Nagyon régóta a listámon van, hogy írok nektek egy kicsit a női vs. férfi szemszögbeli különbségekről. Szeretnék elmesélni az élményeimet, és azt, miért is vagyok megszállottja a férfi szemszögnek. Ráadásul a Maradj velem és a Beszélj hozzám közötti legnagyobb különbség az, hogy az elbeszélésben női szemszögre váltottam.
Amikor megszületik a fejemben egy regény ötlete, mindig a legnagyobb dilemma, hogy milyen nézőpontot és időt válasszak. Nagyon szeretem az első szám első személyű elbeszélési stílust, úgy gondolom, hogy ezzel közelebb kerülhetek a karaktereimhez, a realista, lelki gondokat boncolgató regényeknél így mélyebbre merülhetek. Már korábban is írtam egy bejegyzést a különböző nézőpontokról, hogyha szeretnétek többet olvasni ennek az írástechnikai hátteréről, akkor ide kattintva megtehetitek ezt is. A mai napig úgy gondolom, hogy nagyban múlik a megfelelő elbeszélési mód választásától, hogy végig fogjuk-e írni a regényt. Éppen emiatt hogyha nagyon elakadok valahol írás közben, akkor végiggondolom, hogy megfelelő helyen és megfelelő nézőpontból kezdtem-e az elbeszélést.
No, de térjünk át a kényes témára. Férfi nézőpont. Minden kezdő írót óva intenek attól, hogy az ellenkező nem fejébe bújjon, általában katasztrófával kecsegtetnek. Rengeteg bejegyzésbe futottam bele, hogy ilyet aztán soha se csináljunk, ami persze engem is rendesen elbizonytalanított. De bevallom őszintén elhessegettem ezeket a hangokat. Semmilyen tudatos döntés nem játszott szerepet abban, hogy David lett az elbeszélőm a Maradj velem-ben. Egyszerűen így szólalt meg a fejemben a regény, még csak kihívásnak sem tekintettem az elején. Így éreztem hitelesnek, megfelelőnek az egészet. Később futottam bele, hogy mostanság rengeteg női író ír férfi szemszögű regényeket.
Bevallom, azóta is a kedvenc nézőpontom a férfi egyes számú elbeszélés. Nagyon érdekes, de már ötéves koromban is a mintha-játékoknál fiú karaktereket választottam. Szimba jobban érdekelt, mint Nala, meg a három kacsafiú is a Kacsamesékből (és még hosszasan sorolhatnám). Ráadásul sosem voltam lányos lány, szóval azt hiszem, egy igazán csajos nézőpont jobban kiverné nálam a biztosítékot, mint a férfi. Valószínűleg ez azért van, mert a fiúk mindig egzotikusabb nézőpontot szolgáltattak nekem a lányokénál. Nagy szerencsémre később mindannyian azt mondtátok, hogy nagyra értékeltétek, hogy ilyen jól sikerült a férfi nézőpontot megjelenítenem. Nem mondom, hogy nem voltak furcsa kérdéseim a férjemhez, és nem lógtam furán az összes fiús baráti beszélgetéseken (pro tip: kellő számú sör után már nem érdekeli őket, hogy egy lány velük van), és a mai napig nagyon szeretek csak fiúkkal beülni valahová (egyúttal puszilom az összes barátnőmet, akiket imádok, de ők se túl csajosak, szerencsére ;).
Aztán persze jött Amy könyve. Különös nézőpontváltás volt David után. Érdekes, de az Amys könyvben sokkal több kihúzandó felesleges maradt, bőbeszédűbb lett az írásmódom, néha lelkizősebb, átgondolósabb. Ráadásul azt vettem észre, hogy a Pennington-fiúkat nehezen érem el Amy nézőpontjából (erre utal a cím is: Beszélj hozzám), mivel rengeteg mindent elzártak a lány elől. Ezért is emelném ki, mennyire fontos a nézőpont: az egyes szám első személy behatárol, rengeteg információ nehezen elérhető távolságba kerül, épp ezért számos regénynél nem ez lesz a legmegfelelőbb választás.
Remélem, mindannyian élvezni fogjátok az Amy-szemszögéből íródott könyvet is. Kis kulisszatitok: a harmadik könyvben visszatért David egyes számú elbeszélőként.