Október utolsó napján is ridegen indult a
reggel. Azonban jól ismertem a csacska évszakot, és sejtettem, hogy délutánra
már túl fogja forrósítani fekete kabátomat a napsütés. Az iskolába menet is
cirógatta az arcomat a langyosság, olyannyira, hogy legszívesebben leültem
volna egy padra figyelni az elsárgult falevelek táncát, amint kecses mozdulatokkal
vitorláznak le a talajra. Ehelyett azonban kötelességeim felé vettem az irányt,
főleg az lelkesített, hogy találkozhattam Kathy és Heather nevű barátnőimmel.
Hármunkat az a különleges kapocs hozta össze, hogy ők is szerettek a temetőn
keresztül sétálni hazafelé. Sokszor órákon keresztül bolyongtunk a sírok
között, böngésztük a neveket, felfedeztük a szobrokat és a különleges
feliratokat.

   Mind a hárman imádtuk a Halloweent. Október
elejétől kezdve jártuk kisvárosunk boltjait, hogy a legszebb díszbe öltöztessük
otthonunkat. A fekete és a narancssárga szín uralkodott a szívünkben egy egész
hónapon keresztül. Tízéves korunktól kezdve együtt töltöttük az estét. Persze
haladtunk a korunkkal. Először jelmezben gyűjtöttük a cukorkát, ami tizenhárom
éves korunkra egyszer csak ciki lett. Később a saját, precíz szervezésű,
teljesen zártkörű házibulik lettek a menők. Már két éve ezen a napon
gusztustalan formájú süteményeket és szendvicseket gyártottunk, mellette takaró
alá bújós horrorfilmeket néztünk.

   2012-ben azonban már közeledtünk a
tizenhatodik évünkhöz, így kortársaink java részegen töltötte az éjszakát. A
lányok ribancos boszorkánynak öltöztek, hogy magukhoz édesgessék a suli
legmenőbb srácait. Ugyan mi ehhez túl csendesek voltunk, ennek ellenére
izgalmat akartunk csempészni a különleges estébe.

   Heather ötlete volt az egész.

–
Töltsük a temetőben az estét! – mondta, miközben hazafelé sétáltunk.

   Kathy és én egyszerre pillantottunk
legmerészebb, sugárzóan vörös hajú barátnőnkre. Szemében eltökéltség csillogott.
Azonban Kathy hirtelen elkapta a tekintetét, és a földet bámulta elmélyülten.

– De
én már kitaláltam, milyen díszes sütiket csinálok – motyogta. – A fele már kész
is! Meg hát hideg is lenne.

   Halkan helyeseltem, a kabátom alatt
libabőrös lettem a kaland gondolatától.

– Csak
beszarik vagytok! Gondoljatok bele!

– A
temetőt bezárják este hétkor, Heather – tettem hozzá.

– Ez
nem lehet akadály! Ismerjük minden egyes szegletét, és nagyon jól tudjátok,
hogy a drótkerítés a vasút irányában teljesen átjárható.

    Erre csak bólintani tudtam, de a fejemben
visszhangzott a tilosság, a törvényszegés gondolata, amelyben eddig sohasem
volt részem. Világéletemben jó gyerek voltam, ahogy a barátnőim is.

–
Felvázolom a dolgot – folytatta Heather, megállva előttünk. – Kijövünk ide este
kilenckor. Hozunk csomó gyertyát, plédet, némi sütit és kísérettörténteteket
mesélünk egymásnak. És a legjobb: beöltözünk boszorkánynak. Teljesen
ártalmatlan, mégis totál misztikus és izgalmas. Aztán persze lelépünk, és
megyünk haza megenni Kathy csoda jó sütijét, és nézünk egy horrort.

– És
mit mondunk otthon? – kérdezte Kathy, zavartan csavargatta ujjára egy
hajtincsét.

– A legegyszerűbb:
elmegyünk az osztálytársakkal. Még örülni is fognak neki!

   Igaz volt minden egyes szava. Kalandot
akartunk, a kaland pedig ott hevert előttünk. Ettől függetlenül Kathy homloka
erősen összeráncolódott, szeme riadtan csillogott.

   Körbenéztem a csendes, nyugodt sírköveken.
Csizmám alatt ropogott az avar. A libabőröm kellemes borzongássá alakult a
gondolattól. Néztem egyik barátnőmről a másikra. Én lettem a mérleg nyelve,
hiszen hogyha kettőnk ugyanazt akarta, a harmadik szinte mindig meghajlott a
többség előtt.

– Én
benne vagyok – mondtam végül. – Nagyon menő dolog lesz.

   Heather boldogan ugrott a nyakamban, Kathy egy
elfojtott sóhajt hallatott, és még gyorsabban pödörte, amúgy is göndör haját
ujja köré.

