket. Sokan utaztak a Távol­–Keletre, mások buszos kirándulásokra indultak keresztül az Egyesült Államokon. Nekem pedig halálos rettegést jelentett kimenni fáért.

A testemet ért ingereket a minimumra csökkentettem, hogy lecsitítsam a benne alvó démont, ami mindig felébredt, amikor a pulzusom kilencven felé közelített. Tetszélet volt ez, semmi öröm, csak szimpla, fájdalmasan túlélés krónikus gyomor és hátpanaszokkal.

A megoldásról két év után már lemondtam. Csak túl akartam élni, hogy behozom a tűzifát az udvarról, ahol a hőmérséklet –10 fok alá süllyedt. Másnap délutánra volt internetes terápiám a kedves pszichológusommal, aki már másfél éve foglalkozott az ügyemmel.

A farönkök súlyától elnehezült mellkassal rohantam be a hideg nappali, hogy a kamaszomnak ne kelljen megfagynia az online órái alatt. Hátamat a falnak döntöttem, a szívem a fejemben lüktetett. A kezemet azonnal a pulzusomra helyeztem, hogy érezzem a szabályos ritmust. Egyet sem hagyott ki, de ennek ellenére mégis remegtem. Megtámadott a belső bizonytalanság. Egyedül voltam a világban a fiammal, akiről nekem kellett volna gondoskodnom.

Behunytam a szemem. Széttárt ujjaimat a hideg falra tapasztottam. A szívem és a légzésem lassan lecsillapodott, a gyomromat szorító ököl lassan engedni kezdett. Sóhajtva ránéztem a fakupacra, majd elkezdtem tüzet gyújtani a kandallóban.

A vádlim remegett, és közben arra gondoltam, hogy a hatvanéves házvezetőnőm, ezt minden egyes nap megcsinálja, teljesen egyedül. A gondolat elkeserítő volt, szinte marcangoló.

Láttam magam előtt feleségem mosolygós arcát, ahogy végigsimít megkeményedett vállizmomom. Halkan a fülembe súgta volna, hogy minden rendben lesz. Szinte éreztem meleg leheletét a hideg lakásban, de ahogy hátrafordultam, alakja mindig szertefoszlott.

Nem maradt más, csak a magány és a rettegés.

2019

Daniel

Hunyorogva ébredtem az okosórám rezgésére. A szorongás azonnal belopakodott a gyomromba, ahogy a reggeli adrenalin elöntötte a véráramomat. A testemben felszabaduló kémiai anyagok nem hagyták, hogy tovább pihenjek.

Az órámra koppintva megállapítottam, hogy a pulzusom máris a nyolcvanat ostromolja. Nyöszörögve ültem fel az ágyban. A hálószobám hosszan nyúlt el a szorosan behúzott függönyök mögött. Az éjjeliszekrényen egyetlen gombnyomással húztam el a sötétítőt, hagytam, hogy az emeletet elöntse a reggeli napfény.

A hajamba túrva menekültem a reggeli szorongás elől a fürdőszobába. Tudtam, hogy csak tíz-tizenöt perc lesz, és lefut az ébredés után érzett rettegés. A helyiségben mesterséges fény villant, ahogy beléptem a tükör elé. Automatikus megnyomtam a tükör érintőjét.

– Jó reggelt, Daniel! – szólalt meg a kellemes női hang. – 2035. június negyedikét írunk, hétfő van. Hogy érzed magad ma reggel?

– Idegesen, halvány fejfájással ébredtem – sóhajtottam fel, pedig tudtam, hogy a gépi hang nem vár lelkizős választ.

– A pulzusod kilencvenkettő. Éjjel hét óra huszonkét percet aludtál, ezzel csak egy kicsit maradtál el az optimális hét és fél órától. Mélyalvásban negyvennyolc percet töltöttél, a REM-fázisod másfél óra hosszú volt, az ébrenlét ideje ötvenöt perc. Mai javaslatom, hogy négy órával lefekvés előtt már ne fogyassz szénhidrátot, és ne állj neki későn az edzésednek.

A szememet forgattam, miközben az elektromos fogkefe után nyúltam. Viola a virtuális életmód-tanácsadóm tényleg kivesézte az ember minden lépését.

– A szorongásszintedet egytől-tízes skálán hányasra értékeled ma reggel?

– Hetes – sóhajtottam fel.

– Jellemezd, kérlek három szóval, hogyan is érzed magad!

– Kimerült, feszült, nyomott.

