Ebben a hónapban nagyon megtetszett a “Sorok mögött” tematikus körblogolás témája, ezért úgy gondoltam, hogy én is csatlakozom. Most az advent kapcsán a “várakozás” került a középpontba, amely főleg arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen érzés elkezdeni egy új írást, mik a félelmek, mit akarunk megcsinálni azonnal?
Nagyon lelkes tudok lenni, hogyha új történetek bukkannak fel a fejemben. Olyannyira lelkes, hogy néha képes vagyok értük elhagyni azt, amivel éppen foglalkozom. Nekem mostanság ez okozza a legnagyobb gyötrelmet. Három könyvet írtam, amik teljes mértékben lekötötték a figyelmemet, nem akartam megcsalni őket semmivel. Persze, közben is voltak ötleteim, amiket tudatosan le is írtam. Mostanság viszont tele lettem új történetekkel, sokkal nehezebben köteleződtem el bármi mellett. Szerencsére jött a NaNoWriMo és befejeztem egy regényt, de már november elején egy vadonatúj történet kopogtatott az ajtón.
Pontosan ilyen érzés 🙂
Az ötletek néha teljesen mássá alakulnak, mint várjuk. Hogyha túl sokáig hagyunk pihenni egy sztorit, akkor könnyedén kicsusszanhat a kezünk közül, de nem hagyhatunk ott csapot-papot minden történet kedvéért, mert így sohasem fejeznénk be semmit.
Nálam most éppen a türelmetlen várakozás fázisa köszöntött be. Van egy történet a fejemben, amelynek főleg a karakterei rajzolódtak ki, egyébként magáról a cselekményről nagyon keveset tudok. Én a kidolgozást mindig egy Pinterest táblával és egy Spotify lejátszási listával kezdem. Emellett előveszem noteszeimet (éppen azt, amelyiket a legjobban szeretem), és leírom azt a pár sornyi ötletet, ami éppen a fejemben van. Másik fontos elem, hogy megfelelő neveket keresek, emellett a karakterhez legjobban illő színészeket válogatok, hogy még jobban, elevenebben éljenek bennem a szereplők.
Nem vagyok jó várakozó. Gyerekkoromban is türelmetlenül vártam a karácsonyt. Nehezen tartom magam a jelenben, tudatosan figyelnem kell, hogy megéljem a jelen pillanatokat is, és hogy az éppen adott történet jobban lekösse a figyelmemet a jövendőbeli történeteknél. Nálam ehhez általában szigor kell (napirend és hasonlók) vagy szerelem. Amikor szerelmes vagyok egy történetbe, akkor nem kell a jelenbe erőltetnem magam. Akkor elfelejtek minden mást és boldogan dolgozom az adott sztorin. De a szerelmet nem tudom erőltetni, sohasem tudom, hogy az elkövetkező regény mit fog magában hordozni. Ráadásul szerelem nélkül is lehet jó egy történet (bár erről még mindig csak győzködöm magamat :P).
De minden történettől újat tanulok és ezt nagyon élvezem. Az elbukott, félretett sztorik is sokat mutatnak. Néha nehéz a dolgokat elengedni és újba kezdeni. Félelmetes előrehaladni egy sztoriban úgy, hogy fogalmad sincs, mi sül ki belőle. De ez az, amit a legjobban szeretek az írásban.
A többiek írásai ebben a témában: