Amit a tenger adott XXVII.

Megérkezett a tenger utolsó előtti epizódja. Jövő héten Fanni fogja befejezni a féléves projektünket!

1cecab35a0b43ae44c28443066af1233Mondták már nekem, hogy az élet képes a feje tetejére fordulni, hogy egyszer semmi sem lesz ugyanolyan, és a gondolataim és a világról alkotott elképzeléseim is meg fognak változni. Persze igazi tinédzserként nem hittem ebben, de a sors megtanított arra, hogy ez tényleg így van.

Szeptember elejére anyámmal egy kisebb lakásba költöztünk otthagyva apát a hatalmas hodályban. Apámat teljesen kicserélték, amióta az igazgatónővel élhetett rendes kapcsolatban, életvidám és beszédeskedvű ember lett, aki kétnaponta akart hosszú órákat csevegni a lányával a családi csomagos mobiltelefonon. Anyám minden felesleges erejét rám akarta fordítani, amivel nehezen küzdöttem meg, hiszen leginkább magányba burkolózva tengettem volna a napokat, de időm se maradt feldolgozni a veszteségeket. Természetesen a régi iskolámba nem mehettem vissza, anyám látni se bírta az igazgatónő képét, és szerinte egy ilyen nő mellett szellemileg és erkölcsileg se fejlődhettem megfelelően, még ha nem is voltam vele közvetlen kapcsolatban.

Az első iskolai napomnak rettegve kezdtem neki, de órák leforgása alatt az ismert világ tótágast állt. Az osztálytársaim összesúgtak a hátam mögött, de nem azért, amiért régebben. Sokáig figyeltem, hogy mi rajtam a fura, hogy esetleg WC-papír tapadt­–e a cipőm talpára, vagy esetleg kifordítva vettem–e fel a felsőmet (ugyanis mindezek már régebben megtörténtek), de semmi ilyesmiről nem volt szó.

A második óra után egy szőke lány szólított meg, akinek kék tincsek vegyültek a hajába.

– Te vagy az a Susan? – kérdezte kissé félősen.

– Nem tudom, milyen az a Susan – mondtam, majd újra a könyvembe merültem volna, de a lány nem hagyott nekem békességet.

– Az, aki kavart a tanárjával és elszökött vele Franciaországban.

Gombóc szökött a torkomba. Minden nap minden órájában eszembe jutott Trevor. Trevor, akinek bélyeget nyomtam az életére, aki valószínűleg örökre megutált, és aki most börtönben ül kiskorú megrontásáért.

– Hát – kezdtem bele. – Ez így jobban hangzik, mint az, amit az újságok írtak.

– Ne hülyéskedj! – könyökölt az asztalomra a lány, és felém nyújtotta a kezét. – Lily vagyok, és mindenki tudja, hogy nem rontott meg téged az a helyes tanár bácsi. Mármint, aki gimis, az tutira tudja.

– Ez megnyugtató – mosolyodtam el halványan.

– Szomorú vagy miatta? Mesélj el mindent! – kérte Lily, és én belekezdtem a szirénmentes, szalonképes Trevoros történetbe. Pár perc múlva arra ocsúdtam, hogy az osztálytársaim fele körülöttem ül és issza minden egyes szavamat.

Így történt, hogy Susan Gardner egy csapásra menő lett az új osztálytársai körében.

8c5013e7fdc2c9330dd3ad623a71f523

Szeptember végére a brit időre egyre szürkébb arculatot öltött. A lassú eső kimosta a hajamból a nyár illatát, a lebarnult bőröm kifakult, már nem látszott a bikinim vonala sem. A nyár kipárolgott az életemből, mintha meg sem történt volna. A szirénes kaland álomszerűvé fakult, mintha nem is létezett volna Trevorral az a forró nyári kaland, mintha Echo csak a képzeletem szüleménye lett volna.

Egy kellemetlenül esős szeptember estén az iskola előtti padon ültem az eresz alatt, ahol nem bánthatott a hideg víz. Olvasni próbáltam, mellettem hűséges társam, a vagány Lily nyomkodta a telefonját. Az első iskolai naptól kezdve jó barátnők lettünk. Olyannyira, hogy neki végül elmondtam leplezetlenül a szirénkalandomat, és még utána is épelméjűnek tartott. Elfogadta a csendes, szemlélődő énemet, de közben igen mély beszélgetésekben is képesek voltunk elmerülni.

A hidegebb szél keresztülvágtatott az iskolaudvaron, amikor egy csapat focista srác haladt el mellettünk. Csak egy pillanatra néztem fel a könyvemből, igyekeztem kizárni a hangjukat, és a történetre koncentrálni. Arra eszméltem, amikor Lily erősen oldalba bökött.

