Éppen pár perce írtam le egy kézirat utolsó sora után a vége szócskát, ami mindig olyan emelkedett hangulatba hoz, mintha ma valamilyen fontos ünnepnap lenne. Úgy gondoltam, mesélek egy kicsit ma nektek erről a kéziratról és a társáról, ugyanis egy kétrészes sorozatról van most szó, amik igencsak fontosak lettek számomra. Ráadásul elöljáróban megsúgom a titkot, hogy a kiadóm már most érdeklődik a sorozat első része iránt (előolvasták, és megtetszett nekik), úgyhogy remélem, egyszer ti is megismerkedhettek majd szereplőimmel!

A Pennington-testvérek után féltem kissé, hogy mit is fogok írni. Annak ellenére, hogy van csomó ötletem, nem mindegyik érint meg annyira, hogy regény is szülessen belőle, ezért egy regénysorozat lezárása után mindig keletkezik egy űr, egy buborék. Sohasem tudhatom biztosan, hogy megtalál-e egy újabb történet, amit sikeresen el tudok mesélni nektek. De Penningtonék után valahogy bekopogott az ajtómon Anna, Josh és a MidLife Crisis zenekar, akikkel 2016 februárja óta töltöm az időmet. Ma úgy fest, lezárult a közös kalandunk. Két év három hónap és összesen 176 810 szó leírása után. Nem volt mindig könnyű dolgunk egymással, a második résznél sokszor azt hittem, hogy elveszítettem a fonalat, ráadásul az elhamarkodott kijelentés, hogy a közös kalandunk végén járunk, hiszen egy regénynél elképesztő munka kezdődik, amikor az ember leírja a vége szócskát. A második kéziratot még teljesen gatyába kell rázni, de ennek ellenére is mindig meghatva érzem magam, amikor egy kézirat végére érek.

A Kora február és Késő március című kéziratokat a saját válságaim is vezették. Nagyon sokat gyúrtam bele az életkezdési válságból, a huszonéveskori problémáimból, így a központi kérdése az életút keresés lett, remélhetőleg egy nagyon érdekes és különös köntösben. Épp ezért a két könyvet vérbeli New Adult regényeknek érzem.

A Kora február ugyanis úgy kezdődik, hogy Anna és Josh egy elhagyatott faházban ébrednek a semmi közepén úgy, hogy kitörlődött az életükből öt teljes év. Nem ismerik egymást, és úgy fest, nem tudják elhagyni a behavazott házat, azonban az álmaikban elkezdenek visszaszivárogni az emlékeik. A fő kérdésem a regény megírása közben az volt, hogy vajon mennyire lennénk elégedettek magunkkal, ha előreugranánk az időben? Öt év eltűnt, és ugyanott toporgunk, vagy óriási horderejű dolgok történtek velünk? Igazából ez az apró szituáció indított el egy hosszú kalandra, hiszen Anna és Josh története két regényre való mondanivalót adott nekem. Velem voltak, miközben az esküvőmre készültem, és Angliába költöztem.

Ma csendben megünneplem őket, hogy később elkezdjem velük az igazi munkát. Közben szerencsére nem maradtam történet nélkül, már fél éve motoszkál a fejemben egy újabb sztori, úgyhogy nagyon remélem, hamarosan ebbe is belekezdhetek. Talán érdekes lehet, hogy a Késő március a nyolcadik befejezett regényem. Remélem, hogy majd megismerhetitek ti is Josh és Anna történetét, és titeket is annyira magával ragad majd a sztori, mint engem!