Fanni része következik a héten! Jó szórakozást hozzá mindenkinek 🙂

Végigrohantunk a Szajna parton a turisták bosszús ciccegésétől és Jennifer ideges kiabálásától követve. Mindig is csodáltam azokat a nőket, akik egyáltalán járni tudnak tűsarkúban, nekem általában tíz perc álldogálás is meghaladta a tűrőképességemet, Jennifer meg úgy szaladt utánunk, mint valami aranyérmes gátfutó. Nem értem rá nagyon az üldözőnk atletikai eredményein töprengeni, mert belerohantam egy látkép grafikákat áruló hölgyemény portékájába. Csak úgy repültek a Notre Dame-ok és az Eiffel tornyok meg a merdék és a putainek, amiket még a nagyon gyatra gimis nyelvtudásommal is tökéletesen megértettem. Az árusnőnek biztos nem én leszek a kedvenc embere a világon, de legalább Jennifer fenn akadt a szerteszét szálló szuveníreken. Befordultunk egy széles útra, ahol még több ember hömpölygött, tehát ideális volt a felszívódásra még akkor is, ha páran oldalba könyököltek. Hirtelen ötlettől vezérelve berántottam Trevort az első ruhaboltba. Lefékeztünk a nagyon aktuális télikabátok mellett, hogy végre levegőhöz jussunk. Minden lélegzetvétel szúrt, és konkrétan olyan volt, mintha a tüdőm ki akarta volna préselni magát a bordáim közt.
Miután kipihegtem magam, felnéztem Trevorra, aki legnagyobb meglepetésemre rázkódott a nevetéstől.
‑ Ez egyáltalán nem vicces – sóhajtottam. – A barátnőd fúriaként lohol a nyomunkban, téged minimum gyerekrablásért köröznek, engem meg hét generációra visszamenőleg megátkozott egy francia utcai árus, csak hogy a legkisebb problémámat említsem.
Trevor felnézett, és a morcos arcom láttán tovább röhögött. Legszívesebben megütöttem volna, de láttam, hogy a szigorúra sminkelt eladó vészjóslóan közeleg, szóval karon ragadtam, és elvontattam a férfi ruha szekció felé. Véletlenszerűen összeszedtem egy halom ruhát, és a kezébe nyomtam.
‑ Tessék. Ezeket mind próbáld fel szépen. Párat meg is vehetsz az alibi kedvéért, meg hogy jobban elvegyüljünk. Trevor érthetetlen módon nagyon élvezte a próbálósdit, miközben nekem a boltban szóló popslágerektől már idegrángásom volt. Abban reménykedtem, hogy amíg mi a próbafülkék homályában bujkálunk, odakinn kicsit lecsillapodik a helyzet. Bár arról fogalmam se volt, hogy hogyan tovább.
Trevor végül vett magának egy svájcisapkát meg egy csíkos pólót, annak ellenére, hogy minden erőmmel próbáltam lebeszélni. Mondtam neki, hogy hülyét csinál magából, mert ilyeneket igazából senki nem hord, de hát beszélhettem neki. Valahol menetközben elveszett az összeszedett, komoly fiatal tanár, akiért annyira odavoltam, és itt maradtam egy megvadult kamasszal.
„Turista vagyok,” vont vállat, „úgy csinálok hülyét magamból, ahogy akarok.” Túl fáradt voltam, hogy rámutassak, nem nyaralni jöttünk. Ajándékba kaptam tőle egy óriási bogárszemüveget, ami eltakarta a fél arcomat meg egy romantikus szalmakalapot. Belenéztem a csillogó spotlámpáktól megvilágított tükörbe, és alig ismertem fel önmagam. Hol volt az a lány, aki pusztán pár nappal ezelőtt még a szürke életén nyavalygott a megfáradt autóillatosító szagú Opel hátsó ülésén. Fizetés után óvatoson az ajtóhoz osontam, és kilestem. Éreztem a tarkómon az eladó csaj rosszalló tekintetét, de nem érdekelt. Az utcán továbbra is színes hullámokban folyt le az embertömeg. Néhányan csokiszirupos gofrit majszoltak, mások meg a limonádét szürcsöltek. Boldognak tűntek. Hirtelen nem láttam semmi ránk leselkedő veszélyt, bár ennyi ember közt kiszúrni bárkit is, körülbelül olyan volt, mint megtalálni az idióta csíkos sapkás Vilit az újságlapjain.

‑ Gyerünk! – szóltam hátra Trevornak, aki a boltos csajjal bájcsevegett. Nem tetszett a lány csábosan rebegő szempillája, még kevésbé Trevor flörtölő hanglejtése. Hát ezt nem hiszem el, sziszegtem majd visszaszaladtam megbízhatatlan bűntársamhoz. Legszélesebb műmosolyommal belekaroltam eltévelyedett angol tanáromba, és elterelgettem az ajtó felé.
