Én és az Örökölt sors

Sokat gondolkoztam, hogy írjak-e hosszabban a blogon Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvéről, ugyanis nem szokásom igazán könyvkritikákat írni, aminek hátteréről már egy korábbi bejegyzésben is értekeztem. Azonban ez a könyv, annyi érzést hozott fel bennem, hogy úgy éreztem, írnom kell róla hosszabban is. Ezért a molyos értékelésemet igyekszem még több háttérgondolattal kiegészíteni. Személyes bejegyzés következik.

Mondhatni, hogy már nem igazán szeretek önsegítő és pszichológiai könyveket olvasni. Ez a kijelentés valahol igaz, valahol mégsem. Ugyanis Edith Eva Eger könyveiből bármennyit képes lennék elolvasni, és emellett odáig vagyok a memoárokért is a témában, amikor valaki a saját útját meséli el a mentális betegségével. Bella Mackie Fuss tovább című könyve, esetleg Matt Haig Miért érdemes életben maradni című könyve a nagy kedvenceim közé tartozik. Ezek mondjuk úgy kapaszkodók nekem. Van a polcomon egy sor könyv, amiket azért szoktam levenni, hogy emlékeztessem magam fontosabb irányelvekre, amikor a szorongás elködösíti az agyamat. Az egyéni sorsok nekem igazi kapaszkodók, ezektől nem érzem magam annyira elszigeteltnek a saját gondjaimmal.

Sajnos azt kell, hogy mondjam, Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyve nem ilyen lett. Egyébként most más célzattal szerettem volna ezt a kötetet szemlélni, nem a saját szorongásom háttere érdekelt, hanem éppen olyan könyvet készülök írni, amiben fontos szerepe van, hogy generációkon át hogyan ívelnek át a traumák. A téma egyébként olyan szinten foglalkoztat, hogy most írtam egy teljes könyvet, amiben még raktam erre egy lapáttal, és eljátszottam azzal a kérdéssel, hogy mi lenne akkor, ha bizonyított lenne a lélekvándorlás, és az előző életeinkből hordoznánk át traumákat? Szóval, az érdeklődés oldal nagyon is megvolt, azonban egy kicsit sem azt kaptam, amit vártam.

Olyannyira nem, hogy a könyv hallgatása közben rengeteg borzalmasan rossz érzés lángolt fel bennem, úgyhogy önmagában véve ez is egy pszichológiai élmény volt, hiszen megvizsgálhattam, hogy a mai napig miért érint ennyire mélyen ez a fajta pszichológiai megközelítés? És nem csak a transzgenerációs pszichológiáról beszélek, hiszen abból, még annyira nem is kaptam sokat a könyvben, mint amennyit szerettem volna. Szóval, azt tettem, amit egy jó pszichológushallgató is tenne: mélyen magamba néztem, és azt találtam, hogy valahol ez a fajta szemlélet sarkallt rá, hogy nem lett belőlem pszichológus.

Tudom, hogy önmagában érdekes összetételt képzek azzal, hogy van egy – nehezen megszerzett – diplomám klinikai és egészségpszichológiából, emellett gyerekkorom óta küzdök szorongással, pánikbetegséggel, hol keményebb, hol kevésbé keményebb tünetekkel. Az egyetem alatt folyamatosan jártam terápiára, kipróbáltam a pszichodrámát, emellett milliónyi tesztet és ehhez hasonlót töltöttem ki. Szóval, lementem jó mélyre, ezt el lehet mondani, de a legtöbb tünetem kitartott. Az Örökölt sorsban pedig pont azokat a dolgokat fedeztem fel, amik elég durva frusztrációt okoznak nekem a szorongásommal kapcsolatban a mai napig. Ami aztán olyan szintre jutott, hogy elkezdtem magam folyamatosan hibáztatni, és a mostani pszichológusommal mondhatni csak azon dolgozunk, hogy felejtsem már el végre az értékítéletet ezzel kapcsolatban – igen, most is van pszichológusom. És emellett hántsam le magamról a DSM (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders –  a mentális betegségek osztályozására szolgáló könyv) vad címkéit, amiket jól magamra ragasztottam.

Én is azt éreztem folyamatosan, hogy mindenképpen van valami egyértelműen feldolgozható trauma vagy családi probléma, ami végül olyan “tünetekhez” vezet, mint a szorongás vagy a pánik. Ezeket próbáltam hosszú évekig felkapargatni. Aztán pedig úgy találtam, hogy önmagában a családi minták, akár transzgenerációs minták felismerése nem jelentett nekem feloldást. Sőt, valahogy hamis reménnyel kecsegtet. Mintha az ember belecsöppenne egy másfél órás filmben, ahol a főszereplő végül képes megküzdeni önmagával, majd onnantól happy end lesz az élete. 

A másik nagy gondom tényleg az volt – és végül ezért sem maradtam a pályán sok minden más mellett -, hogy a sok év után kissé elhomályosult bennem, hogy mit is jelent úgymond “jól funkcionáló” embernek lenni.  Mintha ez a szemlélet az sugallná, hogy van egy cél, amit el kell érnünk. Sikeres párkapcsolat, szeparáció a szüleinktől, család, olyan munka, amiben kiteljesedhetünk. Az évek során inkább afelé a szemlélet felé kacsingattam, hogy az a legsikeresebb ember, aki megtanul a korlátaival együtt élni, elfogadni azokat. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem akar javítani magán, de hogy van egy szint, ahonnan már nem érdemes tovább ásni, mert ez tereli el attól a figyelmet, hogy éljük az életünket.

