Kora február első fejezet

Tudom, hogy már nagyon sokan várjátok a Kora februárt, ezért úgy gondoltam, hogy a borító leleplezése előtt itt az idő, hogy mindenkivel megosszam az első fejezetet, aki bele szeretne olvasni a regénybe. A múlt héten ráadásul előrendelhetővé vált a könyv Maxim kiadó honlapján, amit október végéig szuper akcióban rendelhettek meg. Ide kattintva tájékozódhattok az akcióról, itt pedig a Kora februárt rendelhetitek elő. 

Most pedig jöjjön az első fejezet! 🙂

2025. február 1.

Josh

Joshua Westbergnek hívnak, 1997. február tizenkettedikén születtem Stockholmban, huszonhárom éves vagyok. Joshua Westbergnek hívnak, 1997. február tizenkettedikén születtem Stockholmban, huszonhárom éves vagyok. Joshua Westbergnek hívnak, 1997. február…
Kipattant a szemem. A szobában a bútorok körvonalát sem tudtam kivenni, teljes éjszakai sötétség honolt. A fejemben végtelenítve ment a nevem, a születésem ideje és helye. Furcsa, életszerű álmot láttam, amitől a gondolatok összekeveredtek a fejemben.
Félálomban érzékeltem a kinti időjárást. Furcsa volt, a kollégiumból még sosem hallottam ennyire élesen süvíteni a februári szelet. A fejembe tompa fájdalom hasított, ahogy oldalra fordultam az ágyban. Kinyújtottam a karomat: egy ismeretlen feküdt mellettem.
Elmosolyodtam. Homályosan visszakúszott az előző éjszaka emléke. Az egyetemi haverokkal elmentünk iszogatni a helyi bárba, megünnepeltük a mások számára sikeres vizsgaidőszakot. Tíz kör tequila után elveszítettem a fonalat, de nem aggódtam, a részeg ízlésemben is bíztam.
Éreztem a lány hajának samponos illatát. A tagjaim ólomsúlyúnak tűntek, a szememet továbbra is csukva tartottam. Az ágy kényelmesebbnek tűnt, mint máskor, mintha nem is a béna koliszobámban lettem volna.
Lehet, hogy a lány lakásán kötöttem ki? Túl fáradt voltam a gondolkodáshoz. Hagytam, hogy elringasson a metsző szél ritmusos hangja.

Anna

Álmomban hosszasan sugdosták a fülembe a nevemet, mintha arról akarnának megbizonyosodni, hogy biztosan nem felejtem el.
Tágra nyitottam a szemem a sötétben, az előző éjszaka keserűsége összegyűlt a számban. Felsóhajtottam, a plafont bámultam a vaksötétben. Patrickkel újra veszekedtünk, bár ez már szinte általánossá vált, ha valahová kettesben indultunk el. Az viszont egy pillanatra sem volt megszokott, hogy hazaérkezéskor sem békültünk ki. Öt évig egyetlenegyszer sem feküdtünk le haraggal; most, friss jegyesekként kellett elkezdenünk…
Megfordultam az ágyban, és szorosan Patrick hátához vackoltam magamat. Beszívtam az illatát, ami hirtelen szokatlannak tetszett. Mintha aznap reggelre a teste vékonyabbá változott volna a megszokottnál. Minden izmom megfeszült, és sebesen kutatni kezdtem az éjjeliszekrényen álló lámpa kapcsolója után, de hiába, a kezem a semmit markolászta.
A szívem a torkomba ugrott, ahogy felültem. Hirtelen kikeltem az ágyból, de az első pillanatban beütöttem a combomat egy ismeretlen eredetű asztalba. Vakon tapogatóztam, míg végül sikerült megtalálnom az ajtót, de a villanykapcsolót nem találtam a helyén.
Mélyen beszívtam a levegőt, a tenyeremmel a falba kapaszkodtam. Halk akartam maradni, mert szinte teljesen biztos voltam abban, hogy nem Patrickkel vagyok egy szobában. Egyetlen támpontként az ablakok szolgáltak, ahonnan vékony csíkban szűrődött be a fény. Puha léptekkel a redőnyhöz léptem, majd mégsem törődve a hangokkal felrántottam azt. Az éles zajra összerezzentem, de legalább sikerült fényt juttatnom a szobába. A szám elé kaptam a kezem.
A hely teljesen ismeretlen volt számomra. A bútorok dizájnosra cserélődtek, a szoba sokkal nagyobb lett.
Az ágyban egy teljesen ismeretlen fiú hunyorgott, kezét a szeme elé tartotta a vakító fényesség ellen.
– Te ki vagy? – kérdezte tőlem, miközben a szemét dörzsölgette. – És hol a fenében vagyok?

