Szomorúan
simított végig tapadós, vakítóan fehér csipkeruháján, amelyhez egy átlátszó,
cirádás, díszes szoknya társult. Fodrai jégcsapokként meredeztek oldalra,
tökéletesen egyedi mintázatot alkotva. Régóta készült rá, hogy viselhesse ezt a
ruhát. Hosszasan készítette el szőke haját, amelyet szoros kontyba fogott egy
apró, gyöngyös csattal.

Egy
ismerős kéz érintette meg a vállát. Tanárnője volt az, aki aznapra csodálatos
ezüst sminket kent az arcára, a szeme alá fényes csillagokat ragasztott.

–
Mi a gond, drágaság? – kérdezte, miközben leült a padra a lányka mellé.

A
lány hatalmas kék szemével nézett fel az idősebb nőre, majd lassan megcsóválta
a fejét.

–
Mi lesz, hogyha elrontom?

–
Te vagy az egyik legjobb táncosom. Kitartóan próbáltál minden egyes nap. Mit is
ronthatnál el? – mosolygott kedvesen, majd lesöpörte ezüstös ruháját.

–
Most úgy érzem, hogy az összes lépést elfelejtettem.

–
Ha ez megnyugtat, akkor indulhatunk együtt. De akkor elsőnek kell belépned a színpadra.

A
kislány arca hirtelen felderült, majd újra megigazította a gyöngyös csatot a
hajában. A tánc kezdete óta érlelte magában a vágyat, hogy a tanárnőjével
léphessen ki a publikum elé. Végigsimított csillámos harisnyáján, majd újra
aggódva az idősebb nőre nézett:

–
De csak egyszer csinálhatjuk végig, és ha elrontjuk, akkor sohasem lesz
lehetőségünk megismételni.

A
tanárnő a tolakodó, beszélgető lányok tömegére nézett, akik láthatóan alig
várták a színpadra lépést. Csak a legjobb táncosa volt aggodalmakkal,
kételyekkel teli.

–
El sem tudod még képzelni, hogy hány embernek fogsz örömet okozni a táncoddal!
Egyedi és megismételhetetlen vagy, mint minden egyes lány, aki ott áll a
sorban. Egyszeri és felejthetetlen lesz a fellépésed.

A tanárnő lassan felemelkedett a fapadról,
majd megfogta a riadt, ám egyre elbizakodottabb tekintetű kislány kezét, és
tekintélyt parancsolóan lépett a csicsergő lányok közé. Beszédük azonnal
elhalt, ahogy meglátták közeledni oktatójukat. Minden szó nélkül a tanult
alakba rendeződtek.

–
Lányok, megkezdjük az idei táncunkat – szólalt fel a tanárnő csilingelő hangján.
– Mindenki készen áll?

A
lánykák ezüstös forgataga egyszerre bólintott, majd rövid, halk diskurzusba
kezdtek. Tömegük együtt vakítóan fénylett, ruháik káprázatosak voltak.
Különbözőek, egyben mégis egyformák.

A
tanárnő szorosan megfogta az apró lány kezét. Egyszerre ugrottak le kecsesen a
mélységbe, ahol kézen fogva keringtek a játékos szélben. Mellettük a többi
lányka vitorlázott. Voltak könnyeden keringőző csoportok, akik lassan
ringatóztak a levegőben. Mások magányosan, kitárt karokkal száguldottak a
semmibe.

A
kislány és mestere a szél szárnyára kelve táncolt a karácsonyi égők fényében.
Szélesen mosolyogtak egymásra, mire a lányka gurgulázva felnevetett, hiszen a
hideg szellő finoman csiklandozta arcát. Hirtelen elengedte a tanárnő kezét,
majd jégkristályos szoknyájában felszökkent a levegőbe, hogy egy újabb
szaltóval ünnepelhesse meg szabadságát. Kitárta karját, apró balettcipőjét a
szél szárnyához érintette, majd egy hosszú piruettet mutattatott be.

Mestere
hatalmas tapssal jutalmazta a lányt, majd egy papírdobozos kávéban ért földet.
A tanítványát ekkor elvakította egy karácsonyi égő kék fénye, majd kecsesen
hullámzott le egy kötött pamutsál felületére.

Szélesen
felmosolygott a csodás kivilágításra, végigsimította kezével a sál édesen puha
felszínét. Az emberek hatalmasak voltak, sokan tapsoltak, ahogy meglátták, hogy
a többi barátnője is táncot lejt az égből.

A
lányka elterült a puha sálon, nézte, ahogy a többiek kifogástalanul előadják a
tanultakat. Boldognak érezte magát, hiszen tökéletes volt a produkció, ő pedig pontosan
úgy szerepelt, ahogy mindig is akarta.

Ráadásul
ő volt az első hópelyhek egyike, amire mindig legszebb álmaiban vágyakozott.

Képek forrása: Pinterest