Sötét, mély lábnyomok lüktettek a sivár sivatagban. Az
elvakító éjszakában csak a holdfény nyújtott némi világosságot. Az alakot
nem lehetett pontosan kivenni, azonban mozgása lomha volt, testének körvonala
görnyedtnek hatott. Minden egyes lépés megtétele a nehezére esett, kifogytak
tartalékai, elege lett a vánszorgásból. Előtte állt pedig a varázslatos, csillagos
ég, amely végtelen lehetőségeket rejtett magában. Ez inkább ijesztő, mint
kecsegtető volt az elgyötört alaknak. A világban nem látott esélyeket, nem vette észre
az előtte fénylő pontok megszámlálhatatlan alakját, csupán a sötétséget és a
fekete homokot érezte a talpa alatt. 

A homoktenger márpedig kínálta magát. Hiába tűnt csak
kietlen pusztaságnak, minden egyes dűne mögött apró csodák húzódtak. A végtelen
határán pedig fényes csóva emelkedett az égbolt felé. Ha a görnyedt alak
tekintetét néha a határtalan égre emeli, akkor észrevette volna, hogy a remény
útja egészen a csillagokig vezet.