Amit a tenger adott XVII.

Frissen készült tenger érkezik, csak pár perce írtam meg a folytatást. Mi magunk is nagyon kíváncsiak vagyunk, hogyan is kerülnek ki a szereplőink a kalamajkából!
Párizsban olyan erősen csapott meg a kánikula szele, hogy nem győztem az aprópénzt az ital automatába dobálni egy kis felfrissülésért. A fejemet szétfeszítették a gondolatok, túl soknak tűnt, hogy betörjünk a Hadtörténeti Múzeumba, ráadásul egyre erősebben éreztem Echo jelenlétét. Sejtettem, hogy nem kell sok idő ahhoz, hogy felfedezze a gyűrű véletlen megrongálódását. 
Trevor óvatosan átkarolta a vállamat, és meglóbálta előttem a bérelt autó kulcsát. Hatalmasat nyeltem a hideg ásványvízből, az Angliához szokott vastag nadrágom itt túlzásnak tűnt, a hosszú hajam kellemetlenül melegítette a vállamat, amikor kiléptünk a szikrázó napsütésbe. 
– Akkor irány a Hadtörténeti Múzeum? – kérdeztem halkan, ahogy bekapcsoltam az övemet az új illatú, forró autóban. 
Trevor lassan a karórájára nézett, amit annyi tanórán keresztül véstem az elmémbe. Kicsit lesült bőrén csodálatosan festett az elegáns, fekete szíjas, ezüstös óra.
– Szerintem ahhoz még túl korán van – sóhajtott fel. – Ha már betörünk, akkor egyszerűbb lesz zárás után, nem?
Hatalmasat dobbant a szívem a betörés gondolatától. Szeptember elején töltöttem a tizenhetedik évemet, a legkevésbé se volt kedvem máris beszerezni egy priuszt, esetleg bekerülni valami nevelőintézetbe. Trevor pedig ment volna egyenesen a börtönbe.
– Voltál már Párizsban? – kérdezte Trevor, miközben beindította a motort. 
Megrázta a fejem, majd elmosolyodtam, ahogy a bekapcsolt rádió kellemes akkordokat sodort magával a nyári melegben. 
– Akkor a Hadtörténeti Múzeum előtt elviszlek valahova, nem is árt, hogyha bekapunk valamit, és pihenünk egy pár órát a nagy kaland előtt. 
– Trevor – szólaltam meg félénken. – Echo bármikor visszajöhet.
– Tudom – mosolyodott el. – Akkor a kezedbe veszed az irányítást, eddig is megoldottad. 
Bizonytalanul ingattam meg a fejemet, nem éreztem úgy, hogy eddig igazán a kezemben lett volna a dolgok menete. 
– Lazulj el egy kicsit, ha már itt vagyunk. 
Bele is taposott a gázba, és egyenesen Párizs felé vettük az irányt, hogy belekezdjünk életünk első igazi, közös kalandjába. A langyos szellő átjárta az autót, végigsimította az arcomat, és percekre elfeledkeztem a káoszról, ami már szinte a védjegyem lett.
Trevor nem az Eiffel-toronyhoz vitt, hanem Párizs legromantikusabb városrészébe. Sohasem hallottam azelőtt a Jardin de Cluny-ről, de teljesen letaglózott a varázslatos atmoszféra. Délután négy órakor egy kellemes, franciás ebéd után andalogtunk közösen a Szajna partján. Evés közben végig könyvekről beszélgettünk, ugrattuk egymást, mintha évek óta ezt csinálnánk. 
A Szajna szellője folyamatosan az arcomba sodorta a nyári napfénytől kiszívott hajamat, amit zavartan söpörtem ki. Hűsítő mentafagyit nyaltam, és végignéztem a régies épületeken. Úgy éreztem, hogy itt végképp el tudnám képzelni az életemet. Távol a szüleimtől és az idióta osztálytársaimtól.
– Régen éreztem ilyen jól magam – motyogtam magam elé, mire Trevor elmosolyodott. A lábamból kiszaladt az összes megmaradt erő. 
– Én is – bólogatott. – De még csak most jön a java! Sohasem törtem még be múzeumba. Kellene valami álruhát is keresni.
Hangosan felnevettem, majd rájöttem, hogy Trevor teljesen komolyan gondolta, amit mondott. Bennem rekedt a nevetés, amikor hirtelen közelebb hajolt hozzám, és belenyalt a mentás fagyimba. Megcsapott férfias illata, a szívem azonnal hevesebb ütemre váltott. Az arcunk csóknyi távolságba került. Igazi csóknyira. Semelyünk sem állt bűbáj hatása alatt, csak ketten voltunk ebben a csodálatos városban. Nem gondolkoztam: egy kicsit megemeltem tornacipős lábamat, majd hosszan megcsókoltam Trevort. Meglepő módon nem ütköztem ellenállásba. 
Kipirult arccal néztem rá, a fagyi végigcsepegett a kezemen. 
– Ugye te vagy? – kérdeztem halkan. 
Trevor éppen szóra akarta nyitni a száját, de a szeméből is tudtam a választ, hiszen egyáltalán nem volt rajta az a ködös bűbáj. Az egész meghittségnek egy fekete hajú nő vetett véget. Magassarkú cipőben, rövid szoknyában és bájos rózsaszín blúzban állt karba tett kézzel a Szajna partján.
– Ez hihetetlen, Trevor – szipogta színpadiasan. – El se akartam hinni! 
Trevor arca hirtelen lefehéredett. Az ő fagyija is csepegésnek indult. 
– Jennifer, hát te meg hogy kerülsz ide? 
– Ennyit tudsz mondani? Lekövettelek a telefonod alapján, mert aggódtam érted! És aggódnak ezért a kislányért is a szülei, akit elraboltál! Már felhívtam a rendőrséget, pár percen belül itt lesznek. 
Tágra nyílt tekintettel néztem Trevorra, aki hirtelen nemcsak a diákjával kavaró tanár, hanem még gyerekrabló is lett. A szívem a torkomba ugrott, menekülésre készen állt minden egyes porcikám. Megragadtam fagyis, ragacsos kezét, és azonnal futásnak eredtünk. 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.