Vakcinajelentés Angliából – a mi sztorink

Szóval, tegnap mi is megkaptuk a vakcinát, és nem is volt kérdéses, hogy szeretnék nektek írni erről. Tudom, hogy mindenhol láttok ilyesmit, de úgy döntöttem, ha már beszéltem a járványról, akkor beszélek arról, milyen itt az oltási helyzet, milyen Angliában oltást kapni. Talán szolgálhatok egy kicsit más nézőponttal a vakcinaőrületben.

Nekem és a férjemnek egyáltalán nem volt kérdéses az, hogy beoltatjuk magunkat, ha ránk kerül a sor. Angliából nézve furcsa látni azt a fajta oltásellenséget, ami otthon jelen van. Az országot nagyon komolyan érintette a járvány – ahogy sok másikat is –, amit nem is rejtettek véka alá, és ahogy beindult az oltási program, itt minden szépen, simán haladt. Bombabiztosan be van osztva korosztályok szerint, hogy kire mikor kerül sor, ebből kivételt csak az egészségügyi dolgozók, a gondozók és a krónikus betegek jelentettek.

Nem éreztem, akkora érzelmi ingadozást az oltással kapcsolatban, vártuk a sorunkat, ami legnagyobb meglepetésünkre szerdán el is érkezett (júniusig nem is számítottunk rá, de úgy fest, ha régiónként jobban haladnak, akkor előbb hívják be az embert, mint ahol az országos korátlag tart), és csütörtökön mehettünk is. Mondhatom azt, hogy úgy sokkal könnyebb volt türelmesen várni, hogy a járványadatok egyre javultak, és a férjemnek még mindig nem kell bejárnia dolgozni.

Valahogy kiszámítható volt, hogyan alakulnak a dolgok, közben a szigorú lockdownból óvatos lépésenként másztunk ki, azzal párhuzamosan, hogy haladt az oltási program. Itt nincs regisztráció, mindenkinek felajánlják az oltást. Mi SMS-t kaptunk a háziorvosi rendelőnktől, és a helyi kórházba mehettünk a vakcinánkért. Ugyanígy oltási igazolványunk sem lesz, hanem majd az NHS applikációján lesz valahogy látható, hogy be vagyunk oltva – ez még egyelőre nem elérhető. És az ismeretségi körünkből itt úgy is tűnik, hogy az emberek boldogan fogadják, ha mehetnek. A férjem örömmel osztotta meg a hírt a munkatársaival, és valahogy inkább furcsa euforikus izgatottság öntött el minket, hogy végre mehettünk – közben pár fiatalabb barátunk irigykedve hallgatta, hogy mi már holnap be is leszünk oltva. Folyamatosan éreztem a különbséget a magyar és az itteni hozzáállás között, hiszen a szüleim miatt irtó tájékozott lettem az otthoni vakcinahelyzettel kapcsolatban.

Kijelenthetjük, hogy nagyon sok mindenen el tudtam gondolkozni a világjárvány kapcsán. Aki ismer, az nagyon jól tudja, hogy mennyire borzalmasan körülményes vagyok, ha egészségügyi kérdésekről van szó. Én vagyok az a típus, aki átgondolja, ha az orvos antibiotikumot ír fel, hogy kéne-e neki, majd átolvassa a mellékhatásokat, és napokig aggodalmaskodik. Még a vitaminokkal és étrendkiegészítőkkel kapcsolatban is szkeptikus vagyok, azoknak is utánaolvasok a neten, hogy milyen gondot okozhatnak esetleg. Túlzottan figyelek magamra, sokat szorongok az egészségem miatt, emellett háttértudásom is van, hiszen rengeteg anatómiát, biológiát tanultam pszichológia szakon. Két évvel ezelőtt a bétablokkolóm cseréjét nem volt hajlandó elfogadni a háziorvosomtól, mert túl szorongatónak találtam a helyzetet, amivel ezáltal szembe kéne néznem. Szóval, na, ebben tudatos vagyok, néha túlságosan is.

