Nem felejtettük el 🙂 A héten az én részemet olvashatjátok!

Isabel idegesen dörzsölte össze a tenyerét. Az idősebb orvos homlokán egyre mélyültek az értetlenség ráncai.

– Ők a barátaim – húzta fel a vállát végül Isabel, majd közelebb hajolt az orvoshoz, és suttogva folytatta. – Azt hiszik, hogy egy másik világból jöttek. A pszichiátriai osztály sorait gazdagítják, de nem veszélyesek!

Polka idegesen rángatta az egyik szürkére mázolt szekrényt, a Skót unottan dőlt neki a mellette lévő tárolónak, egykedvűen piszkálgatva a koszt vastag övének csatjáról.

– Sohasem jutunk haza! – nyögött fel fojtottan Polka, mire az orvos elmosolyodott.

– Nem probléma, hogy elkószáltak a részlegről?

Isabel legyintett egyet.

– Külön kértek rá a nővérek, hogy kicsit sétálgassak velük, ez mind a hármunknak jót tesz. Ők kereshetik az „átjárót” – mutatta az idézőjeleket a kezével –, én pedig legalább nem egyedül megyek az egészségügyi sétámra.

Az orvos halkan felkuncogott.

– Mindenképpen feldobták a napomat. A jelmezek nagyon hatásosak. Mindenesetre ne kószáljanak túl messzire!

Magához szorította a mappát, majd elindult az üres, tavaszi fényben úszó folyosón.

– Nagyon furcsák vagytok, ti ebben a világban élők – jegyezte meg a Skót. – Minden házatok ennyire büdös?

Isabel felsóhajtott. A pulzusa kezdett visszatérni a normális ütembe. Élvezte, hogy a feje továbbra is könnyed, legszívesebben világkörüli utazásra indult volna Polka selymes köpenyében.

– Csak a kórházak büdösek. Ez a világ nagyon szép annak, aki láthatja a falakon kívül is.

Egyedül Polkát nem kötötte le a beszélgetés. Idegesen rágcsálta a száját, haja oldalra kandikált, amikor visszatért az összes szekrényt leellenőrző hadjáratáról.

– Semmi! Nem tudunk hazamenni! Óriási nagy katyvaszban vagyunk! – erősen kapkodta levegőt, a Skót óvatosan a vállára tette a kezét.

– Lehet csak ideiglenes probléma, és pár órával később helyre is áll. Jobb lenne, hogyha megnyugodnál!

– Hogy nyugodhatnék meg? – rázta le Polka a Skót férfias kezét. – Hogyha otthon kitört valami háború, ami miatt varázszár van, akkor akár évekig is itt ragadhatunk! – Színpadiasan körbemutatott, a folyosó visszhangozta a hangját, mire az egyik várakozó sértődött tekintettel nézett a csapat felé.

– Nem kell a legrosszabbra gondolni…

– Mert szerinted nem a legrosszabb, hogy itt rekedtünk egy unalmas, ronda, büdös és varázstalan világban? Egyedül a vörös köpenyem jó valamire, de azt meg nem adja vissza ez a szerencsétlen lány!

Isabel felkapta a fejét. Hosszú évek óta először úgy érezte, hogy van energiája dühvel és nem teljes elfogadással reagálni az őt ért sértésekre.

– Én is itt vagyok! Szerinted nekem milyen, hogy betegen kell leélnem ezen a borzalmas helyen a fél életemet! Neked meg egy pár órával többet kell itt töltened, hogy meg ne sajnáljalak!

Polka szemében szikrázott a düh, szembe helyezkedett Isabellel, majd egy határozott mozdulattal megragadta a piros köpeny ujját. A Skót azonnal közéjük állt.

– Lányok–lányok! – fejtette le óvatosan Polka kezét a köpenyről. – Kezeljük higgadtan a helyzetet. Gondoljuk át, hogy mit is tehetnénk. Mi lenne, ha holnap délben visszajönnénk újra ugyanide? Hátha akkorra már megoldódik az átjáró kínos problémája.

– És mit csinálunk holnap délig? – nézett a Skótra kikerekedett szemmel Polka.

– Itt nem maradhattok – tette hozzá Isabel. – Ez egy kórház, és elviekben látogatási idő van. Ráadásul annyira feltűnően néztek ki, hogy nem győzök egyre furcsább magyarázatokat kitalálni.

A Skót óvatosan dörzsölgetni kezdte kezével borostás arcát. Szürke tekintete nyugodt bölcsességet sugárzott. Isabel furcsa bizsergést érzett a gyomrában, hogyha hosszasan fürkészte erős arcélét.

– Mi lenne, ha körbenéznénk itt? Még sose voltunk errefelé. Amolyan kikapcsolódásképp. Isabel meg velünk jöhetne. Azt mondtad, hogy ki akarsz innen jutni, nem? És hogy jobban vagy a köpennyel?

Isabel hatalmas gombócot érzett a torkában. A szoba négy fala közé zárva, folyamatos hasgörcsöktől és műtéti fájdalmaktól tarkított életében csak a színes álmai maradtak. A park füvén akart heverni, az eget nézni, úgy, hogy teste ne emlékeztesse folyamatosan a halandó létre. Már csak halványan emlékezett arra, milyen is egészségesnek lenni.

Tele volt kételyekkel, de ennek ellenére határozottan a Skót szemébe nézett.

– Én benne vagyok, de holnap tizenegyre vissza kell érnünk. Akkor látogat meg a nagymamám és az anyukám.

– Az a feltűnően kedves hölgy! – mosolyodott el a Skót.

Polka hozzábújt visszaszerzett szerelméhez mintegy jelezvén, hogy összetartoznak.

– Ezt szépen eldöntöttétek. Örülök, hogy mindenbe van beleszólásom. No, de akkor mutasd meg nekünk ezt a nagyszerű világot! – ásított fel Polka. – Van nektek valami élénkítőszeretek? A nagy izgalom mindig elálmosít!