Josh

A fehérre sápadt lány egy nyomott mintás pólóban ácsorgott az ablak előtt. Alig láttam az arcát a fénytől. Riadtnak tűnt, ami engem is elbizonytalanított. Az rendben van, hogy annyira berúgtam, hogy nem emlékszem az előző éjszakára, de abban a percben a lány sem tűnt úgy, hogy fogalma lenne bármiről is.
– Még hogy én ki vagyok? – kérdezett vissza idegesen. – Te ki vagy? És hogy kerültem ide? Emlékszem, hogy előző este a saját ágyamba feküdtem le a vőlegényem mellé!
Beletúrtam a hajamba, de azonnal megtorpantam. Ugyan arra nem emlékeztem, hogy előző este hol kötöttem ki, de abban biztos voltam, hogy kétcentisre volt lenyírva a hajam. Aznap reggel azonban hosszabb hullámokban tekergett a fejem tetején. Továbbra sem ért a vállamig, de hosszú volt, annyi szent.
– Van egy tükröd? – tettem fel ezt a meglehetősen furcsa kérdést.
– Honnan lenne tükröm, amikor azt se tudom, hol vagyok?
Felkeltem az ismeretlen szobában, ahol megpillantottam a gardróbra szerelt tükröt. Óvatosan megérintettem az arcomat. Sűrűbb borostám volt a szokásosnál, a testem kidolgozottabb lett. Csak egy alsónadrágot viseltem, így simán megvizsgálhattam a kissé vastagabb, kockás hasamat. Az arcom férfiasabbá vált, mintha öregedtem volna.
Az idegen lány mellém lépett, és kissé felsikoltott, ahogy meglátta magát a tükörben. Jobban meg tudtam nézni őt is: szabályos, bájos arca volt, hatalmas zöldes szemekkel és telt ajkakkal. Igazi klasszikus, finom szépség volt, vékonyka testalkattal.
– Tegnap még szőke volt a hajam! – közölte remegő hangon. – Teljesen máshogy hordtam, és vékonyabb voltam.
– Most is totál vékony vagy – jelentettem ki automatikusan, de a lány csak a fejét rázta.
Beállt közénk a kínos csend. Az ismeretlen arca annyira lefehéredett, hogy elhatároztam, megpróbálok valamit javítani a helyzeten. Kezet nyújtottam felé:
– Josh vagyok. – Groteszknek tetszett a bemutatkozás, miután együtt aludtunk.
– Anna – fogadta el a kézfogásomat.
Óvatosan az ágy felé tereltem. Próbáltam magamban letisztázni a helyzetet. Nem tudtam, hol vagyok, nem emlékeztem semmire. Először a drogok jutottak eszembe, de azt sem tartottam kizártnak, hogy álmodom.
– Azt hiszem, megőrültem – motyogta maga elé Anna. – Igen, biztosan megőrültem! Állítólag a nagyapám skizofrén volt, biztos az jött ki rajtam. Csak eddig reméltem, hogy még huszonkilenc évesen nem lesz ilyen gondom.
– Nyugi! – mosolyogtam rá biztatóan. – Ha te megőrültél, akkor én is. Nézzük azt, amit tudunk: itt ébredtünk fel…
Körbenéztem a szobában: az ablak mellett egy kisebb éjjeliszekrény állt, oldalt egy nagyobb gardrób. A tekintetem újra Annára siklott, aki továbbra is a szája előtt tartotta a bal kezét, amelynek gyűrűsujján a jegygyűrű mellett egy karikagyűrű díszelgett.
– Te házas vagy – folytattam, mire Anna szeme még nagyobbra tágult.
– Ezt honnan veszed?
Egyenesen a gyűrűkre mutattam, mire Anna maga elé tartotta a kezét. Megrázta a fejét.
– Tegnap még csak ez volt meg – mutatott a jegygyűrűre. – Tegnap még csak jegyben jártam Patrickkel. Akkor hogy lehet, hogy mára már össze is házasodtunk?
A pillanatnyi csendet egy hangos, rockos szám szakította meg, amely a párnám alól jött. Kutatni kezdtem a telefonom után, ami ébresztőt jelzett. Soha ilyen menő okostelefont még nem láttam: fémes külseje volt, és rohadt gyorsnak tűnt, épphogy csak végig kellett simítani a kijelzőn.
A legnagyobb döbbenet akkor ért, amikor megláttam az időjárás-alkalmazást a telefonom kijelzőjén.
– 2025. február elseje van – motyogtam magam elé.