– Nagyszerű. A mai napra két meditációt állítottam be a hangulatod, a pulzusod és a szorongásszinted alapján. Rátérjünk a napi teendőlistádra?

A mosdókagylóba köpve belenéztem a tükörbe. Kék szemem alatt csak halványan virítottak a sötét karikák. Csak bólintanom kellett, és Viola neki is kezdett.

– Délután négykor videohívásod lesz dr. Powell-el. A teendő mellé az RWND feliratot írtad.

– Erre nem is kellene emlékeztetned, emiatt hetes a szorongásszintem – feleltem, miközben az bőrömbe masszíroztam az arckrémet.

– Akkor javaslom, hogy még előtte zavard le a futóedzésedet a padon.

– Oké – forgattam újra a szemem.

– Látom, ma nagyon frusztrált vagy, Daniel. Javasolhatok a reggeli kávéd mellé megnyugtató jazz-zenét?

– Inkább térjünk vissza a teendőkhöz!

– Rendben. Délelőtt tíz és tizenkettő között gyakorlást terveztél a pénteki koncertre. Kettőre közös ebédet Conorral, ezt az ő teendőlistájára is felvezettem.

A szorongás mellé azonnal görcs állt a gyomromba a fiam gondolatától. Egész hétvégén nem láttam. Egyértelműen számára az óriási ház előnye volt, hogy nem kellett szembenéznie velem.

– Connor sosem olvassa a teendőlistáját – motyogtam Violának.

– Mondjak pár tippet, hogyan lehet jobb kapcsolatot kialakítani a tinédzserekkel?

– Nem, köszönöm. Mára ennyi bőven elég volt.

Connorral a kapcsolatom mondhatni menthetetlen volt, mióta az anyja másfél éve elköltözött az ország másik felébe. Viola kikapcsolt a búcsúzásomra. A reggeli szorongásszintemet halványan csökkentette a digitális tanácsadó.

Lassan sétáltam át a hálószobából a hangszigetelt zongoraszobába. A második emeleti padlótól plafonig érő ablakok egyenesen az óceánra néztek. A napfény aznap reggel átszűrődött a felhőkön, egyenletesen csurgott végig a fektetett fapadlón. Gyengéden megcsókolta a Steinway koncertzongorám elegáns fekete felületét. Végighúztam a kezem a billentyűkön, és hagytam, hogy a júniusi napfény megmelengesse az arcomat. Az óriási koncertszobát csak a legpraktikusabb bútorokkal rendeztem be. A zongora csak egy L-alakú kanapé foglalt helyet az óceánra nézve, előtte egy dohányzóasztallal, ahol a jegyzeteimet tartottam. Egyébként szinte teljes üresség honolt odabent. Megfosztottam magam minden ingertől a zeneszerzéshez.

A szoba sarkában kamerák figyelték a zongorát, mögötte egy óriási kivetítő terpeszkedett. Évek óta ez volt az egyetlen hely, ahol koncerteket adtam a közönségnek.

A szememet becsukva tapasztottam a kezemet a hatalmas üvegablakra. Hófehér arcomat lassan felforrósította a napfény. Hallottam az óceán tompa moraját, hosszasan, kiüresedetten figyeltem az egyenletes hullámzást.

Így kerülhettem a legközelebb a külső világhoz. Ahhoz a külvilághoz, amivel pontosan öt évvel ezelőtt adtam fel a kapcsolatomat.

  1. június negyedike óta nem léptem ki a házamból.

Connor

A fűben fekve ébredtem az éles napfényre. Nyöszörögve dörzsöltem meg a szemem, a medence türkizkék csillogása egyenesen az agyamba hatolt. Jo a karján feküdve aludt mellettem, sötétbarna haja legyezőként terült el a sötétzöld pázsiton.

– Bassza meg – nyögtem fel a telefonom képernyőjét nyomkodva. Megböktem Jót, és szinte vakon tapogatózva rágyújtottam. Hagytam, hogy a nikotin elűzze a másnaposságot.

– Mi van?

– Hétfő – jelentettem ki.

Jo egyik szemét kinyitotta felém, a fűre könyökölve elvette tőlem a cigimet. Ahogy felült hosszú sötétbarna haja leomlott fehér vállán. Még mindig elképesztett szemének csillogó kéksége.

– El kéne menni suliba – dőltem neki a falnak, mire Jo felhúzta a vállát.

– Már senkit sem érdekel, hogy bemegyünk-e. Leérettségiztünk.

