Elérkeztünk a tenger legeslegutolsó darabjához. Nagyon köszönjük annak, aki figyelemmel követte a projektünket. Az egy mondatból induló kis szösszenet január 13-án vette kezdetét és végül 24 178 szónál zárult le. A kis történetre most pár kör bétázás vár, utána pedig apró meglepetéssel jelentkezünk. Most pedig olvassátok szeretettel Fanni befejezését!

Kellett pár perc mire kijózanodtam a hirtelen endorfinsokkból. A régi Susan rögtön rohant volna bárhova, ahova Trevor hívja, és bármit megadott volna, hogy újra együtt ugorjanak valami őrült kalandba. De már nem ugyanaz a naiv kislány voltam. Sok minden változott, a hetek, sőt hónapok alatt. Az elején fortyogott bennem a düh meg a csalódottság, és szinte minden éjjel álomba sírtam magam a Spotify-os „Szívszakadás” lejátszólistámat hallgatva. De nem élhet az ember örökre a múlt árnyékában. Ahogy anyám is túllépett a váláson, és most egy egész jó fej ingatlan ügynökkel randizott, én is újra építettem az életemet. Elhatároztam, hogy rendesen megtanulok franciául, és most külön tanárral készültem a középfokú nyelvvizsgára, emellett az iskolai vitacsoport alelnöke is voltam. Nem léphettem le csak úgy. Nem beszélve arról, hogy a nyári hazatérés után volt pár hosszú és nem éppen kellemes beszélgetésem anyámmal, és megfogadtam neki és magamnak is, hogy ezután őszinte leszek hozzá. Már amennyire lehet.

‑ Trevor, ez így nem megy – mondtam szomorúan. – Nem hagyhatok csak így itt csapot-papot. Felbukkansz ennyi idő után, és azt várod, hogy csak úgy a nyakadba ugrok, és loholok utánad mindenhova? El tudod képzelni min mentem keresztül? Mardosott a bűntudat, hogy miattam elveszítetted a munkád, a szabadságot… mindent.

Éreztem, hogy a feltoluló könnyek marják a torkomat, de erőt vettem magamon. Trevorra néztem, aki őszintén szomorúnak tűnt, és a lámpa sápadt fénye alatt, mintha elhalványult volna a ragyogó barnasága.

‑ Tudom, Susan, és sajnálom, de nem volt más megoldás. Ostoba voltam, hogy azt hittem, csak idejövök, és minden onnan folytatódik, ahol abbahagytuk.

A szívem gyorsabban vert, próbált lépést tartani a gondolataimmal. Eszerint Trevor is gondolt rám, és nem könyvelt el egynyári kalandnak, amit lemos magáról a napfényszaggal és a homokkal együtt.

‑ Akkor ezt vegyem nemnek? – kérdezte Trevor. A hangja tele volt csalódással.

‑ Azt nem mondtam, de iskolaidő van, és nem teszem ki anyámat még egyszer egy egész Európán átívelő üldözésnek. Nem sokára itt az őszi szünet, akkora szívesen elmegyek veled bárhova.

Fontolóra vette a szavaim, aztán elmosolyodott.

‑ Megváltoztál.

‑ Azt hiszem, azután ami múlt nyáron történt ez elkerülhetetlen volt.

Következő héten levelet kaptunk Bernard-tól, aki udvariasan és kifogástalan hangnemben arra kérte anyámat, hogy engedjen el hozzájuk a szünetre, és még azt is megígérte, hogy a repjegyet leszervezik. Legnagyobb meglepetésemre anya igent mondott.

‑ Régen is borzasztóan itthonülő voltál, de a nyári kalamajka után aztán már végképp. Ez nem egészséges egy kamasztól. Amikor én fiatal voltam, mi kiszökdöstünk éjjel a tóra meztelenül fürdőzni…

‑ Köszi, anya, inkább ne meséld tovább…

A napok gyorsan peregtek az őszi szünetig. Megnyertünk egy vitaversenyt, készültem a nyelvvizsgára és sokat beszélgettem Aaronnal. Elég jó fej volt, és mindig figyelt arra, amit mondok, de amikor ránéztem, csak kellemes langyosságot éreztem a szívemben meg azt, hogy valami hiányzik.

Anya és a barátja kivittek a reptérre, ahol a Dutyfree shopban találkoztam Trevorral.

‑ Hogy vagy, drága Susan? – kérdezte a napszemüveget a homlokára tolva.

‑ Jól, köszönöm. Bár kicsit bosszantó, hogy se te, se anya nem volt hajlandó megmondani hova is megyünk. Utálom a meglepetéseket.

