Azzal kezdeném, hogy ezt a hangzatos címet megcáfolom. Elkéstem kicsit ezzel a bejegyzéssel, ugyanis a Maradj velem tavaly december közepén jelent meg, így már éppen hét hónapos lesz pár nap múlva. De most gondoltam úgy, hogy megérett egy kis összegzés-összefoglalás főleg érzésekről, nem pedig számadatokról és ehhez hasonlókról.
Hogyha ismeritek a történetemet, akkor jól tudjátok, hogy a Maradj velem kiadása nem mágikus módon történt. 2012-ben elkezdtem írni egy regényt, amit 2013-ban fejeztem be, és a polcokon csak három évvel később láthattátok a történetemet. Amikor nekiveselkedtem a kiadók világának, tényleg semmit sem tudtam. Kívül álltam minden írós csoporton, bloggeri körön, elvoltam a saját világomban, így hogy Stephen Kinget idézzem egy sötét szobában próbáltam beletalálni a Darts-tábla közepébe. Még mindig úgy gondolom, hogy a szerencse (vagy sors, nevezzük bárhogy) is mellém állt, amikor az utamba sodorta a kiadómat, amiért nem győzök hálás lenni.
Az a három év, ami a kiadáshoz vezetett nem a legjobb három évem volt, szerintem a három Pennington-testvéres könyvön is lenyomatát képzi az elveszettségem. Erősen a pánikbetegség mocsarában tapicskoltam, egyedül szinte képtelen voltam elhagyni a négy fal biztonságát. A regénykiadás akkor, mint mágikus megmentő, egyetlen kapaszkodó világlott fel előttem, miközben megküzdöttem azzal is, hogy letértem a mások által megszokott életpályáról (értsd: sutba dobtam a diplomámat, letértem a pszichológusi pályáról, nem vállaltam munkát multicégnél), és úgy döntöttem, hogy az álmaiért dolgozom. Sokan kételkedtek bennem, sokat kételkedtem magamban is.
Aztán, amikor decemberben a kezemben foghattam a könyvemet, akkor azt éreztem, hogy ez bizony itt bizonyíték. Bizonyíték, hogy meg lehet úgy is csinálni, hogy nem ismertem előtte senkit; bizonyíték, hogy mégis van bennem egy szikrányi tehetség, hogy az utóbbi négy évem nem elvesztegetett idő volt. A legfurcsább mégis az, hogy csak annak tudtam vele bizonyítani, aki a kezébe vette a könyvet. Rájöttem, hogy valakinek a szemében ez nem olyan siker, mint az enyémben. Rájöttem arra is, hogy sokkal több ismeretlen fog elhalmozni engem a hihetetlen kedvességével, odafigyelésével, mint azok az ismerősök, akik azelőtt se értettek meg. Azóta is hálás vagyok minden egyes olvasónak, aki rászánta az időt egy ismeretlen író elsőkönyves regényére, és megértette velem, hogy a varázslat tényleg az, hogy az ő fejében életre kel a történetem.
A regénykiadás olyan, mint a lottó ötös. Egyik pszichológia-órámon tanultam róla, hogy a lottó-nyertesek boldogságszintje csak pár hónapra ugrik meg, miután elviszik a nyereményt, aztán visszaáll a normál vagy még alacsonyabb szintre (gondoltátok volna? Szerintem mindenki azt hiszi, hogy a lottónyeremény megoldaná az életét, nem?). Valahogy így van ez a kiadással is. Az életem nem lett varázsütésre más, én sem lettem tőle más. Örök életemre nem fog elégedettséget okozni egy könyv kiadása (pedig higgyétek el, hogy azt hittem), inkább rájöttem, hogy mekkora felelősséget vettem a vállamra és még mennyi, de mennyi munka áll előttem.
Érdekes, de miután a Maradj velemet annyian szerettétek, megrohantak a kételyek. A Maradj velem előtt csak azon aggódtam, hogy olvasni fogja-e valaki, esetleg ha igen (amire sok esélyt nem is adtam, főleg miután még névtelen kommentelők is a szemembe vágták, hogy úgyse veszi meg majd senki), akkor mindenki utálja fogja. Ezen a félelmen túllépve ugyanígy aggódok a következőért, na meg persze azért, hogy lehet, hogy más ilyen jót már végképp nem fogok írni. Ráadásul azt is éreztem, hogy becsapom az olvasóimat, hogy nem veszik észre, hogy igazából rossz, amit írtam. Aztán Fanni barátnőm rávilágított, hogy ezt bizony úgy hívják, hogy imposztor-szindróma, és rengeteg más író (és más művész) is érez hasonlót.
A kiadás után laza pár hónapig írói válságban sínylődtem, mintha teljesítenem kéne, túl kéne tennem magamon. Egy kicsit megértettem Harper Lee-t, pedig én nem a Ne bántsátok a feketerigót vetettem papírra. Senki sem mondta, hogy egy szeretett regény után is lehet válságban az ember. Próbáltam visszakecmeregni a gyökerekhez, rettegtem attól, hogy mi van, ha mégsem ez az életcélom. Mert ha esetleg nem tudok még egy regényt írni, akkor írásképtelen íróként kell végigélnem az életem. (Is this your starring role, Or just a cameo? – énekli a New Politics, az indie rockbanda, és úgy fest, mindannyian osztozunk az érzésben). És ráadásul már nem csak magamért vagyok felelős, hanem az Olvasókért is, akik belém fektették a bizalmukat.
Aztán itt vagyok most, fél év után. Újra írok (megírtam egy hónap alatt majdnem egy fél regényt), hamarosan érkezik a Maradj velem folytatása, és persze egyáltalán nem értem el a célhoz (van cél egyáltalán, vagy csak folyamatos célok láncolata?). Folyamatos elégedetlenségem új és új célokat tűzet ki velem. Annyit viszont tudok, hogy a Maradj velem három része annyit tanított nekem az életről, mint eddig szinte semmi más. Összefoglalásként csak annyit mondanék, hogy egy könyv nem oldja meg varázsütésre életed összes gondját, hanem elindít egy izgalmas kalandot, aminek még csak az elején tartok.
Köszönöm, hogy eddig velem tartottatok és remélem, hogy ez így is marad a jövőben is 🙂