Anna arca még fehérebbre fakult. Ugyanazt gondolhatta, amit én: tegnap, amikor lefeküdtünk aludni, még csak 2020-at írtunk.
Anna
A tükörben vizsgálgattam sápadt, immár harminchárom éves arcomat. Pár perc múlva már biztos voltam abban, hogy Josh telefonja igazat mond a 2025-ös dátumról. Megváltoztam. A vonásaim csak kicsit, de mégis átalakultak a huszonnyolc éves énemhez képest.
Hihetetlen volt, hogy elveszett öt év az életemből. Elveszett minden, de mégis megtörtént. Valaki barnára festette a szőke hajamat, Patrick gyűrűt húzott az ujjamra, de nem volt egy halvány emlékem sem ezekről.
Josh idegesen nyomkodta a telefonját. Nem volt a helyzet magaslatán, az arcára barázdákat rajzolt a gondterheltség. Ismernem kellett volna őt, hiszen mellette ébredtem, de mégis teljesen idegennek tűnt.
– Nincs internet – szólalt meg. – Nincs térerő sem. De azt tudom, hol vagyunk.
Kérdő tekintettel a fiú felé néztem.
– A semmi közepén, Stowe közelében.
– Az hol van?
– Vermontban. -22 fok van kint, hóviharral.
Megráztam a fejem, majd sóhajtva leültem Josh mellé.
– Sohasem voltam még Vermontban. Long Islanden születtem – motyogtam magam elé.
– Én meg Stockholmban.
– A svédországiban?
Josh elmosolyodott és bólintott. Kedvessége kicsit oldotta a rettegésemet.
– Tudsz is svédül?
– Tudok svédül, de jelen pillanatban ez nem sokat segít a szitun. Egyébként meg tízéves korom óta New Yorkban élek, szóval nem vagyok igazi svéd. Csak félig.
Körülnéztem a szobában, ahonnan két ajtó nyílt. Felkeltem, és benyitottam az egyik helyiségbe, ahol egy szépséges és igen tágas fürdőszoba helyezkedett el. A sötétkék csempe éles kontrasztban állt a modern, fehér sarokkáddal. Josh mellém állt, és elismerősen füttyentett.
– Akkor derítsük ki, hol vagyunk, és mi történt az elmúlt öt évben!
A szememet forgatva bólogattam; még mindig erősen groteszknek tűnt a szituáció. Reméltem, hogy ez életem legvalóságosabb álma, amiből hamarosan felébredek Patrick mellett, még mindig huszonkilenc évesen.
Josh kilépett a másik ajtón, amit azonnal hangos, elismerő kurjongatás követett. Elámultam a látványtól. Hatalmas, amerikai konyhás helyiségbe értünk. Igazi hétvégi faház volt két kandallóval, fehér kanapéval, puha szőnyegekkel és modern bútorokkal. A nappaliban egy iszonyatosan nagy LCD tévé terpeszkedett. A hangulat ennek ellenére rusztikus maradt a vastag, világosbarna fagerendák miatt.
A számat a kezem elé téve néztem végig a falon elhelyezkedő képeket, amelyek alatt egy lemez bekeretezett borítója díszelgett. Közelebb hajoltam hozzá.
– Biztos nem ismered ezt a házat?
Josh pillanatokon belül mellém lépett; a kezében egy bekeretezett képet szorongatott. Furcsán csillogott a szeme.
– Nem ismerem, de úgy tűnik, az enyém – felém mutatta a képet, amin ő mosolygott a színpadon egy pár ismeretlen fiúval. – Ez kibaszottul az én házam!
– Akkor te énekes vagy, és van egy bandád – szögeztem le az egyértelműt.
– Tegnap, amikor huszonhárom voltam – bizonytalanul felnevetett –, akkor is volt bandám, csak nem termelt annyi zsét, hogy ilyen házat vegyek belőle.
– Akkor úgy fest, hogy jól ment az elmúlt öt év – mosolyodtam el.
Josh arcán őszinte öröm tükröződött. A konyhába rohant, ahol minden egyes kütyüt egyenként felfedezett. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki hirtelen belecsöppent a legmenőbb kívánságába. Én csak végigsimítottam a gyűrűsujjamon, és azon gondolkoztam, hogyan kerültem harminchárom éves házasként egy fiatal zenészfiú ágyába?