A saját példám az, hogy én továbbra is együtt élek a szorongásommal, és tudom, hogy hosszú évek munkája lesz, hogy elfogadjam ennek a hullámzását. Hogy még mindig nehezemre esik egyedül sétálni, egyedül elmenni valahová. Tudom a hátteret, boncolgattam eleget, de ez nem változtatott a nehézségeken, hogy azonnal a megszokott mintáimhoz nyúlok, ha nehéz helyzetbe kerülök. A legnagyobb gondom azonban manapság az önvád, hogy még mindig túl szigorú vagyok magammal.

Én fontosnak tartom a családi minták, akár generációs minták felismerését is. De még fontosabbnak találom azt, hogy lássuk, hogy a nehézségek tesznek azzá, akik vagyunk. A családunk traumáival, berögzült hülyeségeivel lehetséges, hogy pozitívumok is járnak. Ezeknek az átlátása azt segíti elő, hogy tudjuk, milyen megküzdési formákat választhatunk. Hogy mehetünk tovább ezekkel együtt? Bevallom abban nem igazán hiszek, hogy sok feloldható. A tudatosság az egy dolog, az, hogy visszük magunkkal, az egy másik. A másik kérdés, hogy mennyi minden nem hozható sosem felszínre ezekből.

Például ott van Edith Eva Eger példája, aki tizenévesen járta meg a koncentrációs tábort, ma kilencven felett van. Pszichológus, és a mai napig vannak emlékbetörései. Elgondolkoztam ezen is. Hogy vajon Edith Eva Eger sikertelen lenne amiatt, hogy a mai napig nem tudta feldolgozni ezt az óriási traumát? Vagy esetleg hibás lenne azt gondolni, vagy azzal kecsegtetni bárkit, hogy ebből teljesen ki lehet gyógyulni? Egy ilyen óriási trauma természetes, hogy egy örök életre nyomot hagy az ember lelkén.

A könyv legutolsó példája Steve Jobs, akinek hánytatott családi hátterét mutatja be a szerző, mint úgymond egy érdekes, de azért valamelyest negatív példát. De szerintem a fő kérdés az, hogy lett volna-e Steve Jobsból ugyanaz a zseni ezen nehéz tragikus családi háttér nélkül? Vajon nem-e pont a nehéz sorsú családi történünk az, ami nem csak „sérült” embereket hoz létre, hanem zseniket is? Vajon nem ezekkel a sebesekkel vagyunk egészek? Vajon nem ez az út tesz minket nagyszerűvé? Sajnos, én a könyvből azt hallottam ki, hogy Steve Jobs a feldolgozatlan családi háttere miatt nem kezeltette megfelelően a rákot, ami aztán korai halálát okozta. Ez egy nézőpont. Nem tudom valaha is képes lesz-e bebizonyítani a pszichológia, hogy az örökbefogadás és fel nem dolgozatlan konfliktusok nélkül vajon Jobs még ma is élne-e. Azt a nézőpontot viszont nagyon hiányoltam, hogy ez a rossz családi környezet, ez a kényszeres viselkedés nem tett-e hozzá a zseni-létéhez?

Azon is elgondolkoztam, hogy vajon milyen lehet ezeket a következtetéseket egy bántalmazott gyereknek olvasni, akinek statisztikailag jóval nagyobb az esélye minden lehetséges pszichés betegségre. Nem vált-e ez ki frusztrációt az olvasás közben? Ha már én magam is folyamatosan frusztrálódtam. Épp ezért sok helyen leegyszerűsítőnek érzem párszor ellentmondásba ütközik saját magával. Nem sokat mond a társadalmi hatásokról sem. Például nosztalgikusan mesél a törzsi társadalmak tűz körüli közösségi történetmesélésről, de lesújtóan nyilatkozik a közösségi médiában kialakult családi Facebook csoportokról. Az egyik helyen egyértelműen jót osztanak meg, a másikon egyértelműen nem találják a határokat. Nagyon sarkos példákat hozott a nagy feloldásokról. Én viszont jobban hiszek abban, hogy sajnos, nem sajnos a mintáink a mieink, a traumáink is, csak megtanulunk velük együtt élni. Megtanulhatunk jobb megküzdési módokat keresni a látott példák után.

Szeretném, ha a szorongásra inkább úgy néznénk, mint az egyes típusú cukorbetegségre, nem pedig egy vágásra a testünkön. A krónikus betegség velünk marad, megtanuljuk menedzselni, tudjuk, milyen jelekre kell figyelnünk, hogy nekünk talán hamarabb csordul túl a pohár. Ha viszont úgy tekintünk rá, hogy ez az állapot egy múlandó “zavarra”, és folyamatosan a gyógymódot, a nagy ráismerést, a feloldást hajszoljuk, akkor csak saját magunkkal hadakozunk.

Értékítéletmentességet szerettem volna olvasni. Mert úgy gondolom, örökölt sebei mindenkinek vannak, rengeteg generációnyi probléma rakódik ránk, és ezekkel vagyunk azok, akik ma vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy ne próbáljunk összefüggéseket keresni, csak ne várjunk tőlük sarkosan csodát. Hibás lenne azt a következtetést levonni, hogy bizonyos tüneteket produkálva már baj van velünk, megbuktunk valamilyen szinten. Több elfogadást, kevesebb harcot szeretnék látni ebben az amúgy is olyan nehéz világban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.