Amit a tenger adott XV.

Ezen a héten én következtem. Izgalmasodik a történet, én is nagyon várom Fanni folytatását 🙂

Olyan erősen tördeltem az ujjaimat, hogy
hangosan megreccsentek a csendes szobában. A kinti autók zaja a távolból beszűrődött
a lassan felmelegedő szobába. Sajnálkozó tekintettel néztem fel Trevorra,
annyira szerettem volna újra hazudni neki, de nem tehettem, éppen elég nagy
kalamajkában voltam enélkül is, ezért szó nélkül bólintottam.
Trevor csak szomorúan lehajtotta a fejét,
majd a mobilja felé sandított. Nem tombolt, nem kezdett el ordibálni, ehelyett
furcsa beletörődés és letargia lengte körbe, amitől erősen összerándult a
gyomrom.
– Az előbb említett barátnő pedig –
köszörültem meg a torkomat. – Szerintem azért nem válaszol, mert tegnap délután
a tanár úr telefonon szakított vele.
Trevor felnézett rám, majd maga elé emelte
a kezét.
– Mindenképpen hagyd abba ezt a furcsa
tanár urazást, éppen eléggé közeli kapcsolatba kerültünk tegnap este egymással
ahhoz, hogy tegezni kezdj.
Bólintottam, és egy nagyot kortyoltam a
kávéból, hogy csökkentsek torkom szárazságán.
– Tegnap este én sem voltam magamnál –
védekeztem. – Echónak át kellett adnom a testemet, nem tudtam parancsolni
magamnak. Sohasem tettem volna meg. Épp elég nagy probléma az, hogy az összes
osztálytársam látta, hogy együtt vagyunk.
Trevor szeme hatalmasra kerekedett. Szóra
nyitotta a száját, majd lehajtotta a fejét. A hajába túrva motyogta maga elé:
– Ez csak egy rossz álom, ugye? Kirúgnak a
munkahelyemről, börtönbe zárnak pedofíliáért, Lillyt megcsaltam és elhagytam –
foglalta össze az eseményeket.
Ide–oda ingattam a fejem, majd bólintottam
a korrekt összefoglaláson. A fehér bögrém alján még maradt egy jó adag fekete,
melynek felszínén spirálos mintákat rajzolt ki a tejszín. Én sem voltam sokkal
jobb helyzetben Trevornál. A szüleim valószínűleg tomboltak, esetleg
értesítették a rendőrséget is az eltűnésemmel kapcsolatban. De egész egyszerűen
nem mehettem haza, amíg meg nem oldjuk ezt a problémát. Lelki szemeim előtt
láttam a bűbájtól megrészegült Trevort, ahogy megpróbál betörni a házunkba, a
szüleim pedig ráhívják a rendőrséget. A gondolattól is kirázott a hideg.
– Attól tartok, hogy nem fog sokáig tartani
ez az üdvös állapot – fogtam újra bele. – És újra elveszíted önmagad, a bűbáj
alá kerülsz és…– itt megtorpantam.
Hangosan érzékeltem a konyhai falióra
ketyegését, a gyűrű továbbra is a WC kagylójában hevert. De nem éreztem Echo
jelenlétét. Akárhogy figyeltem, hallgatóztam, sehol se volt. Ránéztem az
ezüstös faliórára, magamban megállapítottam, hogy mennyire szép, a föld
térképének mintája vetült rá. Reggel kilenc óra múlt pár perccel, Echo pedig
sehol sem volt. Nem figyelt a gyűrű távozására sem. Pörögni kezdtek a
gondolataim. Sejtettem, hogy Echónak is kell pihenőidő, esetleg ilyenkor mással
volt éppen elfoglalva. A lényeg, hogy kaphattam pár órányi szabadságot, ami
bármikor véget érhetett.
– Mi az? – kérdezte Trevor, mire hirtelen megragadtam a
kezét, majd elpirulva elrántottam. Bevillantak az éjszaka emlékei. Fájdalmasak
voltak, hiszen nem én irányítottam a testem. Trevor minden egyes érintése jól
esett, de mégsem lehetett az enyém.
– Nincs most itt. Amíg nincs itt, addig kell elmondanod,