Ennek ellenére egy pillanatig sem volt kétséges számomra, hogy kérni fogom a vakcinát, ha jön. Ugyanígy a családom egészségszorongását is igyekeztem minden lehetséges fronton lecsillapítani. Bár nekem annyiból könnyebb dolgom volt, hogy itt sokkal egyenesebb volt a kommunikáció a vírussal és a vakcinákkal kapcsolatban is, és csak három oltóanyag elérhető. De tényleg olvasgattam, és igyekeztem hiteles információkat gyűjteni, hogy a családommal is megoszthassam, ha bennünk is felbukkannának a félelmek. Itt ehhez hasonló reklámok mennek a tévében a vakcinákról, másokban híres emberek beszélnek az általános tévhitekről az oltásokkal kapcsolatban.

Mindig az irányított, hogy az elmúlt év híreit látva sokkal jobban tartottam a covidtól, mint a vakcinától. Mondhatnám, hogy leginkább az lepett meg, hogy én – aki évek óta pszichológussal beszélgetek a szorongásaimról és az egészségszorongásomról – simán tudtam racionalizálni a tényeket a vakcinával kapcsolatban, és képes voltam félretenni a félelmeimet. Mert félelmeim nekem is voltak, vannak és mindig is lesznek, hiszen nálam ez alap ha az egészségem kerül szóba. Így a vakcinától való félelem nem jelentett újdonságot, ugyanígy elővettem az ismerős eszközeimet.

Persze, a túl sok hírnek megvolt az árnyoldala is, főleg az AstraZenecás dolgoknak. Múlt hét pénteken nagy kő esett le a szívemről, amikor bejelentették, hogy negyven év alatt más vakcinát fognak adni, mert kissé nő a kockázata a vérrögöknek fiatalabb korban. Lelkiekben én már készítettem magam, hogy Astrát fogunk kapni, azt sem utasítottam volna vissza – ez előtt a hír előtt. Annak ellenére sem, hogy hajlamos vagyok tüneteket látni, ott, ahol nincsenek. Tudtam, hogy nehéz lenne az a pár hét az oltás után, és nem azért, mert statisztikailag magas valószínűsége a vérrögnek, hanem a saját félelmeim miatt. Így viszont ez a félelmem is feloldódhatott.

Tegnap pedig elmentünk a vakcinánkért. Minden flottul ment, sorban állás nélkül körülbelül 5 perc alatt végeztünk. Nálunk sok helyen önkéntesek oltanak, nincs vad adminisztráció a vakcina körül, csak egy három oldalas tájékoztatóval jöttünk ki, és egy kis kártyával, amire ráragasztották a dátumot és a vakcina nevét és számát. És hogy ideges voltam-e? Naná. A fél perces várakozás alatt a pulzusom az egekbe szökött, és ahogy lehanyatlottam a székre közöltem is az engem oltóval, hogy jó ideges vagyok. A hátránya az volt, hogy amíg az idegességemmel foglalkozott, nem kérdezte meg, melyik karomba szeretném, és a jobb kezembe sikerült – erről később. De az oltást meg sem éreztem, csak a váróteremben kezdett egy kicsit újra rám szállni az idegesség. Sokan voltunk, kellő távolságban, de mégis meleg volt, és ahogy a férjem mellém ért, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy az idegesség-e a gondom, vagy a vakcina. De aztán pár percen belül sikerült lenyugtatnom száguldó pulzusomat, és rosszullét nélkül megúsztam a dolgot.

Hazaérve aztán elkezdtem küzdeni némi mellékhatással, ami nálam eddig – és reméljük, csak ennyi lesz – abban nyilvánul meg, hogy nem bírom felemelni a szerencsétlen jobb karomat, ami kellemetlen, de úgy érzem, teljesen belefér. A félelem ellenére is számoltam a mellékhatásokkal a fejemben – ugyan inkább lázra készültem.

A lényeg, hogy a férjemmel együtt boldogan jöttünk ki az épületből, hiszen végre, hosszú idő után először – lassan biztonságban érezhetjük magunkat. Valahogy a rengeteg kavaró információn és vakcinatípuson át azt felejtjük el, hogy nem azért oltjuk be magunkat, hogy moziba mehessünk, hanem újra biztonságosak legyenek azok a dolgok, amik régen se jelentettek veszélyt – már ha nem vagy pánikos.

