Kezemet a csúszós korlátra tapasztottam. A hűvös tengeri szellő átfújta
vékony tavaszi kabátomat. Azelőtt sohasem láttam az óceánt. Nem is volt időm
megfigyelni, hiszen a tömeg sodort magával, miközben felfelé araszoltunk a
fedélzetre. Nyakamat nyújtogatva kerestem tekintetemmel Abelt. Tudtam, hogy a
sokaságban szinte esélyem sincs észrevenni őt, ennek ellenére megnyugodtam
volna, ha megláthatom. Rettegtem, hogy nem jut fel a hajóra, még ha félelmem
valószínűleg alaptalan is volt.

 
Mellettem egy apró kislány szorongatta elnyűtt mackóját. Szívem azonnal
elszorult a látványtól. Én húszévesen magam döntöttem úgy, hogy a társadalom
peremére kényszerülve kitaszítottá válok, azonban ez a kislány nem. Rengeteg
gyermek volt itt is, nemek szerint elkülönítve, elválasztva biológiai
szüleiktől.

– Anyukádat keresed? – kérdeztem
a lánykát, miközben lépdeltem előre a rámpán. A víz felett voltunk, percek
választottak el a fedélzettől.

  
A kislány megrázta a fejét, erősebben szorította magához a mackót.
Hatalmas szeme mintha az óceán szürkeségét öltötte volna magára.

– Az apukámat – mondta. – De ő
csak a másik oldalon szállhat fel.

  
Bólogattam. Ez természetes, hiszen pontosan ezért lettem én is
elválasztva Abeltől. Férfiak és nők külön világot alkottak, mióta a
természetes, biológiai szaporodás undorító, betegségeket terjesztő kór lett. Az
emberi faj elkorcsosulását az új rendszer a természetes, férfi-női kapcsolatok
számlájára írta. Azóta gyermekek csak lombikban születtek és csakis egynemű
párok nevelhették fel őket. A lányokat női, a fiúkat férfi párok, így könnyebbé
vált a tanítás, az erkölcsi normák átadása.

– Hogy hívnak? – kérdeztem a
kislányt.

– Kimberly – mondta, majd
óvatosan megfogta a kezemet.

  
Kirázott a hideg az érintésétől, nem szoktam hozzá a gyerekek
társaságához. Más világot jelentettek számomra, hiszen a gyermekvállalás
mesterségesen irányított tevékenységgé vált. Kimberly öt évesnél nem lehetett
több, ami épp elég kevés volt ahhoz, hogy zavarban érezzem magam. Ráadásul
hónapok óta csak Abellel voltam összekötve. Hosszasan meneteltünk keresztül a
kontinensen, hogy elérhessük a hajót, amellyel több ezer ember indult el
szerencsét próbálni. Ahogy a törvények egyre szélsőségesebbek lettek, annál
többen választották a menekülést.

– És téged hogy hívnak?

– Vickynek – válaszoltam, majd
felsegítettem a kislányt a fedélzetre.

 
Visszanéztem a partvonalra. A hegyek mögött valahol ott volt az otthonom:
anyáim, rokonaim, a barátnőim. A megszokottat felrúgtam egyetlen férfi miatt. A
szüleim hallani sem akartak a kapcsolatomról, mindannyian elfordultak tőlem.
Kárhozott lettem, csak a menekülés maradt számomra.

– Te is az új világba jössz? –
kérdezte Kimberly, miközben egyre csak szorongatta a korlátot. Védett helyet
kellett keresnünk a tömegben, ahol jobban figyelhettem a kislányra.

– Igen, én is oda megyek –
feleltem.

 
Csacsogó nők tömegében törtem utat az aprósággal az oldalamon. A
fedélzet szélén találtam egy padot, egy talpalatnyi hellyel, ahová Kimberly
kényelmesen leülhetett. A pad alá tettem hátizsákomat, hogy kevesebb ember
ütközzön neki, így kevesebb lett a kellemetlen lökdösődés. Legalább a
szardíniásdoboz-szerű tömegben nem fújt többé keresztül az óceáni szél.

 
Kimberly egy pillanatra sem engedte el a maciját, ám tekintete sokkal
bizakodóbb lett. Hosszasan nézte a mellette ülő idősödő nőt, aki remegő kézzel
bontotta ki a szendvicsét.

– És neked miért kell oda menned,
Vicky? – kérdezett tovább.

– Azért, mert szerelmes vagyok
egy fiúba.

– Az én apukám is szerelmes lett
egyszer egy lányba, aki a mamám volt, aztán most már az angyalokkal van. Az
embereknek nem tetszik, hogy a papámnál lakok, ezért el akarnak vinni.

 
A hideg minden porcikámat kirázta Kimberly mondataitól, pedig a tömeg
melege egyre fullasztóbb lett. Összefontam a karomat magam előtt, mintha ezzel
megvédhetném gondolataim szabadságát.

  
Két éve ismertem meg Abelt. Tizennyolc éves egyetemistaként vonzott a
fiúk tilos világa, így elmentem egy erkölcstelen rendezvényre. Ott láttam meg
gitározni. Akkoriban hosszabb fekete haja volt és vad nézetei a világ
rendjéről. Távolságot akartam tartani, pár hónapig ment is, de aztán az úgy
nevezett ösztön erősebb lett.

– Micsoda elkeseredés vehetett rá
egy férfit arra, hogy egy kislánnyal vállalja ezt a hatalmas utat! – szólt közbe
a Kimberly mellett ülő idős nő. – Azt hiszik, hogy odaát majd elfogadják
mindannyiukat, amikor bűnben élnek?

  
A szavaktól egyre hevesebben dobogott a szívem. Az idős nő vonásai
kiélesedtek: sápadt arca volt, vizenyős kék szemekkel. Esőkabátot viselt,
mintha az megvédhette volna a végtelen óceántól.

– Miért jön ezzel a hajóval,
hogyha nem így gondolja?

– Látni akarom azt az új világot.
Én mára már mentes vagyok minden bűntől, nem nemzettem gyermeket bűnös
heteroszexuális kapcsolatban. Az életemet tisztán, a társadalmi normák szerint
éltem le.

 
Megfogtam Kimberly apró kezét, menekülni szerettem volna, de nem
tehettem. A tömeg egyszerűen körbezárt bennünket, miközben a hajó lassan
elhagyta a szárazföldet, hogy örökre eltávolodjon mindentől, amit valaha
ismertem. Védekezésként nem mondtam semmit, inkább Kimberly felé fordultam.

– Itt maradunk, mit szólsz?
Apukád úgyis keresni fog.

 
Kimberly bólintott, majd háttal a hajó oldalának dőlt. Fontosnak
éreztem, hogy vigyázzak rá annak ellenére, hogy nem régen még azt sem tudtam,
hogy létezik. Én is nekidőltem a vastag faszerkezetnek. Örültem neki, hogy az
idős nő újra a szendvicsével foglalkozott helyettünk.

  
Reméltem, hogy Abel itt van a hajón, hiszen más nem maradt nekem. Csak
elmém legmélyebb bugyrában mertem arról fantáziálni, hogy egyszer
megcsókolhatom mások előtt anélkül, hogy kockáztatnám mindkettőnk életét.

 
Tagjaim lassan elnehezültek, fejem egy pillanatra lehanyatlott, mire
izmaim egyszerre rándultak össze.

– Leülsz, Vicky? – kérdezte
Kimberly. – Szerintem álmos vagy, pont, mint a macim.

  
A kislány azonnal felugrott, hogy átadja a helyét, én pedig az ölembe
kaptam. Nem hagyhattam, hogy állva maradjon, hiszen mások könnyen a hajó
oldalának nyomhatták volna. Az óceán moraját hallgatva aludtam el.

 
Amikor felébredtem, Kimberly eltűnt az ölemből. Ide-oda kapkodtam a
fejem, de mindenhol csak felnőttek tömegét láttam. Férfiak és nők vegyesen,
hiszen a hajón szabad volt az érintkezés. Beszélgetésük zúgása egyetlen monoton
hangzavarrá olvadt össze.

– Ne aggódjon, ott van az apjával
a korlátnál – mondta az öregasszony.

 
Igazat mondott. Kis barátnőmet apukája tartotta a kezében, együtt nézték
a végeláthatatlan óceánt a vitorlázó sirályokkal. Bájos arca felderült, ahogy a
fehér madarakat kémlelte.

 
Aggódni kezdtem Abelért. Ugyan időérzékem cserbenhagyott, de biztos
voltam benne, hogy épp elég ideje utaztunk ahhoz, hogy megtaláljon.
Megdörzsöltem az arcomat, mire az öregasszony megmarkolta a karom.

– A férfiak megbízhatatlanok,
főleg az olyan fajták, akikkel maga kezd. Ösztönvezérelt állatok, akik nőről
nőre szállnak. Nem képesek felfogni az emberi lét magasabb, felvilágosult
értelmét. Fiatal koromban engem is elbűvölt egy példány, aztán átvert, magamra
hagyott megszégyenülten.

  
A gyomromban összegyűlt az a keserű nedv, amit az évek alatt
számtalanszor éreztem. Rokonok, barátok, később pedig a rend védelmezői
hurcoltak meg tiszta, természetes szerelmem miatt. Abelért vállaltam, hogy a
társadalom aljára kerülök, épp ahogy ő is értem. Hiába húzódtunk meg kettesben
senkit sem bántó kapcsolatunkkal, az emberek mégis gyűlöltek. Nem kellett volna
belemennem ebbe a beszélgetésbe, mégis kitörtek belőlem a feszítő gondolatok.

– Honnan tudja, mi az emberi lét
magasabb felvilágosult értelme? Ki alkotta ezeket a szabályokat?

 
Az asszony hatalmasat horkantott, de nem hátrált.

– Az ösztön állati. Gondolom, nem
marcangol négykézláb állva nyers húst sem. A heteroszexualitás pontosan
ugyanez.

– Tudja, hányszor hallottam én
ezt? Pontosan annyiszor, hogy már kezd nem érdekelni!

  
De érdekelt. Persze, hogy érdekelt. Nem házasodhattunk, nem
vállalhattunk gyermeket, undorítónak tartottak bennünket, pedig nem keltettünk
feltűnést. Abelt többször megverték a heterofóbok az utcán, úgy hitték, olyan
betegségeket terjesztünk, mint a szifilisz vagy a chlamydia.

 
Igyekeztem erősnek tűnni, de belül remegtem az asszony jelenlététől.
Abellel csak azzal biztattuk egymást, hogy feljutunk a hajóra és odaát minden
más lesz.

– Ott meg foglak csókolni, és
hatalmas kivetítők előtt kérem meg a kezedet! – nevetett fel hangosan Abel,
amikor az úton elsírtam magam a kimerültségtől. Imádtam mély, férfias
nevetését.

 
Egyedül gyengének éreztem magam, a jelenléte erősebbé tett. Éppen ezért
felkeltem a padról, hogy a tömeget kémleljem, hátha meglátom valahol. Szomorúan
állapítottam meg, hogy nincs sehol a közelemben. Nem volt kiszámíthatatlan
férfi, akit csak a saját fajtája ért meg. Én szavak nélkül is tudtam, hogy mire
gondol.

 
Egy keserű könnycsepp gördült végig az arcomon. Végigsimítottam koszos
hajamon, mintha azzal képes lennék elterelni a figyelmemet a sírásról.

– Ugyan már, minek sír? Odaát
minden jobb lesz – mondta az asszony.

– Hagyjon békén! – válaszoltam. –
Úgy érzem, egy hónapja nem aludtam, keresztül kellett vándorolnom a fél
kontinensen, elmenekülnöm a saját országomból. Ennél többet nem vagyok képes
elviselni!

 
Újra leültem a padra, arcomat a kezembe temettem. Nagyon igyekeztem
visszanyelni a könnyeimet, hogy egy csepp még megmaradjon elvesztett
méltóságomból. Hátradöntöttem sajgó fejemet, hátha képes leszek újra elaludni.
Szívem azonban olyan erősen dübörgött a mellkasomban, hogy mégis felkeltem a
helyemről. A hajó elülső részében jártam körbe elkeseredésemben, hiába beszéltük
meg, hogy én egy helyben fogok várni Abelre. Néztem az ismeretlen arcokat,
amitől csak idegesebb lettem. Nem mertem messzire menni a padtól, nem akartam a
saját türelmetlenségem miatt elkerülni Abelt.

 
Percekkel később szomorúan ültem vissza, a helyemet ugyan elfoglalták,
de az öregasszony eltűnt. Ettől megnyugodtam, majd lecsuktam a szemem. A hajó ringatására koncentrálva igyekeztem ellazítani fáradt tagjaimat. Lassan
újra álomba merültem.

 
Mintha csak a mellkasomra ütöttek volna, úgy pattant ki a szemem.
Valószínűleg egy erősebb hullámlökés ébresztett fel, hiszen meg kellett kapaszkodnom
a pad szélében, nehogy a földre zuhanjak. Kimberlyt nem láttam sehol, de miatta
már nem aggódtam. Igazi biztonságban volt apukája karjaiban.

 
Az arcok egyre csak összefolytak előttem, ahogy mereven kémleltem a
tömeget. Reméltem, hogy Abel már a keresésemre indult. Bele sem akartam
gondolni, hogy talán nem engedték fel a fedélzetre. 

 
Felkeltem, nyújtózkodtam egyet, minden meggyötört csontom ropogni
kezdett a mozgástól. Kinéztem a nyílt óceánra. Szürkés végtelensége egyben volt
gyönyörű és félelmetes.

 
Amint megfordultam, az öregasszonyt láttam a tömegben tolakodni.
Botjával lökdöste odébb az embereket, a pad irányába tartott. Összeugrott a
gyomrom a látványától, visszatértével nyugalmas perceimnek vége szakadt.

 
Ekkor az asszony mögött megpillantottam az ismerős fekete hajat, a
szakadt kék farmert és a hatalmas hátizsákot, amely mind Abelhez tartozott.

 
Innentől nem érdekelt, kinek ütköztem neki, csak siettem hozzá a tömegen
keresztül. Pillanatokon belül magamhoz öleltem, és megcsókoltam. Ekkor tettem
ilyet először nyilvánosan. Rettegtem, de nem érdekelt. Az új világba
igyekeztem, ki akartam tárni a lelkemet.

– Azt hittem, elveszítettelek! –
mondtam, majd beszívtam a férfias illatát, amit annyira szerettem.

– Rengetegen vannak ezen a hajón.
Lehet, még napokig kereslek, hogyha az az asszony nem jár felém és nem
ordítozza, hogy Vicky keres egy fiatal fiút.

 
Döbbentem néztem Abelre, el sem akartam hinni, amit mond. Legszívesebben
órákig el sem engedtem volna a kezét, de akkor mégis megtettem. Gyors léptekkel
az asszonyhoz mentem, aki épp a lábát dörzsölte.

– Miért segített? – szegeztem
neki a kérdést.

 
Az asszony lassan emelte rám kék szemét, ami akkorra kevésbé tűnt
ridegnek.

– Mindenki megérdemel egy esélyt
– mondta.