Azt hiszem, minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a december írói pályafutásom eddigi legizgalmasabb hónapja volt. Az első kiadott novellámat 2011-ben tartottam a kezemben, ami már akkor hihetetlen élmény volt. Természetesen legalább azóta vágyom egy saját könyvre. Egy regényeket író, eddig még nem publikált író életében a legfontosabb kérdés az, hogy hogyan is adjon ki egy regényt? Ismeretlenként hogyan is hívja fel valakinek a figyelmét? A legérdekesebb az, hogy miután íróként valóra vált ez a hihetetlen álom, akkor ennél sokkal-sokkal több kétely bukkan fel az emberben, amire bevallom, sohasem gondoltam volna ezelőtt. Úgy gondoltam, hogy írok ezekről is nektek egy keveset, mivel a kételyek az írói pálya részei. Most olyan kérdéseket fogok feltenni, amelyekre én sem tudom a választ 🙂

Az biztos, hogy szeretek aggódni. A fantáziám képes az aggodalmak színes tárházával szolgálni minden témában és tekintetben, szinte folyamatosan 🙂 Eddig az aggodalmaim toplistáját vezette az, hogy sohasem lesz saját könyvem (a hirtelen bekövetkezett halálos pánikroham mellett versenyzett az első helyért). Amikor a Maradj velem realitássá vált, akkor az első félelmem az volt, hogy nem fogja szeretni senki. Ugyan az előolvasók kedvelték, ráadásul nekem is nagyon fontossá váltak a karakterek, de mégis. A történet minden ember fejében máshogy képződik le, ezért próbáltam felkészíteni magam arra, hogy a könyv nem tetszhet majd mindenkinek (ezzel már remélhetőleg sikerült is megbékélnem). Stephen King maga mondta, hogy a harmadik regényénél jött rá, hogy egész egyszerűen nem tud minden olvasónak tetszeni. Minden ember más, így máshogy képződik le az adott történet. Ezt természetesen tudja az író tiszta fejjel, de az érzelmek itt is felülírják a józan észt.

A nem tetszés után szinte napokon belül ahhoz a félelemhez jutottam el, hogy nem fogja olvasni senki a regényt. Ez talán még rosszabb annál, minthogy páran elolvassák, akik ki nem állhatják (vagy mégsem?). Az én fejemben kezdő íróként úgy képződött le a publikálás, hogy innentől kezdve bizony én megérkeztem valahova, átszakítottam egy láthatatlan célszalagot. De rá kellett jönnöm, hogy maga a publikálás nem láthatatlan célszalag, hanem csak innentől kezdve átalakul a munka. Valahogy felelősségteljesebbé is válik, hiszen már pár embert talán érdekel, hogy mit is hozok ki magamból. Ráadásul a regény saját életet kezd el élni, olvasók ajánlják egymásnak, így nem tudok minden példányt árgus szemekkel figyelemmel követni (pedig hogy igyekszem :P), csak morzsákat szedegetek fel a visszajelzésekből.

Még jobban meglepett, hogy egy kiadott könyvvel nem tudok bizonyítani mindenkinek, csak annak, aki veszi a fáradtságot és elolvassa azt. Meglepődtem azon, hogy páran megkérdezték, hogy minek is írok, amikor senki sem olvas könyvet manapság. Ezen meglepődtem, főleg, hogy szerkesztőként, íróként, bloggerként csakis az olvasókra hagyatkozhatok (ráadásul szerencsére tudom, hogy manapság is olvasnak elegen), ez az én pályám és az életem.

A kételyek tárháza végeérhetetlen. Miután megkaptam az első, kifejezetten jó értékeléseket, akkor azonnal azon kezdtem rágódni, hogy vajon a következő könyvemmel csalódást okozok-e? Ha szeretitek a Maradj velemet, akkor vajon képes leszek-e megugrani a saját lécemet? Azonnal bele is merültem a Beszélj hozzám szerkesztésébe, hallgatva a belső kételyek hangját 🙂

Az biztos, hogy decemberben számos képzetem átalakult az írói pályáról. A legfontosabb lecke, hogy nincs igazi megérkezés, csak folyamatos munka, új és új leckék. De ezért is döntöttem úgy, hogy ezt a pályát választom. Imádom a történeteket, szeretem figyelni az emberek reakciót. És annál nincs is nagyobb öröm, amikor egy olvasó csillogó szemmel közli, hogy legszívesebben megütötte volna Margaret Penningtont. Köszönök minden visszajelzést, ennél nagyobb örömöt nem is okozhatnátok egy kételyekben úszó elsőkönyvesnek! 🙂