Angliában ez se jelenik meg élesen, hiszen a nyitásnál nincs különbség oltottak és oltatlanok között, az oltási terv eddig úgy fest, halad (majdnem 36 millió oltottnál járunk, ha valakinek fontosak a számok), a nyitást pedig a fertőzések és halálázások számának csökkenésével vetik egybe. Viszont az oltással sokkal nagyobb nyugalommal – haha – ülök fel majd a repülőre is – tehát, legalább a covid miatt nem kell majd aggódnom –, és sokkal nagyobb nyugalommal ültetem fel a családomat is.

Azt hiszem, mindenkinek érdeke, hogy vége legyen ennek a járványnak – nem azért, mert kényelmetlen a maszk vagy mert megbüntetnek, ha megszeged az új intézkedéseket –, hanem egyszerűen azért, hogy ne követeljen több emberéletet ez az egész – így vagy úgy.

Egyéni felelősség az oltás, de közös érdek is. Én személy szerint úgy érzem, ha én meg tudtam csinálni, bárki képes rá, ha felismeri a saját félelmeimet. És arra is ráébredtem, hogy ugyan rengetegszer ostorozom magam a félelmek miatt és a sokszor irracionális gondolataim miatt, mégis van egy rálátásom magamra, amiért ebben a helyzetben is hálás lehettem.

2 thoughts on “Vakcinajelentés Angliából – a mi sztorink

  1. Ó milyen régen is volt, hogy írtam ide neked bármilyen hozzászólást! Ha most ez a poszt indítja el újra kommunikációt, ám legyen. :))

    Krónikus betegként még februárban megkaptam a magam oltását, azokban a napokban, mikor kitetted a prifilképedre, hogy te is felveszed az oltást. Ez igazán adott egy kis erőt is hosszá, mert eléggé úttörőnek éreztem magam akkor a fiataloabb korosztályból. Fura volt fiatalként a 70-80 évesekkel együtt menni, na nem a korom miatt. Hanem azért mert ők teljesen simán vették az egészet, míg én végig szorongtam azt az előírt 20 percet, amit le kellett ülnöm oltás után. Száguldó pulzus és egyéb beképzelt tünetek, amikről tudtam, hogy beképzelem, de valahogy kezeletem a dolgot. 😀 Viszont haragudtam magamra, amiért az idősek fel sem vették a dolgot, cseverésztek, miegymás. Szerencsére ahol én voltam, ott jó volt a szervezés, nem kellett előtte várni, minden profin ment.

    Igazán rossz az volt, hogy a férjem csak áprilisban kaphatta meg az oltását, Astrát, ami nagyon kiütötte őt. Fél nap 40 fokos láz, de most már kicsit nyugodtabbak vagyunk és már neki is van kártyája.

    Kezdettől nem volt kérdés, hogy felvesszük-e az oltást. Kollégák, közeli ismerősök is mind felvették. Vidéki ismerősök tartózkodnak inkább, közülük is kisebb településen élők, vagy a mélyebb ezo-spiri hívők.

    Büszke vagyok rád/rátok! Főleg a szorongás miatt, mert pontosan tudom, milyen lehetett neked így. <3

    • Na végre eljutottam oda is, hogy válaszoljak 🙂
      Hát, borzasztóan örülök, hogy adtam bármi erőt is ezzel. Én is úgy gondolom, hogy nekünk szorongóknak ez különösen nehéz, mert hát néha a hétköznapi helyzetek is kellő nehézséggel járnak.
      Azt a húsz percet meg egyedül el se tudom képzelni, nekem mázli, hogy egyszerre mehettünk a férjemmel. Most már talán lassan mi is kezdhetünk nyugodtabbak lenni, már a családommal kapcsolatban kissé lazább vagyunk, nálunk is szinte mindenki beoltotta magát <3
      A lényeg, hogy mindent megoldunk 😉

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.