Az áprilisi Írók egymás között bejegyzésemben éppen a személyes témákhoz való hozzáállásról blogoltam. A nyelvvizsgás-diplomás bejegyzésem éppen olyan, aminél kikértem pár barátom tanácsát, hogy merjek-e róla írni, ugyanis fájdalmas pontja ez az életemnek, és mostanság az új rendelkezések miatt újra feltépődtek bennem a régi sebek. A történet ott kezdődik, hogy bizony én sem kaptam meg a mesterdiplomámat nyelvvizsga hiányában. Végül úgy döntöttem, hogy elmesélem a személyes tapasztalatomat és fájdalmamat a témával kapcsolatban. Erősen kihangsúlyoznám, hogy mindenkinek egyéni története van a diplomás nyelvvizsgával, én most úgy döntöttem, elmesélem nektek az enyémet.

Mondhatjuk, hogy hosszú évek fájdalma volt nekem, hogy nem kaptam meg a pszichológus mesterdiplomámat második nyelvvizsga hiányában. Annak ellenére volt fájdalmas, hogy a diplomám megszerzése után szinte azonnal pályát módosítottam, és ráébredtem, hogy ez a szakma nem nekem való (leszögezném, hogy nem azért, mert nem kaptam kézhez a papírt). Viszont a kis éltanuló énemnek fájt, hogy valami olyasmit nem kaptam meg, amiért úgy éreztem, megdolgoztam, hiszen leadtam a szakdolgozatom, amit jelesre védtem, és természetesen minden tantárgyamat és gyakorlatomat teljesítettem. A vicces az, hogy a férjemmel pontosan hasonló cipőben jártunk, hiszen neki is kellett az angol mesterdiplomájához egy másik középfokú.

Az élet viszont máshogy alakult. Kimentünk külföldre, én arra fordítottam az időmet, hogy regényeket írjak, hogy irodalmi szerkesztővé képezzem magam, később pedig műfordítóvá. A férjem meg talált munkát egy multicégnél, ahol azóta is dolgozik. Megjártunk három országot és a mesterdiplománk homályba veszett.

Tulajdonképpen el is engedtem az egész két évet. Így is nagyon rosszul végződött az utam a pszichológiával, fájdalmas sebeket ejtett rajtam, hogy elhagytam azt, amibe hat évnyi munkát fektettem. Fel se vettek elsőre, az első vizsgaidőszakom annyira nehéz volt, hogy kiújult a pánikbetegségem, aztán meg az agorafóbiám, amikor nem bírtam kiegyezni magammal, hogy ez nem az én utam. Utána meg még a diploma sem került a kezembe. Úgy éreztem, valahol jel, hogy sosem fogom megkapni ezt a szerencsétlen papírt. Az első években persze, próbálkoztunk. Először még az MA-évek alatt spanyollal, aztán vadul gondolkoztam a lengyelen is, amikor kint éltünk (amiről kiderült, hogy a világ egyik legnehezebb nyelve). Sőt még az eszperantó is megfordult a fejünkben. Ugyanis nekünk még egy középfokú nyelvvizsga kellett volna. Nem volt elég a sima felső angolból.

A másik, amiért sebet ejtett rajtam a nyelvvizsga-téma az, hogy nyolc éve külföldön élünk és mondhatom, hogy azóta két nyelven élem az életemet. A mai napig érzem, hogy még mindig mennyi dolgom van az angollal, hogy mennyi munka van mögötte, pedig huszonkét éve tanulom. Folyamatosan úgy gondoltam, hogy az energiámat inkább ebbe a nyelve szeretném belenyomni, nem egy másikba, amit sohasem fogok használni. A férjem meg mondhatjuk, hogy anyanyelvi szinten beszél angolul (amit cáfolna, de így van). Tudom, hogy ez csak két nyelv (magyar és angol), de úgy érzem, bőven elég életfeladat nekem ennek a két nyelvnek a megfelelő ápolása. Mindig is imádtam az angolt, gimnáziumban is angol szakos voltam, és büszke voltam/vagyok a tudásomra. A mai napig örömmel tölt el, hogy ugyanolyan könnyedséggel használom, mint a magyart, és hogy műfordítóként is megállom a helyem. Bár hatalmas frusztráció, hogy két legjobb barátnőm és a férjem is mesterszakos angoldiplomás, így mindig érzem, mennyi foghíj van még az aktív angolomban.

A sebeket aztán feltépte a hír, hogy mégis kapunk diplomát. Valamiféle elégtételt éreztem ekkor, de nem színtiszta örömöt. Főleg, hogy ebbe a kifacsart érzésbe újra szégyen vegyült, mert rengeteg fórumon áramlott , hogy nem érdemeli meg a diplomáját senki, akinek nincs nyelvvizsgája. Pedig mondhatjuk, az egész mesterséges képződmény. Egyetlen külföldi barátunknak se tudtuk megmagyarázni, hogy van is diplománk meg nincs is.

A konklúziója ennek a hosszú éveken át tartó történetnek csak annyi, hogy úgy érzem, felesleges fájdalmat hozott. Most ki fogják valahogy postázni majd a diplomámat. Ezzel és enélkül sem éreztem magam sosem diplomás pszichológusnak. Ugyanis ez csak papír. Nincs mögötte tapasztalat, sőt még csak motiváció sem, hogy legyen. Borzasztóan hálás vagyok azért, hogy a záróvizsgám utáni évek üres óráit írással, fordítással, cikkírással és szerkesztéssel töltöttem és nem spanyol tanulással. Ez volt az én utam, ráéreztem, hogy erre kell lépnem, és most szerencsére imádom a munkám minden egyes percét.

Csak a szégyent ne kellett volna megélnem. Hogy pár ember előtt a szívem a torkomban dobogott, amikor be kellett vallanom, hogy nem kaptam meg a diplomámat, mert nem tudtam még egy középfokút összeszedni. Jó lett volna a záróvizsga örömére emlékezni, és nem így megkapni a diplomámat a szégyenpadon.

Addig is próbálok az eredményeimre és nem a szégyeneimre koncentrálni. A papírok pedig papírok maradnak. A nyelvvizsga és a diploma sem bizonyítja, hogy tudsz valamit. A tapasztalat szerintem sokkal többet számít.