Calendar of Tales – Csodás álmok jönnek

Úgy fest, a decemberi Calendar of Tales mindenképpen könnyebben alakult, mint a novemberi társa. Ráadásul kicsi meglepetés, hogy ezúttal egy Amy szemszögű Pennington-novellával leplek meg titeket advent alkalmából 😉 Egyébként a decemberi kérdés a következő volt: kit szeretnél újra látni decemberben? Úgy gondoltam, ez a kérdés csak a gyászt hívja elő. A címet pedig egy számomra nagyon kedves filmtől (eredetileg könyvtől) kölcsönöztem. Mindenkinek ajánlom a Csodás álmok jönnek című filmet, ami szintén a gyászról szól.

Ha Fanni decemberi novelláját is olvasni szeretnétek, akkor ide kattintva elérhetitek!

Csodás álmok jönnek

Hangosan kattant mögöttem a lakásom ajtajának zára. Sóhajtva ráztam le magamról a kabátomat, majd le se hajolva kibújtam a cipőmből, hogy a sállal a nyakamban nyúljak el a kanapén. A lakásomat három lépéssel át lehetett szelni az előszobától a nappaliig. A nagyszüleimtől örökölt pénzből vettem, másfél évvel a szakításunk után.

A hópelyhes sapkámmal a fejemen halásztam ki a zsebemből a telefonomat. Gyorsan oldalra söpörtem az értesítéseket, és erősen hadakoztam magammal, hogy felcsöngessem-e életem megrontóját.

Reggel muszáj volt felhívnom a pszichológusomat, és sürgősségi időpontot kérnem. Napok óta rettegtem a tizennyolcadikától. Az exvőlegényem első olyan születésnapjától, amin már nem köszönthettem fel. Chris aznap lett volna harmincöt éves.

Szó szerint kizokogtam magam a pszichológusom rendelőjében. Mióta beköszöntött a tél, úgy fest, nem tudtam abbahagyni a sírást. November elején beteget jelentettem, aztán felmondtam a munkahelyemen, és belemerültem a magányba. Egy Chris és David nélküli életbe. Hiába négy éve szakítottam Chrisszel, a halál véglegessége nem hasonlítható egy szakításhoz. A gyász mellett még az öccsével alakuló kapcsolatomat is sirathattam. A nyár végén a munkába temetkezve éltem túl, egészen október végéig sikerült is becsapnom magamat, hogy minden mehet ugyanúgy tovább az életemben, mint július előtt, de aztán úgy söpört le a lábamról a késleltetett gyász, mint egy lábon kihordott tüdőgyulladás, ami aztán mégis kikövetelte azt, hogy foglalkozzanak vele.

Aztán jött a december. A karácsony, Chris születésnapja, amit már kiradíroztak a naptárból. Nem volt több év, helyette maradt a csúfos „ma lenne harmincöt éves” kijelentés. Lenne. Menekültem a szótól, és a karácsonyi fényektől, a plázákban felhangzó vidám daloktól. Nem díszítettem fel a lakást, csak remegtem az otthonom négy fala között. Csak huszonnegyedikén utaztam fel a családomhoz Glens Fallsba, úgy éreztem, nem tudnék többet tettetni, mint amennyit feltétlenül szükséges.

Újra a kezembe kaptam a telefonomat. A pszichológusom minden intése ellenére rányomtam David névjegyére. Sármosan, visszafogottan mosolygott azon a rohadt fotón, amit mellérendeltem. Túl sokszor nézegettem a kijelzőmön. Szidtam magam, de ennek ellenére minden héten megpróbáltam felhívni. Chris születésnapja miatt még inkább bizakodtam, hogy ma fel fogja venni. Négy hónap talán elég volt neki, hogy feldolgozza a nyáron történteteket. Megdobbant a szívem, ahogy meghallottam a hangját.

– D. Pennington, hagyj üzenetet, ha akarsz – mondta hanyagul a telefonban még inkább Chrisebben csengő hangján. Szóval, a testvére születésnapján nemhogy nem akart beszélni, hanem még arra sem hagyott lehetőséget, hogy bárki felhívja. Davidhez illően.