   Újra végignéztem a terepen. Ismertem minden
egyes követ, tudtam hová teszik a legszebb szárazvirág koszorút és melyikre
hoznak hatalmas mécseseket. Sárgán őszülő kőrisfák hajlottak a szürke márványok
fölé. A távolban csupán pár madár csiripelt. Szép volt, nyugalmas és bizalomgerjesztő.

   Sejtettem, hogy éjjel minden meg fog
változni. A barátom hirtelen válik majd rideggé, az árnyékok megnyúlnak majd a
sáros talajon, amíg a kőrisek ágai lecsupaszított csontként meredeznek majd az
égre.

   Mindezek ellenére ki nem hagytam volna a
kalandot.

   Este kilenckor érkeztünk a helyszínre.
Szüleink elhitték, hogy az osztálytársainkkal leszünk, így könnyedén elengedtek
bennünket azzal a kitétellel, hogy tizenegyre mind a hárman Heatheréknél
leszünk. Heather szülei mosolyogva nézték tökéletesen egyforma
boszorkányjelmezeinket, amelyhez nagy fekete zsák társult. Fogalmuk sem volt,
hogy abba rejtettük a zseblámpákat és az elemózsiát.

   Az úton végig ugrattuk egymást, hangosan
nevetgéltünk. Találkoztunk csokit gyűjtő gyerekekkel, cikiztük béna jelmezeiket.
Párat Heather meg is ijesztett a vállán található hatalmas plüsspókkal.

   Csivitelésünk és hangos éneklésünk egyszerre
elhalt, ahogy megérkeztünk a temető kapujához. Elsőként a kopott vaskerítést
láttuk meg, középén a „Kirkley” felirattal. A kapu be volt zárva, ormótlan
lakat nehezedett a rozsdás láncra. A kőfalak teljesen áthatolhatatlannak
tűntek, a Hold fényében színük csontfehérré változott, amelyre a sötétben
feketének tetsző moharéteg rakódott.

   Hosszú pillanatokig néma csendben álltunk,
de Heather halkan megszólalt.

– Ne
álljunk itt, nekünk hátul kell bemennünk!

   Kathy és én egyszerre bólintottunk, egy
pillanatra találkozott a tekintetünk. Időnk sem volt gondolkozni, hiszen Heather
elindult a vasút irányába. Egyszerre minden nyirkos és hideg lett egy ilyen
kalandhoz. A meleg, ropogó kandalló mellett a hátborzongató dolgok is sokkal
kellemesebbnek tűntek.

   Furcsa érzésem támadt, de nem szóltam
semmit, még akkor sem, amikor a feslett drótkerítésben fennakadt boszorkány
leplem, és végighasította a könnyű szövetet.

   A temetőben Kathy azonnal felvillantotta a
zseblámpát. Kékes halogén fényében a zöldes fű feketének hatott. Ennek ellenére
a világítástól lassan lecsillapodott a szívem. Elővettem saját lámpámat,
nyirkos ujjammal először alig tudtam feltolni a műanyag kapcsolót.

   Körbenézve megállapítottam, hogy egy másik
helyre kerültünk. Ez nem lehetett a kedves, barátságos nappali temetőnk. A
lámpa kékes fényénél a kősírok szürkésfekete színt öltöttek, a Hold sugaránál
zöldes árnyalatban játszottak. Ismerős ösvényünkön cuppogott a lucskos, fekete
sár, a lábamig se láttam le a ködben.

   Heather bátran sétált legelöl, közöttünk
Kathy, én pedig utolsó voltam a sorban. Perceken belül a fejembe tódult az
összes film, amelyben a hátsó ember szívódik fel elsőként, majd a barátai
keresni kezdik, de már csak a testét találják meg. Erősen megborzongtam a
gondolattól, a fejemet is megráztam, hátha kiverhetem belőle. A szél átsüvített
a fekete szöveten, hiába öltöztem fel rétegesen alatta.

   Néma csendben haladtunk előre. Néha egy-egy
bagoly huhogott a távolban, egyébként csak a sár kellemetlenül sikamlós hangját
hallottuk a lábunk alatt. A márványtömbökön néhol megcsillantak az esti zápor
megmaradt cseppjei. Minden egyes furcsa avarzörgésre felkaptam a fejem. Józan
eszemmel tudtam, hogy kis állatok élnek ott, de ez nem nyugtatta meg féktelen
szívemet.

   Olyan közel húzódtam Kathy hátához, hogy
éppen nem léptem a sarkába. Zavart, hogy a lámpám fénye csak előre mutat,
mögöttem azonban teljes a sötétség.

   Szerencsére perceken belül kiértünk a
tisztásra, ahol kedvenc padunk hevert érintetlenül. Az eső miatt nyirkos volt,
de mégis felismertem biztonságos vonalait. Heather letörölte róla a vizet, majd
helyet foglalt. A lámpa fényében arca sápadtnak és beesettnek tűnt, azonban
szemében a félelem egyetlen cseppjét sem fedeztem fel.