A fényt egy magas fiú takarta el előlem, aki csak úgy árasztotta magából a férfi tusfürdő illatát, a teljes flakon tartalmát a fiúzuhanyzóban önthette magára.

– Szia, Susan – köszönt rám az iskola legmenőbb focistája, Aaron. Olyan zavarban volt, hogy a fejét vakargatta. – Nincs kedved…vagy időd véletlenül holnap suli után egy fagyira?

– Ilyen időben? – kérdeztem vissza, mire Aaron a hajába túrt.

– Lehet shake is vagy bármi, amit szeretnél.

– Bocs, de nem nagyon érek rá, holnap tanulnom kell. Majd talán máskor – mosolyodtam el halványan, mert kissé megsajnáltam a fiút, de persze soha és semmilyen körülmények között nem akartam elmenni vele fagyizni, pedig magas volt, hatalmas kék szemekkel. De a focista fiúkat egyébként is érzéketlen bunkóknak címkéztem magamban.

– Akkor majd máskor is megkérdezem – mosolygott rám Aaron, majd visszarohant a társaihoz.

Amikor a fiúk hallótávolságon kívülre értek, Lily villámló tekintettel nézett rám.

– Te teljesen megőrültél! Tudom, hogy odáig vagy Trevorért meg minden, de muszáj lesz továbblépned. Trevort még ha ki is jön a sittről, akkor se téged fog megkeresni. És Aaron – sóhajtott fel. – Láttad, hogy néz ki? Úgy értem, nem vagy vak?

Újra a könyvemre néztem, de a betűk lassan elhomályosodtak előttem, a torkomban pedig hatalmas sírásgombóc feszült. Lily nem mondott semmit, ehelyett együttérzőn átölelt. A barátnőm ölelésében hagytam, hogy az angol esővel összekeveredjenek a könnyeim.

b3334f84d782abb934751b73ee1d0a13

Este nyolckor, a külön irodalom órám után sétáltam haza a sötét utcákon. Egy pillanatra sem bántam az egyedüllétet, inkább figyeltem, ahogy az utcai lámpák visszatükröződnek a pocsolyákban. A vállamat lehúzta a táskám, a tarkóm kellemetlenül szúrt a fáradtságtól. Jólesett az egyedüllét, ami az utóbbi hetekben hű társammá szegődött.

A szívem akkor kezdett el hevesen dobogni, amikor lépteket hallottan magam mögött. Nem szerettem, hogyha mögöttem sétáltak a sötét utcán. Folyamatosan úgy éreztem, hogy hátra kell néznem. Azonban, mielőtt ezt megtehettem volna egy forró kéz érintette meg az enyémet.

Megfordultam a tengelyem körül. A kezemet a hevesen dobogó szívemhez kaptam, a másikat pedig a szám elé tettem döbbenetemben.

Trevor állt előttem az üres utcán. Ugyan haja egy kicsit hosszabb lett, és hozzá nem illő, barna kabátot viselt.

– Te börtönben vagy – motyogtam magam elé, majd eszembe jutott, hogy biztosan Echóval állok szemben, ezért két lépést hátráltam. – Az nem lehet, hiszen téged elkaptunk!

– Susan – szólalt meg Trevor, és felém nyújtotta a kezét. – Trevor vagyok, nyugodj meg! Echo teljes biztonságban pihen az angol börtönben.

– Micsoda?

b57d6e368f4381d382d32c2b71383154– Akit letartóztattak! Az Echo volt az én alakomban. Emlékszel arra a fura gyűrűre? Igorosz nagyszerű ötlete volt, és bevált. Echo örökre átok alatt fog állni. Én pedig szabadon élhetem a napjaimat, bár kissé át kellett szabnom az életemet ez szent igaz.

A szívem egyre hevesebb ütemre váltott. Hullámokban öntött el az öröm, a megkönnyebbülés és a harag.

– Hogy tehettétek ezt velem? Hónapok óta azt hiszem, hogy Bernard miatt – és persze miattam – egy börtönben ülsz!

– Nem vállalhattunk kockázatot. Franciaországban voltam végig Igorosznál, de elmesélek mindent részletesen, sőt mutatni is akarok neked valamit! Hogyha készen vagy még egy kis kalandra.

Sóbálványként dermedtem meg a fényes utca közepén, amikor Trevor kisimított egy nedves tincset az arcomból, majd lassan megcsókolt. Kellemes arcszeszének illata betöltötte az orromat, a könnyek lassan újra ellepték az arcomat, ahogy ott csókolóztunk a fojtott fényű lámpa alatt.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.