Már egy hete tart a NaNoWriMo, amelynek
tapasztalatairól most egy bejegyzésben fogok beszámolni.

14 600 szót írtam az elmúlt egy hétben, ami
több, mint 30 oldallal hosszabbította meg a regényemet. A legmeglepőbb
tapasztalatom az volt, hogy igenis képes vagyok ennyit írni. A verseny rávett
arra, hogy ne keressek kifogásokat, ne gondolkozzak a következő jeleneten
hosszú napokat.  A közösségi élmény, a
kollektíva érzése pedig mindinkább előreviszi az embert. Emellett az oldal
lelkesítő üzenetei, amelyeket publikált íróktól kapunk, kincs számba megy.

És tényleg, miközben az író átverekedi magát a
bizonytalanság erdején, azon, hogy fogalma sincs, hogy néha merre mennek a
karakterek és rettenetesen rossznak érzi az alkotását, akkor is folytatni kell.
Az átírás maradjon a végére, addig haladni kell előre a láthatatlan
messzeségbe. 

Nem is szószámokról szól ez az egész, és
végképp nem arról, hogy összecsapunk valamit. Egy hónap alatt tényleg nem lehet
megírni a regényt, hiszen általában sokkal hosszabbak, mint 50 ezer szó,
ráadásul ott a többszörös átírás is. De a NaNoWriMo alatt képes az ember
szokásává tenni az írást, és amikor kizöldül a napi szószáma, az igen
felemelő érzés – épp ma velem sem fog megtörténni. 🙂

A heti lelkesítő üzenetek tanulságait is
szerettem volna összefoglalni. Catherynne M. Valente levelében kísérletként
nevezte a versenyt. Elmondta, hogy egy profi író naponta sokszor többet ír,
mint 1667 szó, hiszen haladnia kell a regényével. Azonban az írónőt is a NaNo
tanította meg arra, hogy az írást szokásként kezelje.

Patrick Rothfuss levelében az tetszett a
legjobban, amikor azt pedzegette, hogy a legrosszabb regény is jobb, mint egy
csodás ötlet, ami a fejünkben ragad meg, hiszen a világ legrosszabb regényét is
megírták (emellett lehetséges, hogy ki is adták). Rothfuss nem akarja, hogy
kifogásokat gyártsunk, egyszerűen megparancsolta, hogy üljünk neki, és írjunk.

Malinda Lo az inspiráció mítoszáról írt
nekünk. Arról, hogy sohasem fogunk befejezni semmit, hogyha a múzsa csókjára
várunk. Ő megosztotta a maga technikáját: kikapcsolja az internetet, és leül az
éppen alakuló munkája elé.

Emellett azt vettem észre, hogy az éppen
formálódó, bizonytalanságokkal tarkított, fáradságos írás közben néha
megtörténik a csoda, a varázslat. A szereplők lassan életre kelnek, az
összetevők, amiket bedobáltunk, eggyé érnek. Ez csak rengeteg idővel és a
gondolkodás teljes kizárásával érhető el. 

Már csak abban reménykedem, hogy képes
leszek továbbra is megőrizni a lelkesedést és tovább folytatni a mindennapi írást. Nem csak
novemberben.