Trevorral emailezni kezdtünk a találkozás után. Semmitmondó témákról írt, de sokat kérdezett, és úgy tűnt, tényleg érdekli, mi történik az életemben. Minden alkalommal meglódult a szívem, amikor olvasatlan emailt láttam a bejövő leveleim közt. Azt viszont hosszas faggatózás árán se bírtam kiszedni belőle, hogy hová a fenébe is megyünk. Anyám meg Bernard-ral konspirált, akinek úgy látszik teljesen sikerült az ujja köré csavarnia, így kedves szülőmből se szedtem ki semmit.

‑ Most már úgyse tarthatom túl sokáig titokban – vont vállat Trevor, és a kezembe nyomott egy bevásárló szatyrot. Velence útikönyv volt benne meg egy Gucci napszemüveg.

Elégedetten vigyorgott a döbbenetem látván.

‑ Velencében van az Árboc és Lant egyik székhelye. Közel a vízhez, hogy szemmel tarthassunk mindenféle rosszalkodó tengeri lényeket.

Szóhoz sem jutottam. Mindig is vágytam Velencébe, de apám valamiért nem bírta az olaszokat, úgyhogy esélyt sem láttam arra, hogy eljutok oda. A válás után meg anyának nem maradt pénze utazgatni.

A várakozás gyorsan eltelt, Trevor vett nekem egy szemtelenül drága Pumpkin Latte-t a Starbucksból, úgy látszott, a mostani munkája jobban fizet, mint a tanároskodás annó.

‑ Nem hiányzik az iskola? Meg a diákok? – kérdeztem incselkedve.

‑ Csak egy – mondta, és úgy nézett rám, hogy el kellett bújjak a kávém mögé.

Az út eseménytelenül telt, a nagy részét átaludtam, Trevor vállára hajtva a fejem.

Velence hemzsegett a turistáktól, a levegő tele volt a tenger sós illatával és a sirályok türelmetlen rikoltozásával. Álmélkodva néztem a különböző maszkok rengetegét, a szuvenír áradatot és az „eredeti” Louis Vuitton táskákat kínáló utcai árusokat. Körbeandalogtunk, miközben meghallgattam Trevor rögtönzött előadását a város történelméről és irodalmi jelentőségéről. Megnéztük a dózse palotát, ittunk sötét olasz espressot egy apró sikátorban, és kergettük a galambokat a Szent Márk téren.

‑ Gyere, ideje találkozni a többiekkel! – mondta Trevor, és megragadva a kezem elkezdett húzni a kikötőben lévő hajók felé.

Már messziről láttam Bernard-ot, aki vadul integetett. Azt gondoltam, hogy haragudni fogok rá, de amikor megláttam az őszinte mosolyát minden mérgem elpárolgott.

‑ Susan, drága, ezer éve nem láttalak! – ugrott a nyakamba. – Ami talán jobb is, mert valószínűleg gyűlöltél, és a szabadidődben egy rólam mintázott vudubabát szurkáltál seggbe…

Nem fejezte be az emelkedett eszmefolytatását, mert egy magas, klasszikus szépségű lány bukkant elő a kabinból, és szúrós pillantást vetett Bernard-ra, aki még mindig engem ölelgetett. Bernard olyan gyorsan engedett el, mintha pestises lennék, és elnézést kérően mosolygott a csajra.

‑ Gyere, Aphi, drága, bemutatom neked Susant, akiről már annyit meséltünk neked a bátyáddal.

‑ Hümm – mondta a lány, és bizalmatlanul megrázta a kinyújtott kezem.

‑ A húgi nagyon rövid pórázon tartja a mi Bernard-unkat – mondta Iorgosz, aki szintén előkerült a hajó gyomrából. – Anya lazacot csinál vacsorára, én meg hozok nektek egy kis görög bort, addig üljetek le, és nézzetek a naplementét, beszélgessetek romantikusan, tartsátok szemmel a veszélyes vizeket, satöbbi.

Kiültünk a hajó orrába Trevorra, és bámultuk a vizet, amit lassan narancssárgára festett a lenyugvó nap fénye. Legutoljára, amikor így ültünk együtt, életünk legveszélyesebb dobására készültünk. Olyan távolinak tűnt. Annyi kérdésem lett volna, de csak élveztem a csendet és a hullámok morajlását. Trevor megfogta a kezem, és a hüvelykujjával simogatta a csuklómat.

‑ Mi lesz most? – kérdeztem végül.

‑ Ha van kedved, eljöhetsz velünk levadászni egy megvadult vízisárkányt –mondta Trevor nevetve, és csak remélni tudtam, hogy viccel.