Josh

A konyhából benyitottam egy másik helyiségbe, ahol tényleg elakadt a lélegzetem. A hajamba túrva vigyorogtam, ahogy megláttam a két menő gitárt, és a keverőkkel ellátott zeneszobát.
Biztos voltam benne, hogy álmodom. Mintha mindent elém raktak volna, amire valaha is vágytam. A kezembe fogtam az egyik bekeretezett képet, ahol két másik sráccal pózoltam. Ismertem őket. Az egyikük Pete volt, gimis haverom, akivel már nagyon régóta együtt zenéltünk. Király gitáros volt. A másik srácot viszont konkrétan egy hete ismertem meg egy házibuliban. Azonnal elkezdtünk dumálni a zenéről, és meg is beszéltünk, hogy beülünk egy sörre, és demókat cserélgetünk. Jövő hét kedden. Úgy fest, jól sikerült.
Anna a szobában termett, amíg elmerültem a kép nézegetésében. Az ablakra tapasztotta a kezét, ami sejtésem szerint egy teraszra nyílt volna, ha bármit is lehetett volna látni a hóvihartól és a méteres torlasztól. A lány óvatosan simította végig az ablakkeretet, majd megtorpant, ahogy egy számkódos masinához ért.
– Számkóddal lehet kimenni a teraszra?
Megvontam a vállamat, majd közelebb léptem a lányhoz, és megvizsgáltam az ajtót.
– Még ha tudnám is a kódot, akkor se tudnánk kimenni – mutattam a hóra. – Ki sem lehet nyitni az ajtókat, és folyamatosan szakad a hó.
Anna arca elkomorodott. Összevonta a szemöldökét, de még így is gyönyörű volt.
– Azt akarod mondani, hogy nem tudod a saját házad kódját?
A mellkasomra tettem a kezem.
– Máig azt se tudtam, hogy van házam Vermontban. És sohasem láttam olyan kecót, amiből kóddal lehetett volna kimenni.
Anna arcán átszaladt a kétségbeesés, és újra a szája elé kapta a kezét. A szeme hatalmasra kerekedett, mintha rájött volna valami iszonyúan fontos dologra.
– Akár el is rabolhattál, és most könnyen mondhatod, hogy 2025 van. Bedrogozhattál tegnap este!
Nem bírtam ki: elmosolyodtam; de Anna nem tűnt boldogabbnak.
– És közben befestettem a hajadat, meg gyűrűt húztam az ujjadra? Sokat képes vagyok megtenni egy jó dugásért, de ez már nekem is sok. Nagyon szép vagy, de azért ennyire még én se teperek.
– Akkor szerinted mi a magyarázat erre az egészre? – Beleharapott a szájába. Megsajnáltam egy pillanatra, igazán kétségbeesettnek tűnt.
– Fogalmam sincs. Időutazás?