hogy mit kell tennünk! Ugye segítesz?
Meglepően magabiztosan gördültek végig a szavaim Trevor
felé, akinek tekintete egyre eltökéltebb lett.
– Nálam jobban senki sem akarja seggbe rúgni azt a szaros
kis szirént! – mosolyodott el először aznap, majd határozottan felkelt az
asztal mellől, és azonnal a nappaliban található könyvespolcához lépett.
Felhörpintettem a kávét, és figyelmen kívül hagyva a
gyomrom korgását azonnal a fürdőszobába somfordáltam. Bármennyire is
gusztustalan volt, belenéztem a WC-kagylóba, amely rettenetes, savanyú szagot
árasztott. Csak a gyűrű miatt nem húztam le a tartalmát.
Erősen összeszorítottam a szememet, ahogy benyúltam a
hideg zománcú kagyló mélyére. Kissé aggódtam, hogy a gyűrű azonnal rágyógyul a
kezemre, de hiába kaparintottam meg, semmi sem történt. Azonban, ahogy
megláttam a hányásommal borított kezemet, hatalmasat öklendeztem. Egyetlen
pillanatra azt hittem, hogy a kávé visszaköszön, de szerencsére sikerült
visszafognom az ingert.
Azonnal lemostam a kezemet, és megvizsgáltam a gyűrűt,
ami egyáltalán nem csillogott a fürdőszoba lámpájának fényében, sőt inkább
mattnak tűnt.
Kivittem a konyhába, és letettem a konyhaasztalra Trevor
elé, aki éppen egy hatalmas lexikont böngészett.
– Ez az a gyűrű, amiről meséltél? – kérdezett vissza,
majd óvatosan a kezébe vette. – Olyan mintha megrongálódott volna.
Közelebb hajoltam, éreztem Trevor meleg leheletét, amitől
libabőrös lettem. Teljesen igaza volt: a gyűrű egy apró részén hiányosnak tűnt.
– Lehet megrongálta a gyomorsav – mondta.
– Egész nap a gyomromban volt, attól még jól működött.
– A WC tisztító? – kérdezett vissza Trevor. – Nem lehet
tudni, de valami ártott neki.
– Lehet ezért veszett el a kapcsolat! – mosolyogtam, majd
azonnal lelombozódtam. – Ha rájön, azonnal dolgozni kezd a megoldáson.
– Gyorsnak kell lennünk.
Karba tett kézzel álltam a lexikon felett, és néha a
gyűrűre pillantottam, mintha attól tartottam volna, hogy magától meggyógyítja
az apró hiányt a felületén. Újra befogadtam Trevor lakásának kellemes
atmoszféráját. Nem mertem ránézni, attól féltem újra elpirulok, esetleg
megérintem. Az előző éjszaka még szomjasabbá tette a lelkemet, a vágy szinte
csavarta a gyomromat.
– Ezt kerestem! – törte meg a csendet Trevor, mire erősen
összerezzentem.
Mohón olvasta a szavakat, de mosolya hamarosan
elhalványult, felnézett rám. Homlokán mély barázdák jelentek meg.
– Azt hiszem, el kell mennünk Párizsba, és el kell
lopnunk valamit Hadtörténeti Múzeumból. Ott van egy bronz tőr, ami éppen
megfelelne arra a célra, hogy meggyilkoljuk ezt a szirént. Gyorsan nyomtatok
pár térképet és fotót neked, hogyha visszatérne a bűbáj. De mindenképpen vigyél
magaddal!
Trevor beletúrt a hajába, majd furcsán rám mosolygott.
– Sohasem gondoltam volna, hogy valaha ki fogom mondani
ezeket a szavakat – nevetett fel. – Mindig vágytam egy igazi kis kalandra, csak
az állásomat is jó lenne megtartani.
Aggódó tekintettel néztem Trevorra, aki már a laptopján
ügyködött.
– Hogy a fenébe lopunk el valamit a párizsi Hadtörténeti
Múzeumból? – kérdeztem remegő hangon.

– Meg fogjuk oldani – jegyezte meg Trevor, majd
bekapcsolta a nyomtatót.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.