Tegnap néztem fel a blogomra, és úgy fest, kisebb szünetet tartottam. Ösztönösen távolodtam el egy kicsit a teendőktől, és közben megpróbáltam egyre többet foglalkozni az írással. Szerencsére eddig a misszióm sikeresnek bizonyult, remélem, továbbra is jól fogok haladni. Na, de ennek ellenére elérkezett a havi Írók egymás között körblogolásunk is (és még egy novellával is adós vagyok), ami most a személyes témákkal foglalkozik. Miről írhatunk, miről nem, mennyit adunk ki magunkból és mennyit nem? Nagyon jó kérdések, és mivel én kifejezetten szeretek személyes témákról blogolni, ezért érdekes ezt körüljárni. Ha Fanni, Emma vagy Klári véleménye is érdekel a témával kapcsolatban, akkor a nevükre kattintva elérhetitek a cikkeket.
Ha követitek a blogot nagyon jól tudjátok, hogy szoktam személyes témákban blogolni. Nyíltan beszélek a pánikbetegségemről, a külföldi életemről, az írással kapcsolatos bizonytalanságaimról, ráadásul terveimben szerepel, hogy egyszer írok egy non-fiction könyvet is a pánikról. Az utóbbi években nagyon belemerültem a memoárokba, a kedvenc könyveim is legtöbbször ezekből kerülnek ki. De úgy érzem, még nagyban van hová fejlődnöm ezen a téren, ugyanis sokszor úgy gondolom, én is lefojtom magam, visszafogom magam, ha személyes témákról van szó. Hogy hiába beszélek a pánikról, igyekszem távolságot tartani, és meggondolom a szavaimat.
Nem tudjátok, sokszor milyen vívódás áll a háttérben, hogy bizonyos témát fel merjek-e hozni vagy sem. Nagy bennem általában a közlési vágy és ráadásul sok dologról van véleményem, de sokszor tele vagyok félelemmel. Nem akarom, hogy a véleményem egy-egy témában befolyásolja azt, hogy leveszitek-e a könyvemet a polcokról. Ez mondjuk, nem is annyira a pánikbetegségemmel kapcsolatos témákat érinti, hanem úgy általánosan más kérdéseket. A politikai nézeteket, az életfilozófiámat stb. Ez általánosságban összeütközik a közlési vágyammal, így inkább fikcióban szoktam állást foglalni, úgy egyszerűbbnek érzem. Na, nem mintha szeretném elárasztani a blogomat politikával, csak néha nagyon nehéz bármiről úgy beszélni, hogy az ember közben egyáltalán ne súroljon kényes témákat.
Ennek ellenére sokszor belegondolok, hogy mennyire szeretnék szabadabb lenni. Kevesebbet gondolkozni és rágódni, mielőtt nekiállok egy-egy személyes témának. Nagyban ütközik ilyenkor, hogy természetesen bennem is hatalmas a megfelelés iránti igény és szeretném, ha kedvelnének, és tudom, ha hangosabban szólalok fel bizonyos dolgok mellett, bizony, ellenszenvet is kiválthatok.
Nagyon nehéz ügy megtalálni ezt a kényes egyensúlyt, így általánosságban óvatos vagyok a kényes témákkal, de úgy érzem, a jövőben lesz igényem rá, hogy állást foglaljak pár ehhez hasonló dologgal kapcsolatban is. Ezeknél is nagyon törekszem arra, hogy megtartsam a két lépés távolságot, és kihangsúlyozzam, hogy csak egyéni tapasztalatokat tudok írni.
Úgy gondolom, a személyes témákkal kapcsolatban illik óvatosnak lenni. Ha az ember irdatlan magas empátiaszinttel rendelkezik, az bizony nem hátrány (bár néha az is lehet, amikor már mindenki fejével próbálok gondolkodni, kire, hogyan is hathat egyetlen kiejtett szavam). Én is tartózkodom attól, hogy túlzottan bevonjam a témáimba a barátaimat, a férjemet, az ismerőseimet, szüleimet. Emellett ha munkáról van szó, akkor a munkatársaimat, a kiadómat. Miután megjelent a könyvem, folyamatosan lavíroztam, hogyan és mit mondhatok az ide vezető utammal kapcsolatban, mennyit árulhatok el bizonyos dolgokról. Itt fontos, ha az ember kérdez nála okosabb emberektől, mielőtt még nyilvánosságra hoz az internetes közösségnek olyan dolgokat, amit nem kéne. A könyvmegjelenésekkel kapcsolatban is faggatni szoktam a kiadómat, hogy mikor-mit szabad elárulnom az új könyvvel kapcsolatban.
A személyes blogolás egyensúlyjáték. Nehéz ügy, mert nem szeretnél száraz és túl távolságtartó sem maradni, mert akkor másik megérzik, hogy írtál valamit, de nem adtál eleget. Elmondom nektek titokként, hogy milliószor higgadtabb vagyok a blogomon, mint a való életben. Hosszasan és szenvedélyesen tudok érvelni bizonyos témákról a barátaimnak vagy a szüleimnek. Életfeladat számomra, hogy jobban szabadon tudjam engedni magam, és megnyíljak. Még hosszú út áll előttem, hogy jobbá váljak a személyes témákkal kapcsolatos blogolásban is.
Egyébként kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is! Szeretitek a személyes témáimat? Szerintetek elengedem magam eléggé, vagy lehetnék még ennél is szabadabb? Nyugodtan kommenteljetek!