Anna felsóhajtott. Nem értékelte a humoromat, amit akár sértőnek is tarthattam volna. Ez volt az egyik ütőlapom a lányoknál meg a zenélés, de a pillanat nem tűnt megfelelőnek ahhoz, hogy dalra fakadjak. Rosszul tűrtem a komolyságot, Anna pedig halálosan komolynak tűnt.
– Láttad a Másnaposokat? – Anna újra furcsán méregetett. Nem úgy tűnt, mintha bejönnék neki. – Az anyját, akkor az egy több mint tízéves film! Vajon hogy nézhet ki most Bradley Cooper?
Csípősen tudott nézni ez a lány, annyi szent. Szinte éreztem, ahogy a tekintete mérges nyílként a testembe fúródik. – Szóval, annyit akartam ezzel mondani, hogy mi lenne, ha leülnénk a konyhába, csinálnánk valami reggelit, aztán összeszednénk a ruháinkat, és megpróbálnánk rekonstruálni az előző estét?
– Én emlékszem az előző estére – fonta össze a karját maga előtt. – Patrickkel elmentünk a munkatársai lakására vacsorázni.
– Ez 2020-ban volt?
– Persze, hogy 2020-ban volt!
– Én arra gondoltam, hogy tegyük fel azt, hogy tegnap is 2025 volt. És próbáljuk kideríteni, hogy akkor mi történt. Mert feltételezem, hogy te sem emlékszel semmilyen fekete lyukra, ufóra, esetleg Marty McFlyra 2020-ban, ami elrepített volna ide.
Anna erősebben elgondolkozott ezen, mint azt előre sejtettem; egyetlen kósza mosoly sem jelent meg az arcán.
– És te sem emlékszel ilyesmire? – kérdezett vissza.
– Én be voltam állva, felőlem este kilenc után jöhettek volna a Szürkék tömegesen.
Nagyon figyeltem, szinte bűvöltem, hátha elmosolyodik, de nem semmi sem történt. Lehet, hogy már fel kellett volna hagynom a filmes utalásokkal, talán nem filmes lány. Erős késztetést éreztem arra, hogy befűzzem. Isten tudja, hány napot kellett egy fedél alatt eltöltenünk, mire
valami történik. Ismertem az ilyen havazást gyerekkoromból, de nem akartam megosztani Annával, hogy sejtségem szerint több napig nem tudunk majd kimozdulni innen. Én leginkább a kaja és az áram miatt aggódtam. 2025 ide vagy oda, kurva nagy volt a hóvihar odakint, és az a -22 se volt biztató.
– Akkor benne vagy a reggeliben? Legalább megnézzük, milyen kaja van itt.
– Nem érzem úgy, hogy tudnék enni.
Válaszként megkordult a gyomrom. Én éhes voltam, nem emlékeztem, mikor ehettem utoljára. Annáról egy kicsit leolvadt a jég, és a konyha felé vette az irányt.

