Sikerült egy kissé eltűnnöm a nyári pezsgés kezdetén, meglátogattam Magyarországot egy hétre és így sokkal kevesebb időm volt blogolni, és írogatni az utóbbi két hétben. A nyár viszont mindig megihlet. Ahogy belopóztak az első napsugarak a lakásba, azonnal írni kezdtem egy novellát, amit a szemben lakó szomszédom ihletett. Úgy gondoltam, hogy most ezt osztom meg Veletek 🙂

Ablak egy másik világba

A kora nyári napsütés aranyló csíkokat rajzolt a fektetett fapadlóra. A langyos csendben porszemek táncoltak a levegőben. Beszöktek az utcai zajok a résnyire nyitott ablakon. A villamos és az autók távoli hangja egyre erősödő zongoradallamba vegyült. Az idő nyugodtan pergett, lázasan itta magába az eljövendő nyár ígéretét.

Egy lány hunyorogva nézett fel a napsütésbe a harmadik emeleten. Lehunyta a szemét. Alig látta a monitort a beszűrődő fénytől, de nem akarta elhúzni a függönyt. Ki volt éhezve a melegre, a sós víz hűvös ölelésére és a nyári estékre. Ezek a gondolatok űzték csak el az életében tátongó bizonytalanságot.

És a zongoraszó, amely a szemközti ablakból ömlött az utcára. A lány megragadta kávésbögréjét, már csak a napfény tartotta melegen a porcelánt. Az asztal mellett kiállt az ablakba és a szemközti házat fürkészte. A míves homlokzat megszokott látványa pillanatokra elűzte a munka gondját.

Szélesre tárta az ablakot. Hagyta, hogy felfrissítse a szobát az újjászületett nyár. A szemközti lakásban élő, zongorázó nőt figyelte, mint minden reggelen. Sohasem néztek egymás szemébe, de a lány sokszor magán érezte az ismeretlen tekintetet. Mintha kapcsolatot formáltak volna az évek alatt. Azonos időben keltek, csendes magányban élték az életüket, nem tartoztak az utcán szaladgáló emberek sűrű tömegébe. Nem kellett a villamosra zsúfolódniuk reggel nyolckor, hogy lassan a munkába zötyögjenek. Mind a ketten a szoba biztonságában töltötték az idejüket, bár a lánynak fogalma sem volt, hogy szemközti szomszédja mivel is foglalkozhat.

Minden reggel felhangzottak kedvenc zongoradarabjainak dallamai a míves falú ház ablakából, mintha a szemközti nő csak neki választotta volna a könnyed muzsikát. Pár méterre volt egymástól a két ablak, a két házat csak egy keskeny utca választotta el. Ennek ellenére sohasem futottak össze odalent. Ha találkoztak volna se biztos, hogy felismerik a homályos ablak mögött rejtőző arcvonásokat.

A lány kihajolt az ablakpárkányra, lenézett az utcán elhaladó emberekre. Hideg kezét melengette a langyos alumínium. Visszanézett laptopjára, amitől hirtelen bűntudata támadt. Nagyon jól tudta, hogy már régen el kellett volna kezdenie a munkát.

A szomszéd ablakban ekkor tűnt fel az ismerős fekete-fehér macska. Óvatosan dörgölőzött neki a barna keretnek, majd egy lila párnának, amelyen a szomszéd nő a hátát támasztotta, amikor kiült, hogy élvezze a napsütést. A lány a tekintetével követte, ahogy a párna a gravitációnak engedelmeskedve az utca betonjára esik. A macska kíváncsi pillantással nézett a tárgy után, majd unottan lefeküdt az ablak elé.

A párna erős kontrasztot képzett a szürke aszfalttal. Selyemanyagból készítették, már a magasból is igazán mutatós darabnak tűnt.

A lány nem gondolkozott. Otthoni csíkos rövidnadrágját és pólóját megfelelőnek ítélte ahhoz, hogy leugorjon az utcára, és visszaadja tulajdonosának a párnát. Valahol a gyomra és a torka között izgatottságot érzett. Mindig is szeretett volna találkozni az idegen szomszéddal, aki az ő tükörképeként élte az életét. Felkapott egy könnyű edzőcipőt, és lerohant a lépcsőn. Semmiképpen sem akarta, hogy valaki előtte kaparintsa meg a csinos párnát.

