Nagyon sok mindenről blogoltam már nektek az évek során. Nyíltan beszéltem a pánikbetegségemről, a szorongásomról, az egészségszorongásomról, és ennek ellenére még soha, egyetlen témánál sem éreztem azt, hogy igazán nehéz lenne róla beszélnem, viszont most – hosszú blogszünet után – pontosan egy ilyen témáról fogok írni. Gondolom, azért volt a legnehezebb ez, mert valahol mindenki elfogadásra vágyik, és én tudom, hogy a következő kijelentésemmel nem feltétlen leszek már “kedvelhető” mindenkinek a szemében.
Ez nem más, mint a gyerektelenség témája. Kiemelten az, hogy 35 éves létemre nem fogunk a férjemmel gyereket vállalni.
Sokáig úgy gondoltam, hogy nem akarok erről beszélni, hiszen ez magánügy, olyasmi amivel kapcsolatban soha, senkinek sem kellene magyarázkodnom, mert hát egyéni döntésről van szó. Ráadásul azt is éreztem, hogy képtelen vagyok igazán szóban beszélni erről a témáról. De aztán folyamatosan bennem volt az a mélységesen feszítő érzés, hogy ki akarom merni mondani azt, hogy mi tudatosan döntöttünk úgy, hogy nem vállalunk gyereket. Azt hiszem, azért is akarom merni kijelenteni ezt a mondatot, mert mélységesen elszomorítónak tartom azt, hogy mennyi előítélet/bántás éri a gyerekteleneket, és egy kicsit az ő hangjuk is szeretnék most lenni.
Elképesztőnek tartom, hogy 2023-ban – főleg Magyarországon, főleg egy nőnek – rettegve kell kimondania azt, ha nem szeretne gyereket vállalni, és egyszerűbb hazudnia, hogy egészségügyi gondjai vannak, mint felvállalnia a döntését. Emellett nem szeretnék pletykák/találgatások céltáblája sem lenni, mert ez valahogy még nagyobb szorongással tölt el, minthogy nyíltan beszéljek erről. Tehát itt van az én történetem, amivel a saját lelkemen is nagyban könnyíteni fogok.
Elsőként kezdjük azzal, hogy az egész bejegyzés során úgy döntöttem, hogy a saját nevemben fogok beszélni, nem pedig többes számban, de a döntést magát hosszú éveken keresztül beszéltük át a férjemmel, és a bejegyzést is jóváhagyta ő is, hiszen ketten vagyunk ebben a történetben.
A gyerektelenséget magát nem terveztem előre az életemben. Gyerekként/fiatal felnőttként úgy gondoltam, hogy el fog jönni az a pont az életemben, amikor majd vágyni fogok arra, hogy gyerekem legyen. Anyukám mindig azt mondta, hogy akkor vállaljak majd gyereket, amikor már égetően érzem a szükségét annak, hogy erre az útra lépjek. Azt hiszem, kislányként nincs is az ember a fejében az, hogy ez döntés kérdése. Valahol minden fórumon az jön szembe, hogy egy nő csak az anyaságban teljesedhet ki, és mindenképpen szomorú sorsra van kárhoztatva az, akinek nem lesz gyermeke. Belénk van nevelve a félelem, hogy gyerek nélkül egyedül maradunk, magányosan halunk meg, de a félelmet magát nem tartom elégséges motivációnak arra, hogy bárki gyereket vállaljon, még akkor sem, ha ez zsigerileg kódolódik be az emberbe.
Nálam nem jött el az a pont, amikor azt éreztem, szükségem lenne egy kisbabára az életemben. Ahogy haladtak előre a születésnapjaim, egyre inkább távolinak, sőt fojtogatónak éreztem ezt a dolgot, és hosszú-hosszú éveken keresztül még a pszichológusomnak sem mertem felvetni a témát, mert olyan szintű szégyenérzet rohant meg. Huszonnyolc éves voltam, amikor egy akkori munkatársam megjegyezte, hogy aki nőként nem akar gyereket, az biztosan csak deviáns lehet. Akkor épp a szorongásos tüneteim csúcsán voltam, és igen, abszolúte deviánsnak is éreztem magam. Akkoriban történt, hogy a kádban összezuhanva zokogtam – mert pánikrohamom lett attól, hogy egyedül kellett a fürdőszobába mennem –, és felbukkant bennem az az érzés, hogy én ezt a szenvedést semmiképp sem akarnám odaadni a saját gyerekemnek, amit én átéltem a mentális gondjaimmal. Ezt tudom, hogy az akkori mélypontom mondatta velem, de valójában bizonyára a belső hangom volt, ami sosem talált rá erre az anyai érzésre, amire elviekben minden „normális” nőnek rá kellene találnia.
Az azt következő évek pedig csak gombaként növesztették bennem a szégyent, ahogy egyre több barátnőmnek/ismerősömnek lett kisbabája körülöttem. Én nem irigységet éltem meg, nem vágyat, hanem iszonyatos frusztrációt, hogy akkor már biztosan nekem is kéne vállalnom, mert mindenki ezt várja tőlem. Én akkoriban még csak próbáltam egyben tartani az életemet és saját magamat.