David nevéről Chris számára navigáltam. Rányomtam a részletekre. Chris fotója ugrott elém. Féloldalasan mosolygott rám. Egy régebbi kép volt, amit még a digitális fényképezőgéppel készítettem róla, aztán átmentettem a telefonomba. Pubban ültünk aznap este, mögötte karácsonyi fények csillogtak, vastag téli sálat viselt, ami kiemelte zöld szemét. Annyira mosolygós volt a képeken, pedig a mellkasában folyamatosan ott ült a szorongás és a depresszió fekete köde.

– Boldog születésnapot – suttogtam a fotójának. – Hiányzol.

Idióta módon nyomtam rá a hívás gombra, mintha reménykedhettem volna abban, hogy ki fog csöngeni. Persze csak egy kedves női hang közölte velem, hogy a szám nem kapcsolható.

A telefont magamhoz ölelve kucorodtam magzatpózba a kanapén. A sapkát lerántottam a fejemről, de az óriási sálat magamon hagytam.

Nem maradt más vigaszom csak az emlékeim egy régmúlt decemberről. 1999-ből, amikor még az Ikertornyok Manhattan látképének részei voltak, amikor karácsony előtt pár nappal még mind a két fiú mellettem volt.

*

– Tedd le! – nyúltam Chris felé, aki valami vastag jogi könyvet tartott az ölében annak ellenére, hogy éjjel fél tizenkettő volt. – Másfél órával ezelőtt ígérted meg, hogy megnézünk a filmet.

– Hétfőn vizsgázom.

– Fél óra múlva meg születésnapod lesz, úgyhogy megtiltom, hogy tovább tanulj. Ott van még a vasárnapod, meg holnap is tanulhatsz valamennyit.

Chris halványan mosolygott rám, és messzire tartotta tőlem a könyvet, hogy ne érhessem el. Láttam rajta, hogy már győztem, de azért tovább harcoltam a tankönyvéért. Félig rajta fekve próbáltam elhappolni előle, amikor gyorsan szájon csókolt.

David megköszörülte a torkát, amikor már elmerültünk a csókolózásban. A kék szeme erőteljesen csillogott, összefonta a karját maga előtt a nyitott hálónk ajtajában.

– Mi a gond? – kérdezte Chris, és letette a könyvét az éjjeliszekrényre. David reggel óta betegnek tűnt.

– Drogozzatok be – nyögte, és rám pillantott. – Nem tudok aludni.

– Lázas vagy? – néztem rá aggódva. Abban a percben annyira látszott rajta, hogy még csak húsz éves. A kockás pizsamaalsója és a vastag pulcsija is túlméretezettnek tűnt vékony alkatán.

– Mitudomén – húzta fel a vállát –, de kábé percenként kell orrot fújnom, így nem lehet aludni.

– Amy filmet akart nézni – nézett rám a bátyja. – Gondolom, jöhetsz te is.

– Persze – mosolyodtam el, és David mellé léptem. Természetes könnyedséggel érintettem meg a homlokát, mintha nem lett volna közöttünk ez a kínos vonzalom. Nem tűnt sokkal melegebbnek, csak talán egy kicsivel a normálisnál. – Hozok neked Tylenolt meg C-vitamint. Megittad a mézes teát?

David fintorogva nézett rám.

– Szar hidegen.

– Mintha láttam volna mikrót a konyhába – jegyezte meg a tesója, mire David küldött felé egy dühös pillantást, és újra kifújta az orrát.

– Beteg, hagyjad. Hozok neki mindent.

– Hallottad – mosolygott rá David, és betelepedett a széles ágyunk másik oldalára. Természetesen azonnal a kezébe vette a filmek feletti irányítást, és kapcsolgatni kezdet a csatornákat. David mellett nem lehetett semmi mást nézni csak, amit ő választott ki.

Percekkel később érkeztem meg egy nagy adag pattogatott kukoricával az egyik, és a teával a másik kezemben. David az ágy szélére húzódva kapcsolgatta tovább a csatornákat, Chris kezében meg újra a tankönyv pihent a másik oldalon. Frusztráltan kaptam ki a Chris kezéből a tankönyvet, Davidéből meg a távirányítót, miközben lepakoltam a pattogatott kukoricát és a teát.

Felemeltem a tévé alól a Csodás álmok jönnek című filmet, amit aznap reggel szereztem a tékából.

– Ezt nézzük – dobtam David ölébe. Láttam, hogy halványan elfintorodik. – Reggel óta ezt akarom nézni. – Láttam, hogy David nagyon mérlegeli a helyzetet, ugyanis a kinti tévé két napja nem működött.

– Mindegy. Úgyse tudok aludni – húzta fel a vállát.

– Jó válasz – fontam össze a karomat magam előtt, és lassan megnyugodtam, hogy Chris már nem kacsingatott a könyve felé.

Aztán ahogy visszafordultam a fiúkhoz, újra ideges lettem. Sohasem néztünk még hármasban filmet ebben az ágyban. Elég széles volt a tér, de egyértelműen középen lett a helyem.

– Épp takarod az egész tévét, Amy – mondta Chris, és próbált kinézni mögöttem. Még égőbb volt, ha látták a habozásomat.

Betelepedtem Chris karjaiba, és az ölembe vettem a pattogatott kukoricát. David közelségének mintha minden érzékemmel a tudatában lettem volna, pedig csak halványan súrolta a vállával az enyémet, amikor a kukoricáért nyúlt.

Ahogy gyorsan elfogyott a kukorica, és David lekapcsolta a mellette lévő lámpát, Chris aludt el először a villogó fényekben. Semmiképp sem akartam felébreszteni, kimerült az egész napos tanulásban. A film közepén aztán már a tesója sem kommentelte tovább a filmben zajló eseményeket. Végül csak hatott a Tylenol és mézes kamillatea.

Hajnal egy körül nekem is lassan lecsukódott a szemem. Chris mellkasára hajtottam a fejemet, úgy aludtam el. Magamba szívtam a melegségét, ami ellazított minden testrészemet.

Fogalmam sincs, hány órakor ébredhettem fel újra. A tévé már kikapcsolt, de odakintről beszöktek a nagyváros fényei. A sarokban csillogott az apró műfenyő, amit előző héten díszítettünk fel.

Közelebb bújtam Chris tarkójához, szorosan öleltem magamhoz. Mélyet sóhajtva magamba szívtam az illatát, aztán azonnal szélesre tágult a szemem. A dohány illata árulta el, ami a pólójából áradt. A kezem David mellkasán pihent, miközben a bátyja az én derekamat karolta. A kezdeti rémület után felmértem a helyzetet. Esélyem se volt úgy felkelni kettőjük közül, hogy valamelyiküket ne ébresszem fel, esetleg mind a kettőjüket. Ha a kezemet le is csúsztattam David mellkasáról, a bátyja továbbra is szorosan nekipasszírozott. Igyekeztem megfordulni, de pillanatokon belül feladtam a próbálkozást.

Félálomba merülve behunytam a szemem. A homlokomat David hátának támasztottam, és hagytam, hogy újra elnyomjon az álom.

Soha, egyikünk sem említette többé azt az éjszakát. Reggel egyedül ébredtem, így fogalmam sem volt, hogy melyikük kelt fel előbb mellőlem. Mindig úgy gondoltam, hogy David lehetett.

Másnap reggel, tiszta fejjel iszonyatos szégyen támadt a gyomromban az éjszaka miatt. Hogy nem keltem fel kettőjük közül, hogy nem vetettem véget azonnal a kínos együttalvásnak.

Aztán reggel minden haladt tovább a rendes kerékvágásban. Felköszöntöttük Christ a huszonkettedik születésnapján, és végignéztük a Csodás álmok jönnek maradékát.

Azon a hideg decemberi napon egyedül ébredtem a kanapémon Chris születésnapjának éjszakáján. A sálamat magam köré húzva csak arra tudtam gondolni, hogy bármit megadnék azért a kínos éjszakáért. De akkor csak a régi emlékekbe és fantáziába süppedve gondolhattam vissza rájuk.

Fájdalmasan csavarta a gyomromat Chris hiánya. Ő volt az egyetlen, akit azon a karácsonyon újra szerettem volna látni.

  1. 12. 08.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.