Amit a tenger adott II.

A múlt  héten kezdtük el kicsi folytatásos történetünket, ezen a héten Fanni írását olvashatjátok el az oldalon. Az előzményt pedig INNEN elérhetitek! 🙂

Süppedős köröket írtam a lábujjammal az iszapba, és néztem, ahogy a víz újabb és újabb lökésekkel elmossa a munkám. Az életem is ilyen volt. Értelmetlen. Amikor lejöttem a tengerpartra, nem csak az vezérelt, hogy magam mögött hagyjam a szüleim végtelen hidegháborúját. Nem csak az anyám fehérneműs fiókjából elcsórt, olcsó erotikus lányregényt akartam békében olvasgatni… Nem mintha esélyem lett volna, hogy velem egy férfi… egy fiú valami olyasmit tervezzen, amit az írónő hosszú oldalakon keresztül ecsetelt.
Annyira semmilyen voltam, hogy még én is megfeledkeztem volna saját magamról, ha nem vagyok bezárva ebbe a húsbörtönbe.” Ha hátrahagyhatnám a testemet, talán szabad lennék”. Ez a gondolat már hetek óta mocorgott a fejemben, és amikor megéreztem a tenger rothadó algáktól terhes leheletét, olyan volt, mint egy hívás. Reméltem, hogy elveszem, feloldódom a víz ölelésében. Amikor lesétáltam a vízhez, még kézzelfogható lehetőség volt, hogy meghalok. A telefonomon kerestem egy hangulatomhoz illő zenét, az ember tudjon stílusosan meghalni. Végül Florence and the Machine What the water gave me című számára esett a választásom. A rózsaszín díszektől csilingelő készüléket a zsebembe süllyesztettem a maréknyi fehér kavics mellé, amit a sétám során gyűjtöttem.
Behunytam a szemem, és engedtem, hogy a felhők közül kibújó napfény végigcirógassa az arcom. Csukott szemmel egészen más volt a világ, szebb és rejtélyesebb. A sötétben elhittem, hogy bármi megtörténhet. Ahogy egyre beljebb gyalogoltam a hűvös hullámok között, olyan volt, mintha egy titkos tündérország bejáratát keresném. A víz már a térdemig ért, és a sortom alját is ostromolta. A lábam után jéghideg ujjak kapkodtak, de tudtam ezek csak a mélyben megbúvó hínárok. És mégis, a zene hullámian ringatózva, mintha egy köztes létbe érkeztem volna.
Aztán egy kéz megragadta a bokám. Már nem tudtam magam azzal áltatni, hogy ez csak valami antropomorf vízinövény. Éreztem az ujjak szorítását, és egy éles köröm megkaristolta a bőrömet. Kizuhantam a transzból, és ahogy magamhoz tértem átjárt a hideg. Az égen a felhők még sűrűbbek lettek, és az arcomat simogató napfény semmivé lett. Riadtan néztem körül, mintha csak álomból ébredtem volna. A part messzebb volt, és a színek máshogy folytak rajta szét, mint ahogy arra emlékeztem. Vállat vontam. Nekem már úgy is mindegy volt. 

Lenéztem a tükörképemre, az unalomig ismert bamba fejre, amit úgy gyűlöltem, hogy még az életem is eldobtam volna miatta. A hullámok hátán az arcom darabokra hullott. Egy valami maradt egész: a szemem. Az én unalmas pocsolyaszín szemem, ami most mintha vörös lángban égett volna. Nem olyan vörösre gondolok, mint az albínó nyulaké, hanem tűzbarna, mint amikor egy gesztenyét forgatunk parázson. Megdelejezett, a lelkem mélyébe látott.
De a legmeglepőbb az volt, ami ezután következett. A tükörképem kiemelkedett a vízből, és farkasszemet nézett velem.
Az első részt Gabi blogján találjátok, és a következő rész is oda érkezik jövő hét kedden. Izgalmas úgy írni egy történetet., hogy még én sem tudom, mi lesz a következő lépés.
képek forrása: Pinterest

One thought on “Amit a tenger adott II.

  1. Igazán tetszetős lett Fanni írása (részlete) is! 🙂
    Érdekes; kiérződik egy valamiféle kedvesség a sorai között. Talán nem is tud méregből írni? 😀

    A főhős szerénysége azonnal feltűnt : „Nem mintha esélyem lett volna, hogy velem egy férfi… egy fiú valami olyasmit tervezzen, amit az írónő hosszú oldalakon keresztül ecsetelt.” – Miből gondolja az a "gyönyörű" lány, hogy nem tekint rá egyetlen fiú sem úgy…?

    Viszont kissé izgulok, mégpedig azért, nehogy klisésre sikeredjen a folytatás. Lehet, hogy megérne néhány erőteljesebb idő-térbéli ugrást a történet. Persze semmiképp sem akarok beleszólni, csak egy ötlet volt.
    Szóval, azt hiszem jólesik a szerzőknek, ha beszélnek műveikről, nem biztos, hogy elég egy like. (Valószínűleg van olyan, aki megelégszik azzal is.) Nem vagyok egy irodalmi ember, és a helyesírással is meggyűlik olykor a bajom, de úgy gondolom érdemes szót ejteni az észrevételekről. Ezért a szokásomért egyébként sokan nem kedvelnek, de nem bánom. 🙂
    Tehát a kelleténél többnek találom az (a-az) névelők használatát ebben az írásban. Igaz, azt mondják, idézem: "A névelő hiánya határozatlanságot jelez." de ez nem minden esetben állja meg a helyét. Például ebben a részben szerintem pont, hogy határozatlanságot sugall a sok (a). Ha tévednék nyugodtan jelezzétek! 🙂
    Összeszedtem néhány mondatot példának, ennek szemléltetésére:

    Eredeti : „Süppedős köröket írtam a lábujjammal az iszapba, és néztem, ahogy a víz újabb és újabb lökésekkel elmossa a munkám.”

    Változtatott: Süppedős köröket írtam lábujjammal az iszapba, és néztem, ahogy a víz újabb és újabb lökésekkel mossa el munkám.

    Eredeti: „A rózsaszín díszektől csilingelő készüléket a zsebembe süllyesztettem a maréknyi fehér kavics mellé, amit a sétám során gyűjtöttem.”

    Változtatott: A rózsaszín díszektől csilingelő készüléket zsebembe süllyesztettem egy maréknyi fehér kavics mellé, amit sétám során gyűjtöttem.

    Eredeti: „Behunytam a szemem, és engedtem, hogy a felhők közül kibújó napfény végigcirógassa az arcom.”

    Változtatott: Behunytam a szemem, és engedtem, hogy a felhők közül kibújó napfény végigcirógassa arcomat.

    Remélem nem bántottam meg egyikőtöket sem, nem volt célom.
    Van, hogy a feleségem szól egy-egy írásom elolvasása után, hogy kihagytam egy d-t a mondd szóból, esetleg j-vel írok egy szót ly-on helyett, vagy visszaolvasás alatt veszem észre, hogy sűrűbben használok egy bizonyos szót a kelleténél, de megesik az ilyen.

    Mindenesetre mindkettőtöknek gratulálok, és kíváncsian várom a folytatást! 🙂

    Üdv: Zsolt

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.