– Apámat érdekelni fogja – böktem a ház felé, aztán megláttam a telefonom villogó értesítést, mely szerint délután kettőkor ebédre vagyok hivatalos apámmal. Felhorkantottam. – Azt hiszi, kettőig suliban vagyok.

Jo könnyedén az ölembe helyezkedett.

– És megtudja, ha nem mész be?

– Valószínűleg nem tudná meg, de be kéne mennünk a házba, ahol találkozhatunk vele. Bent van a bankkártyám. Kettőig éhen halunk itt kint.

– Ez azt jelenti, hogy kettőkor végre bemutatsz neki? – mosolygott rám, és végigsimított az arcomon.

Jóval fél éve jártunk együtt, ami a középsuliban már brutálisan hosszú kapcsolatnak számított. Én kábé két hét után megismerkedtem a szüleivel, csomószor náluk aludtam. Az én apám azonban sokkal bonyolultabb ügy volt ennél.

– Nagyon jól tudod, hogy mióta várom, hogy megismerhessek a világhírű Daniel Conwayjel.

Felnyögtem, és elnyomtam a cigit a terasz fehér padlózatán. A hátsó kert a világ legbiztonságosabb helye volt, ide apám emeletéről nem lehetett lelátni, és a szobámból nyílt az ajtaja. Mivel a világhírű Daniel Conway a kertbe se jött ki két éve, ezért itt akár szexelhettünk is Jóval. A helyzet az, hogy meg is tettük.

– Te meg tudod, hogy apám elmebeteg seggarc.

– Azt majd én eldöntöm. – Tápászkodott fel Jo az ölemből. Rövidnadrágja láttatni engedte csupasz combját, passzos felsője kihangsúlyozta balerina derekát. Egyértelmű volt, hogy meg akar ismerkedni az apámmal, mindenki találkozni akart apámmal, aki érdekelt volt a zene világában. És Jo zenelány volt, az óceán dallamának ritmusára ringott minden mozdulata. Most pedig lebiggyesztett szájjal torlaszolta el a napfényt.

– Na, Connor! Nem rejtegetheted előlem az apádat ebben a kastélyban.

Felnevettem. A szám kiszáradt. Muszáj volt bemennünk a szobámon keresztül a konyhába valami innivalóért. Reggel tíz volt, így apám nagy eséllyel a zongoraszobában gyakorolt.

– Dehogynem rejtegethetem. Hat hónapja vagyunk együtt, és sikerült elkerülnöd.

– Mert az éj leple alatt osonunk be, mint a vámpírok.

Felemeltem a kezem. Elegem volt ebből a beszélgetésből. Felnéztem a ház hátsó homlokzatára. Óriási monstrumként terpeszkedett az óceánparton. Fehérre mázolt hátsó fala csak még jobban elvakított. Apám kriptája volt ez a ház. És én szégyelltem, hogy a világ leghíresebb agorafóbiásának lehettem a gyereke.

– Oké, feladom! Velünk ebédelhetsz, legalább akkor meglátod, hogy seggfej. – Azonnal görcs állt a gyomromba, fogalmam sem volt róla, hogy apám, hogyan fog reagálni Jóra. Semmit sem tudott rólam. Azt sem, hogy egy éve abbahagytam a zenélést. A világ a Fordulat után teljesen a feje tetejére állt. Anyám elköltözött, én meg nem tartottam vele, bár hirtelen semmi értéke nem maradt az életnek.

– Biztos vagyok benne, hogy nem az.

– Azon kívül, hogy tud zongorázni, semmi mást nem tud felmutatni.

Jo elvigyorodott, majd könnyedén megszabadult a felsőjétől és a nadrágjától. Egyetlen bugyiban és melltartóban mosolygott fel az élénk júniusi égre.

– De baszki, milyen jól tud zongorázni! Orgazmusa lesz tőle az embernek.

Öklendezést imitáltam.

– Basszus, ennél lehetnél undorítóbb?

Jo felhúzta a vállát, és megszabadult a melltartójától is a hátsó udvar közepén. Tökéletesen kerek mellének látványa gyomron vágott a nappali világosságban. Egyetlen kecses ugrással vetette bele magát a türkiz medence sima tükrébe.

Amikor befogadtam minden porcikájának látványát, a testem minden receptora kiégett. Lehet mindenki ezt érezte, aki táncosokkal dugott. Vagy csak szerelmes voltam belé.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük