Azonban egy hete minden a feje tetejére állt. Megérkezett
maga a földre szállt angyal, haja aranyló szőkén csillogott, ahogy rásütött a
napfény. Szeme kékje, mint a végtelen óceán. Karcsú alakjára minden egyes ruha
rásimult, amelyet Martin ráadott.

Kapcsolatuk tökéletes volt, az első perctől megvolt az
összhang, amelyre mindenki vágyhat. Közös munkájuk során teljes volt az
egyetértés, Martin pedig úgy érezte, hogy a legszebb ruhák kelnek életre kopott
varrógépéből. Éppen akkor érkezett meg a múzsa, amikor már túlzottan száraznak,
örömtelennek élte meg a munkát.

Hosszú napokig gondolkozott azon, hogyan is hívhatná el
randevúra. Csak az járt a fejében, hogy ő mennyire jelentéktelen a szabályos
arcú, karcsú alakú tökéletesség mellett. Meggyőződése volt, hogy ki fogja
kosarazni a lány, hogy eddigi jelzései csupán a szakma szeretetén alapultak.

Martin azt a pénteki napot választotta ki, hogy egy
gondosan megválogatott virágcsokorral a háta mögött a szőke szépség elé álljon.
Megbabonázta alakjának légies vonala, amelyre aznap fehér, hosszú ruhát
öltöttek, amelyet nyakpánt rögzített vékony nyakán. Martin feszítő gombócot
érzett a torkában, úgy érezte, képtelen elhebegni a kérdést, amikor mégis
kibukott a száján:

– Te is ugyanazt érzed irántam? – kérdezte hebegve.

A lány nem válaszolt. Üveges tekintettel és merev mosollyal
révedt a semmibe, mire Martin szélesen elmosolyodott.

– Tehát igen! – válaszolta, majd kivette a gombostűket a
lány karjából. – Akkor készíthetünk még egy ruhát?

Először áhítattal levetkőztette, majd halkan, boldogan
dudorászva rajzolta a próbababa meztelen testére az újabb szabásmintát.