‑ Na, ezt most miért kellett? Olyan jól elbeszélgettünk – méltatlankodott Trevor. Nagyon furcsán viselkedett. Nem is tudom melyik lehetőség ijesztett meg jobban: hogy igazából ilyen vagy, hogy valahogy Echo keze van a dologban. A Boulevard Saint-Michelről kisebb utcákba kanyarodtunk, és úgy tűnt, tényleg magunk mögött hagytuk az üldözőinket. Úgy tűnik Trevor is lenyugodott az adrenalin sokkból, és kezdett ismét normálisan viselkedni. A terveinket beszéltük át, miközben Trevor a telefonján sebesen pötyögve próbált kapcsolatba lépni Bernard nevű barátjával, de úgy látszik nem járt sikerrel.
‑ Biztos dolgozik ‑ sóhajtotta Trevor. – Majd elütjük valahogy estig az időt.
Éppen átkeltünk egy csendes utcácskán, amikor bevágódott elénk egy visító szirénájú rendőrautó. Épp időben ugrottunk hátra különben a szélvédőn kötöttünk volna ki.
Hát ennyi volt. Vége mindennek. Trevort börtönbe dugják, ahol majd minden nap péppé veri a többi rab, engem meg életem végéig terrorizálni fog egy őrült szirén. A fagylalt emléke megkeseredett a számban.
Az autóban hangosan bömbölt valami francia party zene, és a napszemüveges rendőr vadul ingatta a fejét a ritmusra. Amikor vége lett a számnak, komótosan kikapcsolta a rádiót, leállította a motort, majd kiszállt. Lassú mozdulattal levetette a szemüvegét, és egy fogkrémreklám mosolyt villantott Trevorral, akiből megint kibugyogott a nevetés. Lehet, a francia levegőben van valami, gondoltam, mindenki elveszti az eszét. Más magyarázat ugyanis nem jutott eszembe.
‑ ’allom már gyerekrabló lettél, Trevorkám. Mondjuk csinos a kiscsaj, én is elvinném egy körre. – mondta a pasas, és úgy végigmért, hogy belepirultam.
Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de nem találtam a hangom, így csak tátogtam, mint valami ostoba hal.
‑ Bernard, hát te, hogy kerülsz ide? – kérdezte Trevor. Kifújtam a hosszú ideje benntartott levegőt. Szóval ő Trevor haverja. Nem mondom, hogy boldogsággal töltött el a gondolat, hogy egy ámokfutó zsaru lakásában kell majd meghúznom magam, de még mindig jobb opció volt, mint a sitt.
‑ Nem kéne Facebook Messengeren bekapcsolva hagyni a GPS-t, ha éppen a nyakunkon egy őrült ex és fél Nagy Britannia. – csóválta a fejét Bernard. – Na, pattanjatok be, hazaviszlek titeket.
Kellemes meglepetést okozott, amikor kezet csókolt, majd kinyitotta nekem az ajtót.
‑ Bernard, te mióta vagy rendőr? És hogy engedtek téged a volán mögé? – kérdezte Trevor túl kiabálva a rádiót.
– Tavaly óta. Mi az, hogy hogy engedtek a volán mögé? Remekül vezetek! – mondta, miközben áthajtott egy erősen piros lámpán. – Szerencsétek van, mert épp véget ért a műszakom, úgyhogy miután hazaértünk, elmesélhetitek, mi ez az egész. Azért Trevor belőled néztem ki a legkevésbé, hogy lányszöktetésre adod a fejed, aztán üldözéses jelentekkel tarkított romantikus párizsi randevúra hozod a kishölgyet. Az utóbbi években olyan unalmas voltál, hogy nem is láttam értelmét tartani veled a kapcsolatot.
‑ Kösz… ‑ morogta Trevor.
‑ Bezzeg gimiben, amikor itt cserediákoskodtál fél évet, és beszöktünk a lányok zuhanyzójába…
‑ Khm – köhintettem, mert úgy tűnt rólam teljesen elfeledkeztek. Valahogy nem voltam kíváncsi Trevor kamaszkori csínytevéseire.
‑ Az már régen volt, Bern, és végtelenül hálás lennék, ha az utat figyelnéd.
‑ Minek, mindjárt otthon vagyunk. Itt már ismernek engem, még a nyugger mamik is félreugranak az útból, ha meglátják, hogy jövök. Jól nevelt népek laknak itt.
Egy elegáns lakóház előtt parkolt le, gazdagság sugárzott még a szabályosra nyílt útszéli fákról is. Rég voltam olyan hálás, amikor letehettem a lábam a földre. A röpke negyed órás út alatt hirtelen újra visszataláltam a valláshoz, és buzgón imádkoztam, hogy egy darabban megússzam az utat. Bernard elégedetten vigyorgott, én pedig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy a jó emberre bíztuk a sorsunkat. De hát nem volt más esélyünk.