Sokáig úgy éreztem, gond van azzal is, hogy nem érdekelnek igazán a kisbabák. Páran meg is jegyezték az évek során, hogy én nem állok a babák elé csillogó szemmel, sőt a helyzet inkább szorongást váltott ki belőlem. Nem tudom, hogy az egykeségem-e az oka, de a mai napig befeszülök a kisebb gyerekek közelében. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek szívem csücskei gyerekek a barátnőimnél, akiket mindig örömmel látok, hanem inkább csak azt, hogy önmagában nekem nem elég, hogy gyerek és aranyos, hanem ismeretséget, kapcsolatot kell kialakítanom velük, mint minden más emberrel. Ennél mindig azt éreztem, hogy ez alapvetően unszimpatikus vonás bennem, mint „nőben”, hogy bizonyára súlyos hiba van a gépezetben. De aztán sokszor belegondoltam, hogy a férfiaktól sosem várják el a gügyögést, az elalélást, náluk elfogadják, ha nem olvadoznak a gyerekektől. A szégyenem miatt talán sosem tudtam megengedni magamnak azt sem, hogy boldogan játszhassak a barátnőim gyerekeivel, de ebben reményeim szerint már fejlődtem az évek során. Ahogy kezdtem elfogadni a döntésemet, úgy ez is mintha javult volna bennem.
Talán ennek a gyökerét is jóval hamarabb felfedezhettem volna magamban, hiszen gyerekként sem játszottam sosem babákkal, mindig jobban érdekeltek a kutyák, a macskák, mint néha akár a saját kortársaim. Viszont azt hiszem, a társadalmi nyomás belém tolta a szégyent, hiszen létezik egy idea, hogy egy nőnek milyennek kellene lennie. Ez a fajta huzalozás elnyomja az ember belső hangját, tégláról téglára építi benne a szorongást, az önutálatot.
Arról talán kevesebb szó esik a téma kapcsán, hogy a terhesség nagyon sok nőnek kockázatos a mentális egészségére nézve. Én egyértelműen ezek közé tartozom. Nem testi, hanem pszichés gondok miatt. Sokan tudjátok rólam, hogy gyerekkorom óta egészségszorongással harcolok. Tehát a testi tüneteim sokszor pánikrohamokat váltanak ki belőlem. Számomra tehát a terhesség pszichésen iszonyatosan megterhelő lenne, magáról a szülésről nem is beszélve. (Emellé már nem teszem hozzá a komplikációkat és a szüléssel kapcsolatos traumákat). És tudom, a gyerekvállalás kapcsán ez is elhanyagolt, hiszen a nőket a szülésre teremtették, és hát tudjuk, micsoda viták folynak arról, hogy a baba élete akár az anya testi épségénél is előbbre való, tehát a nők mentális egészsége tudom, hogy már végképp nem fontos. Én viszont ezt a tényezőt is szeretném kiemelni.
Nagy nehézségek árán sikerült a mentális egészségemet egyensúlyba hoznom – nincsenek pánikrohamaim, persze, továbbra is szorongó és visszahúzódó vagyok –,a harmincas éveimre sikerült olyan életet létrehoznunk, ami szeretünk élni a férjemmel, és olyan munkám van, amiért rengeteget harcoltam. A helyzet az, hogy Angliában nagy valószínűség szerint fel kellene adnom egy jó időre a saját munkámat ahhoz, hogy képesek legyünk megélni, amit viszont egyáltalán nem szeretnék. Tudom, ez lenne itt a teljesen „önző” faktor. Rengeteget küzdöttem azért, hogy idejussak, és teljesen ki tudok teljesedni a munkámban, emellett a jövőre nézve rengeteg tervem van ezzel kapcsolatban. Soha, de soha sem szeretném azt, hogy a saját gyerekem azt érezze, hogy nem kívánatos, hogy nem akarnak vele foglalkozni, mert fontosabb nála a saját önmegvalósításom.
Ráadásul a mentális egészségem menedzselése is épp elég nehéz önmagában is, tehát, ha én nem fordítok kellő figyelmet arra, hogy eleget aludjak, rendesen egyek, rendesen mozogjak, akkor kártyavárként omlik össze az egyensúly, amit felépítettem. Van hozzá elég önismeretem, hogy tudjam, hogy milyen vagyok akkor, amikor pszichésen kicsúszok az egyensúlyból. Akkor még az én felnőtt férjemnek is nehéz mellettem lennie. Nagyon sok terápiámba telt az, hogy elfogadjam így, ezzel együtt saját magamat. Úgy érzem, túlzottan érzékeny, túlzottan törékeny vagyok ahhoz, hogy erre a világra gyereket vállaljak.
A covid alatt, ahogy eltávolodtunk Magyarországról két évre, kezdtem elfogadni saját magamban, hogy bizony, hiába adott nálunk minden körülmény: heteroszexuális házasság, saját ház, anyagi biztonság, mi nem szeretnénk gyereket vállalni.
Azt hiszem, még oldalakat tudnék megtölteni azzal, hogy még az okokról beszéljek, de most mégis azzal a gondolattal szeretném zárni ezt a bejegyzést, hogy elegem van a szégyenből. Elegem van abból, hogy erről nem lehet nyíltan beszélni. Pedig az egész teljesen egyszerű lenne: fogadjuk el mások döntését. Mert nem tudom megérteni, miért zavar az másokat, ha valaki nem akar gyereket, miért kell megszégyeníteni, megrémiszteni, nyomást helyezni rá, gaslightingolni vagy bullyingolni. Ezért meséltem el az én történetemet, hátha másnak is segít kapaszkodót adni, hátha másnak kevesebb szégyenébe fog telni elfogadni így saját magát. Én valószínűleg túlzottan sok évet töltöttem a szégyennel saját magam elfogadása kapcsán.