A félútról és az írás lényegéről

Büszkén jelentem, hogy a második hetén is túl vagyok a NaNoWriMo-nak.
Eddig sikeresen megléptem az ötvenezer szó felét, így tovább bizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok rá. Itt szeretném megköszönni az írói bátorítást Sütő Fanninak (a Facebook oldala itt elérhető), akivel együtt harcolunk a szószámok ellen minden egyes nap! 🙂
A Beszélj hozzám kézirata egyébként már átlépte az 50 ezer szót, ám még
korántsem közeledik a végéhez. Biztos vagyok benne, hogy még rengeteg munka
lesz benne, hogy teljesen kialakuljon és letisztuljon. De a NaNo végéig bizonyosan ki fognak
tartani az ötletek.
Az utóbbi két hétben olvasmányélményeim is elgondolkoztattak főleg a
szerző és az írása viszonyáról. Ezek a felbukkanó
gondolatok mindenképpen megérdemlik az említést a bejegyzésben. Sokszor mélázom azon, hogy
miért éppen azt írom, amit. Pszichológiailag nem szeretem szételemezni az
írást, nem látom igazán értelmét. De amikor erősen megtapad a fejemben egy
téma, egy karakter és sokszor akár éveken keresztül nem hagy nyugodni, akkor
már sejtem, hogy valami bizony megbújik a háttérben (minden esetben).
Igazán nagy hatást gyakorolt rám A lét elviselhetetlen könnyűsége
Kunderától. Úgy gondolom, többszöri olvasásra érdemes. De ehhez a bejegyzéshez
kapcsolódóan idéznék egy fontos részt az írótól: 
Mint már mondottam, a
regényalakok nem anyatestből születnek, miként az eleven emberek, hanem egy
helyzetből, mondatból, metaforából, melyben, akárcsak a mogyoróban, benne van
valamilyen alapvető emberi lehetőség, amelyről a szerző azt gondolja, hogy még
senki sem fedezte fel, vagy senki sem mondott róla semmi lényegeset. Akkor hát
nem igaz, hogy az író csak önmagáról beszélhet?…. Regényem alakjai az én
saját, meg nem valósult lehetőségeim. Ezért mindegyik alakomat egyformán
szeretem és egyformán borzadok tőlük: mind átlépett valamilyen határt, amit én
csak kerülgettem. Éppen ez az átlépett határ (a határ, melyen túl véget ér az én-cm) vonz engem
.”
Azt hiszem, ez a pár sor lenne az, amely leginkább képes leírni a
viszonyomat a regényalakjaimmal. A meg nem valósult lehetőségek íze. Mind
belőlem született, de mind feszenget egy olyan határt, amelyet én sohasem lépnék át. A regényírás életek, lehetőségek kipróbálása a fantázia biztonságos
világában. Azonban nem lehet az írótól független, sohasem lehetne az, hiszen csak belőle táplálkozik. Hogyha nem belőle születne, akkor hirtelen hiteltelen hazugsággá válna. Furcsa kifacsarás ez, hiszen maga a fikció is hazugság, egyben mégsem. Ahogy Stephen King fogalmazott: “a fikció az igazság a hazugságban”
Lisa Rogak Kíséretszív című Stephen King életrajzi könyvében megfigyelhető, hogy az író hogyan is kapcsolódik össze
regényeivel, milyen élethelyzetekhez, eseményekhez, problémákhoz kötődik
szorosan a fikciója. Habár a korántsem kedves prózájáról ismert King sohasem
követett el semmilyen szörnyűséget, hitelesen ábrázolja könyveiben a kapcsolódó
helyzeteket, hiszen saját maga lakozik a könyvei mélyén. 
Az írás attól marad hiteles, hogyha engedjük, hogy belőlünk
táplálkozzon, és megmutassa a saját meg nem valósult lehetőségeinket. Ahogy
Stephen King megfogalmazta a Full Dark, No Stars utószavában: „Ha fikcióról van szó, az író csak
azért felel, hogy saját szívében tárja fel az igazat. Ez nem mindig lesz azonos
az olvasó vagy a kritikus izgaságával, de ameddig az író igazsága marad –
ameddig az író nem hajbókol, nem emel kalapot a divat előtt – ,minden rendben
van
.”
képek forrása: Pinterest

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.