–
Szóval Eve, kezdj neki annak a történetnek!

   Heather felszólítására letelepedtem a pad
előtt elhelyezkedő kődarabra, amiről azt sejtettem, hogy régi sírkő lehetett.
Lábamat magam alá húztam, kellemetlen volt a tudat, hogy alattam csontok tömege
helyezkedik el. Kathy Heather mellett foglalt helyet a padon, tekintete
félelmetesen kitágult.

   Megköszörültem a torkomat, majd belekezdtem
otthon írt novellámba. Reménykedtem abban, hogy hangom nem fog félelmetesen
megremegni. Mellkasom kellemetlenül szorított, ennek ellenére nagy levegőt
vettem.

–
Október 31-ének éjjelén az élők és a holtak közötti határ elvékonyodik. Ezt azt
jelenti, hogy a szellemek közöttünk járhatnak. Ez ellen védekezünk a
maszkokkal, amiket magunkra öltünk, hiszen így talán elijeszthetjük a Gonoszt.

   Nem kellett sokáig folytatnom, hiszen a
hátam mögül tisztán felhangzott egy csengő hangja. Szépen, kellemesen szólt,
jólesett volna az emberi fülnek, ha nem egy temető síri csendjét szakítja át.
Egyszerre kaptuk a hang irányába a fejünket.

– Ti
is halljátok? – kérdezte Kathy remegve, mire a hang azonnal elhalt.

   Hevesen bólogattam, azonban Heather
visszafordult felém.

 – Folytasd csak! Biztos valaki a temető
mellett sétálgat. Ilyenkor minden gyerek irtó hangos.

  Nem akartam vitatkozni a barátnőmmel, de
mindannyian tudtuk, hogy túl mélyen vagyunk a temető belsejében, hogy elérjenek
minket a kinti zajok. A jeges szél újra megcsapta az arcomat, de tovább
meséltem:

– A
mai napon jobban működik minden varázslat és mágia. Ilyenkor megtudhatjuk a
jövőnket, hogyha kipróbálunk bizonyos bűbájokat. Így tett…

   Újabb hang következett. Ezúttal a csilingelés
egyenesen a hátam mögül hangzott fel. Karácsonyi harangocskához hasonlított.
Hangja halk volt, mégis jól kivehető. Pillanatokon belül távolabbi szólam
csatlakozott hozzá, aztán még egy: közvetlenül a lábam alól.

– Ez hátborzongató
– mondta fojtott hangon Kathy. – Menjünk haza lányok, kérlek!

   A csengők egyre hangosodtak. Elnyomták a
baglyok huhogását, az avarban motozó állatokéval együtt. Közvetlenül a föld
alól hangzottak fel, erre meg mertem volna esküdni.

– Nem
kintről szól – mondtam hangosan, de ezt mindannyian tudtuk.

   Heather bólintott. Tekintetébe tiszta
rémület vegyült, fejét idegesen kapkodta, ahogy új csengők csatlakoztak a
szólamhoz.

–
Basszus, menjünk, ha ennyire akarjátok! – mondta Heather, de ő pattant fel
elsőként.

   Rohantunk a sírok között ideiglenes
kijáratunk felé. Egyetlen rémisztő pillanatra úgy éreztem eltévedtünk, hogy a
temető sírjainak sorai sohasem fognak elfogyni mellőlünk. A kellemes hangok
földöntúlian csendültek fel a lábunk alatt, ahogy elhaladtunk egy-egy piszkosszürke
kő mellett.

   Kathy megcsúszott a sikamlós sárban, engem
is magával rántva. Éreztem a föld elmúlás-illatát az orromban, szívem vadul
kalapált. Heather segített felkelni. Láttam leheletének fehér pamacsát a rideg
levegőben.

   Egy pillanatra nem mozdultunk. A hangok
egyszerre elhaltak. Újra bagolyhuhogás csendült fel a távolban.

–
Holtak – motyogtam magam elé halkan, miközben óvatosan feltápászkodtam a
földről. Ruhám nedvesen tapadt a farmeromhoz.

–
Micsoda? – kérdezte Heather remegő hangon.

    Segítettem Kathynek is felkelni a
mocsokból, a lány szorosan kapaszkodott belém.

–
Hallottak – ismételtem. – Azért csilingelnek, mert élve temették el őket.

   Heather a szája elé emelte a kezét, mire
Kathy újra a sínek felé iramodott. A csengők nem szólaltak meg többé. A
barátnőim pedig odakint sem kérdezték meg, miért is mondtam azt, amit.

   Előző nap olvastam egy könyvben, hogy
Dél-Angliában csengőket helyeztek a koporsókba a 19. században. Akkor még nem
lehetett biztonsággal megállapítani az illető halálát.

   Aki életben maradt az csak csilingelt az
éjszakába. Hátha meghallja valaki.