Odalent megcsapta a nyári hőség, amelyet a téltől áthűlt házak falai még kívülre rekesztettek. A lány gyorsan átlépdelt az üres utcán, majd azonnal magához ölelte a tárgyat. A selymes anyag vakítóan csillant a napfényben.

A ház ajtaja előtt egyik lábáról a másikra állva gondolkodott, hogy melyik kapucsengőt is nyomja meg. Mielőtt döntött volna egy idősebb néni lépett ki a nehéz faajtók mögül. A lány megtartotta a bejáratot, és azonnal belépett a lépcsőház hűvösébe.

Meglepetten tapasztalta, hogy a másik háznak is hasonló belső kertje van, mint a sajátjának, miközben fellépdelt a harmadik emeletre. Pontosan tudta, hogy melyik ajtót kell választania, csak két lakás helyezkedett el egymás mellett. A másiknak is jól ismerte az ablakait.

Mély levegőt vett a sötétbarna faajtó előtt, ahol egy „Isten hozott” felirat díszelgett, ami felett fából faragott macska alakja feküdt. A lány a csengőre tapasztotta az ujját. A berregés átszakította a folyosó csendjét, de nem jött válasz. Arra gondolt, hogy az ajtó elé teszi a párnát, és gyorsan visszatér saját lakása biztonságába.

De az ajtó résnyire nyitva állt.

Rátette a kezét a sima, hideg felületre, majd hangtalanul kitárta maga előtt. Egyetlen lépést tett a folyosón befelé. A legközelebbi székre akarta elhelyezni a párnát, amikor belé szorult egy lélegzet.

Jó pár tárgy ismerősnek hatott. A barna dobozok a cipőtartó felett. Egy kopott, réginek tűnő csizma, ami tökéletes mása volt annak, amit télen vásárolt magának. Automatikusan lépett bentebb az ebédlőbe, ahol az asztal közepén egy használt bögre állt. Pont ugyanolyan, amiből reggel itta a kávét.

– Lehetetlen – motyogta maga elé. A kezébe fogta a bögrét, amin kissé megfakult a festés. A legjobb barátja készítette nekik a huszonötödik születésnapjára.

A párnát magához szorítva lépett be az egyik szobába, ahol a padlótól plafonig könyvespolcok foglalták el a falakat. A lány óvatosan végighúzta a könyveken az ujját. Ismerős címek sorjáztak, de ez nem jelentett mást, csak hasonló ízlést.

A párna hangtalanul landolt a földön, amikor a második sorban meglátta a saját könyvét. Nem is egyet. Öt regényt számolt meg a neve alatt. Remegő kézzel nyúlt az egyik példány után. Végigsimított a dombornyomott borítón. Könnybe lábadt a szeme a tökéletesen megtervezett szépségtől. Belelapozott. A kiadási dátum 2021-re esett. Öt évnek kell még eltelnie, hogy kiadják ezt a művet,

Lázasan kutatni kezdett, de a könyvét a világ semmi pénzéért sem engedte volna el. A falon egy festményekkel telt falinaptár hirdette az évet: 2032.

A szoba egy pillanatra megfordult körülötte. Keze ráizzadt a matt borítóra. Az agya lázasan rakta össze a darabokat. Továbbra is személyes tárgyak tűntek fel a szeme előtt. Ékszerdoboz, amit még az anyukájától kapott. Képkeret, amit az éppen aktuális barátja ajándékozott neki, akivel nem maradnak együtt. A házban egy egyedülálló nő élt a könyveivel, a zongorájával és a macskájával ötven éves korára.

A lány kezében a könyvével rohant ki a lakásból. Az ajtót halkan becsukta maga után, de aztán szaporán rohant le a lépcsőkön, ki az utcára, ahol a meleg napfény kitisztította az elméjét. Addig meg sem állt, amíg saját lakásának biztonságába nem érkezett.

Hevesen dobogó szívvel hanyatlott le a székre. A feje tompán lüktetett. Meg akarta rázni a fejét és elfelejteni az egész őrületet. Hosszasan nézte saját alakjának homályos visszatükröződését a szemközti ház ablakában. Majd lenézett saját, még meg nem jelent könyvére.

Visszaült a fotelba, és mohón falni kezdte a sorokat.