***

Anna egy pillanatra sem vesztegette az időt, miközben én felfedeztem a újhullámos konyha rejtelmeit. A hűtő MP3-at is játszott le, és kiírta, hogy bizonyos alapvető élelmiszerekből mennyi van odabent. A vágódeszka egy apró kijelzőn mutatta a rátett mennyiséget. Minden tekintetben le voltam nyűgözve.
Melegszendvicset készítettem és kávét főztem a világ legmenőbb kávéfőzőjén, ami szinte vakítóan csillogott a spotlámpák fényében. Éppen a paradicsomot vágtam fel és a vágódeszkát vizsgálgattam, amikor megállt a kezemben a kés. A hűtő lejátszóból megszólalt a saját hangom.
Anna a kabátjával a kezében érkezett meg a konyhába, magára vett egy csinos, tapadós farmert, és talált zoknit is. Azonnal észrevette a döbbent arckifejezésemet.
– Valami történt?
– Hallod ezt? – kérdeztem. Anna megforgatta a szemét.
– Persze, zene.
– Ez az én hangom! – odaugrottam a hűtő ajtaja elé. A digitális kijelző a MidLife Crisis nevet mutatta. Szóval ez lett a zenekarom neve.
– Váó! – mosolyodott el Anna. – Nem csoda, hogy ilyen nagymenő vagy. Nagyon szuper és profi.
– Ugye? – vigyorodtam el szélesen. – Bocs, ez most bénán jön ki. De tegnap még csak egy garázsbandám volt, és örültünk, ha egy gimis bálon felléphettünk.
– Akkor elég hosszú utat megtehettél – lesütötte a szemét.
Nem ismertem, nem tudhattam, mi jár a fejében. De arra sikerült rájönnöm, hogy neki ez a szituáció sokkal kevésbé hasonlított egy karácsony reggelre, mint nekem. Én az érthetetlenség és
a kételyek ellenére is elégedett voltam, sőt, valahol attól féltem, hogy csak álmodom, és felébredek a csóró, huszonnégy éves egyetemista bőrömben a kételkedő szüleim mellett. Persze, elismerték, hogy Josh Westbergnek marha jó hangja van, de jó hanggal is rengeteg ember végezte már az utcán.
Anna sóhajtva kutatott a zsebében. Egy csomag papír zsebkendőt, egy gyógyszeres dobozt és egy kártyát húzott elő. Minden egyes elemet úgy méregetett, mintha választ tudna adni a kérdéseinkre. Közelebb hajoltam hozzá:
– Anna Thompson? – kérdeztem vissza.
– Úgy fest – nézett fel rám. – Tegnap még Anna Brooks voltam.
– Az jobban tetszik – leültem az asztalhoz, és Anna elé toltam egy tányért szendviccsel és paradicsommal. Ennie kellett; általában az ember jobb színben látja a dolgokat, ha nem éhes. – Ez a Patrick Thompson volt a pasid tegnap is?
Anna lassan enni kezdett, és én is csatlakoztam hozzá.
– Igen, tavaly jegyzett el hat év után.
– Húha, akkor mostanra együtt vagytok már több mint tíz éve?
– Fogalmam sincs, hogy együtt vagyunk-e, ugyanis én itt vagyok veled az isten háta mögött Vermontban.
Belekortyoltam a kávéba. Elképesztő volt, ilyen jót még sohasem ittam. Újra a kávéfőző felé sandítottam.
– Azért ez nem feltétlenül olyan rossz – mosolyogtam rá biztatóan.
Anna arca újra elkomorodott. Kissé megremegett a szája, zöld szeme elhomályosodott.
– Neked biztos nem, de nekem nem feltétlenül kellene rocksztár fiúk ágyában feküdnöm harmincnégy évesen.
Egy pillanatra megtorpantam a válaszadás előtt. Számolnom kellett.
– Huszonnyolc éves vagyok, annyira nem számítok már fiúnak.
– Attól még én elviekben házasságban élek.
Közelebb hajoltam a lányhoz, és mélyen a szemébe néztem.
– Fogalmunk sincs, hogy mi történt, szerintem kár lenne előre ostoroznod magad.
Anna elhallgatott; a hüvelykujjával sötétkék porcelánbögréje fülét simogatta.
– De honnan fogjuk megtudni, hogy mi történt?
– Majd kitalálunk valamit – dobtam bele egy paradicsomot a számba. – Ebben biztos lehetsz.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük