Első nap az iskolában – novella

Páran említettétek, hogy miért nem érhető el több novellám a blogomról, éppen ezért úgy gondoltam, hogy ma megosztok veletek egyet. Egy teljesen Pennington-mentes írás következik, ami egy korántsem romantikus első iskolai napra kalauzol el bennünket. Csak hogy felvillantsak egy kicsit a durvább énemből is. Jó olvasást! 🙂

Első nap az iskolában

Erős napsütéssel lopakodott be a szeptember az álmos kisváros utcáira. Az apró lábakra fekete nadrág és szoknya került a hozzá illő fehér blúzzal. Nem kímélt meg a kötelezettségektől egyetlen hétévest sem a levegőben úszó harmincfokos hőség.

A fiatal anyuka vadul törölgette a homlokát, ahogy kézen fogva próbálta visszafogni egyetlen, rózsaszín táskás lányát az ugrándozástól. A gyomrába erős görcs lopakodott, összeszorította a szemét, amikor Hannah nevű kislánya olyan hangosat kurjantott, hogy még a gesztenyefák is lehullattak pár elszáradt falevelet.

– Hannah! – szűrte a fogai között a nő, majd szorosabban magához húzta a kislányt. – Mit mondtam neked otthon?

– Hogy csendben kell lenni az iskolában! – mosolyodott el a szőkeség.

– Meg az oda vezető úton se ártana…

Öntudatlanul közelebb húzta magához a lányát, amikor megérkeztek az iskola elé. Többé nem kellett rászólni Hannahra, hogy ne ugrándozzon, a gyermek egy pillanatra megmerevedett, amikor meglátta a fekete-fehérbe öltözött tanítónők hadát. A gyereksereg olyan csendben volt, hogy az anyuka hallotta a szívverésének hangját a fejében. Elhaladtak egy szőke, szoros kontyos tanárnő mellett, akinek szoknyája mellett fekete fegyver lógott.

A nő torka kiszáradt, miközben kislányát beállította az első osztályos lányok sorába. Hannah halkan nyöszörögni kezdett. Megszorította rózsaszín táskája szoros pántját, halkan szólongatta anyukáját.

– Mi a baj? – guggolt mellé az anyuka, de a csendes kérdésért kapott pár megvető pillantást.

– Nem tetszik itt – súgta a fülébe a lánya.

– Ha elkezdődik az ünnepség, akkor minden jobb lesz! Itt leszek hátul – mosolygott rá biztatóan.

Hannah hosszú percekig az anyukáját nézte, aki csak arra tudott gondolni, hogy legszívesebben felkapná a lányát és házuk biztonságába menekülne. Az erős napsütés ellen leárnyékolta a szemét, de a hunyorgástól a feje is megfájdult.

Egy hónapja hozták a törvényt, mely szerint minden huszonöt évét betöltött városi polgár hordhat magánál lőfegyvert. A tanítónőknek kötelezővé tették a fegyverviselést, úgy gondolták, hogy ezzel fenntartható lesz a megfelelő fegyelem az iskolákban, ráadásul felelős polgárrá változtatja az ifjakat, mire elérik azt a bizonyos huszonötöt.

Hannah anyukája csak huszonnégy éves volt, de nem is érezte volna nagyobb biztonságban magát, hogyha az oldalán kemény bőrövben lógott volna a fényes pisztoly. Soha életében nem érezte még ennyire rosszul magát. Eszébe jutottak kislánykorának felhőtlen évnyitói, a szeptemberi szélben szálló gyerekzsivaj és az új könyvek ropogós illata. Ezt szerette volna a lányának is, aki ehelyett a kínos, fájdalmas csöndet kapta a tikkasztó melegben. Páni félelem fogta el, amikor belegondolt, hogy egyedül kell hagynia Hannahát a kemény galléros tanárnők seregében.

Egyedül a csinos, vörös hajú osztályfőnök biztató, barátságos mosolya oldotta gyomrában a görcsöt. Hetekkel ezelőtt már meglátogatták őt, és lányával együtt azonnal feltámadt bennük a szimpátia a dallamos hangú tanítónő felé.

Felhangzott a nemzeti himnusz, mire a diákok és a tanárok is kihúzták magukat. A fiatal anyuka egy pillanatra becsukta a szemét, majd hatalmas kortyban magába szívott egy lélegzetet. Nem akarta kinyitni a szemét akkor sem, amikor vége lett a dallamnak. Meghallotta az igazgatónő érdes, öreges hangját, mire hunyorogva maga elé nézett. Először csak fekete foltok villogtak a látóterében, aztán meglátta az idősebb nőt a pódiumon. Tekintetével azonnal lányát kereste.

A szíve kihagyott egy ütemet, amikor Hannah helyét üresen találta. Fejét hirtelen minden irányba kapkodni kezdte. A torkában a gombóc növekedni kezdett, amikor meglátta, hogy kislánya a zöldre mázolt kapuk felé igyekszik. Úgy festett, hogy a tömegből egyetlen árgus őrszem sem szúrta ki a lányt, de az anyukát ez nem nyugtatta meg. Tudta, hogyha elmozdul a helyéről, akkor ő nem lesz feltétlenül ilyen szerencsés. Nem gondolta, hogy bárki fegyvert rántana rá, de igazából fogalma sem volt, hogy mi is történhetne.

Nem is kellett sokáig gondolkodnia. Ahogy az igazgatói beszéd elhalt, akkor egy csinosra fésült, fekete hajú nő jelent meg a pódiumon. Széles, ördögi mosolya az aggódó anyuka tekintetét is magára vonta. Sötétbarna tekintetében volt valami megmagyarázhatatlan. A nő kereste magában a kifejezéseket, majd a zavart, veszélyes és elborult szavakat társította a beszélőhöz. Hannah nem mozdult az iskola kapujából, apró kezében tartotta a kerítés egyik fémrúdját, majd amikor megtalálta az anyja tekintetét, akkor integetni kezdett.

– Kedves diákok és kollégák! – kezdett bele a nő. – Mindenkit köszöntünk ezen a csodálatosan meleg őszi napon. Minden tanév valami újnak a kezdetét jelenti.

Az anyuka újra Hannah felé nézett, csak fél füllel hallgatta tovább az ismeretlen tanárnő beszédét. A kislány hívogató mozdulatokat tett a kezével, de az anya tekintetét vonzotta a beszélő:

– Az ősz az elmúlás hónapja, amíg a forrón izzó nyár a szerelmeknek kedvez – vigyorodott el. – Nem tudom, mások hogy gondolják, de az idei nyár különösen izzasztóra sikeredett! Főleg egyes személyeknek kedves kollegináim közül.

Az anyuka tovább nézte a jelenetet, majd egyetlen lépést hátrált a tömegtől, hogy közelebb legyen a lányához. A levegőben vágható volt a feszültség, ahogy a tanárnő szinte felrángatta a porondra egyik kolléganőjét, és felszólította arra, hogy ő maga is meséljen a nyáron történt forró eseményekről.

A tömeg megbabonázva nézett előre, ezért a nőnek sikerült majdnem a kapuig eljutnia úgy, hogy senki sem vette észre az igyekezetét. Éppen megragadta volna a kislánya kezét, amikor eldördült az iskolaudvaron az első lövés. Hannah sikoltott fel először, anyukája dermedten nézte, ahogy a kiszólított tanárnő vérző torokkal a fából készült pódiumra rogy. A mikrofon visszhangozta az éles lövést, ami betöltötte a fülledt iskolaudvart.

Az anyuka földre rántotta zokogó kislányát, a fűből kémlelte az eseményeket, ahogy a tantestület tagjai hirtelen fegyvert rántottak egymásra. Egy lágy vonású, szőke hajú tanárnő a takarítónőre támadt, amiért az a tavalyi évben rossz megjegyzéseket tett az öltözködésére. A jól fésült fekete hajú nő sem állt meg egyetlen kolleginája lemészárlásánál, tovább haladt az általa szintén csalfának nevezetett karbantartó felé, majd egy újabb lövéssel eltalálta a biológiatanár fedetlen vállát.

A gyerekek hangosan sikoltottak, sokan rohangálni kezdtek a golyók záporában. A fiatal anyuka összeszorította a szemét, magához ölelte zokogó lányát. Amikor meghallotta a dübörgő tömeget a távolban, akkor érezte, hogy nem maradhatnak. Szinte csukott szemmel felkapta a zokogó kislányt, mint anno kétéves korában, és minden erejét megfeszítve rohanni kezdett a kijárat felé.

Az utca közepére érve letette a sokkos állapotban lévő aprócska lányt, akinek a hátán még mindig virított a rózsaszín táska. A tömeg kifelé áramlott az iskola kapuján. A nő látta, hogy sok a sebesült, páran a földre kerülve ordítottak, amíg néhány fegyveres tanárnő a levegőbe lőve próbált rendet tenni.

A látvány olyan abszurd volt, hogy az anyuka csak szorította lánya kezét az utca közepén állva. Hannah rántotta ki ebből az állapotból, aki remegő hangon megszólalt:

– Anya, miért bántják egymást a tanárnénik?

Az anyuka megrázta a fejét, de inkább csak azért, hogy visszarántsa magát a valóság talajára. Izzadtsága a szemébe csurgott, majd újra körbenézett. Kézen fogta kislányát, és gyors léptekkel a legközelebbi mellékutcába menekítette magukat.

Akkor már nem csak a tanárnénik bántották egymást. Az egyik házból dühösen rontott ki egy nő, ahogy meglátta az iskolai jelenetet, majd egyszerű mozdulattal berúgta a szomszéd házának ajtaját. A forró szeptemberben a düh ködként öntötte el az emberek elméjét.

– Félek – szólalt meg újra Hannah remegő hangon.

– Én is.

A házukig csak két sarkot kellett menniük, de a keskeny aszfalt valóságos autópályaként kanyargott előttük.

– Most bátran hazamegyünk, mit szólsz, kicsim?

Hannah nyöszörögve bólintott, majd olyan erősen ragadta meg anyukája kezét, hogy az ujjai szinte elfehéredtek. Az anyuka torkában dobogó szívvel tett meg minden lépést, a gyomra apró gombóccá zsugorodott össze. Számolta magában a sarokutcákat, igyekezett kizárni tudatából a visszhangzó sikolyokat. Szinte összeszorított szemmel haladt végig az ismerős úton.

A saját utcájukba érve szíve lassan visszaváltott a normális, megszokott ütemre. Remegő kézzel vette elő a kulcsát, majd a zárba illesztette. Szinte belökte kislányát a biztonságos udvarba, hátát gyorsan a kapunak vetette. Lába megadta magát és az udvar belső járdájára rogyott. Hannah halkan zokogva bújt mellé, anyukája szorosan magához ölelte.

Hangosan kattant a kibiztosított pisztoly a csendes kertben, mire a fiatal anyuka felnézett. A nap elsőre elvakította, majd meglátta a szomszédot, aki egyenesen felé tartotta a fényes fegyvert. Az idősebb férfi remegve fogta a nőre pisztolyát.

– Kinevetett – hebegte. – kinevetett, amikor randevúra hívtam!

Az anyuka egy gyors mozdulattal ellökte magától a lányát. A pisztoly eldörrent, a madarak méltatlan csipogással szálltak el a közeli fáról.

A szeptemberi meleg beborította a sikolytól zajos kisvárost. Megtelepedett a lassan vörösödő fák között, megbújt a poros utcákon. Szorongatta a még élettől lüktető lakókat, fájdalmasan ült rá a fájdalomtól sikoltó emberek vállára. Azon az első iskolai napon a közbiztonság fekete fegyverként szilárdult meg a hétköznapi emberek kezében.

2015.09.01.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.