Ha két író összeül…

Augusztus végén abban az élményben volt részem, hogy meglátogatott Sütő Fanni Krakkóban, így pár napra összedughattok a fejünket. Ennek a gyümölcse a most következő írás lett, amit egy újabb Dixites képre sikerült összehoznom. Remélem, emlékeztek még arra, amikor januárban egy Dixit hetet tartottunk Fannival (itt elérhetitek az akkor született írásokat). Most ezt elevenítettük fel, és írni kezdtünk. Most nem ugyanazt a képet választottuk, de  szerintem így is érdekes írások születtek. Fogadjátok sok szeretettel az én alkotásomat, oldalt találjátok azt a képet, ami megihletett.





Cukorföldön
Fájdalmas fejfájással ébredtem. Szememet képtelen voltam
kinyitni, csak az émelyítően édes illatot érzékeltem magam körül. A
vaníliás–cukros aroma behatolt az orromba, amitől a gyomrom hangosan
megkordult.
Kipattant a szemem, hasam hívása vészcsengőként kondult fel. Felültem a puha takarón, amelybe belesüppedt a kezem.
Szakadt ruhám hátulja ragadós marcipántól zöldellt, mandulaillata szinte
facsarta az orromat. A fejem fölé furcsa házak magasodtak. Papírosokkal bevont
süteménytornyok nyúltak az égbe. A tejszínhabbal díszített tetők megcsillantak
a késő délutáni nap lemenő fényében.
Megtöröltem izzadtságtól gyöngyöző homlokomat, majd
óvatosan megnyaltam ujjamon az édes marcipánt. Fehér ingem majdnem a hasamig ki
volt gombolva, amitől eszembe jutott Veronica érintése. Hosszú fekete hajának
selymes simogatása volt az utolsó emlékem a cukormentes világból.
Lassan tápászkodtam fel, mire megpördült körülöttem az
édes világ. A felhőket sűrű sajtkrémből nyomták az égre. Megtapintottam az egyik
ház fényes papírfalát, szememet szinte elvakították az ezüstből festett
csillagok.
– Veronica? – kérdeztem először halkan, majd egyre
hangosabban, ahogy róttam a piskóta puhaságú utcákat meztelen talpammal.
Először biztos voltam benne, hogy álmodom, de minden
sütemény valóságosnak hatott. Néhány habcsók falába belemarkoltam, láttam kezem
tökéletesen részletes vonalait. Óráknak tűnt, amíg egyre fáradtabban lépkedtem
az édes házak árnyékában. Egyre elkeseredettebben mormoltam magam elé Veronica
nevét.
Ujjaimat a homlokomra tapasztottam. Képtelen voltam
felidézni, hogy mi történhetett velem. Egyre kevésbé tudtam magam abba az édes
tudatba ringatni, hogy álmodom.
Aztán lassan kitisztult a tudatom. Halvány
emlékfoszlányok értek el az agyamba az estéről. Veronicát láttam magam előtt
abban a hosszú, testhez simuló fényes ruhában, amelynek érintése fájdalmasan
forró volt. Emberek táncoltak körülöttünk, mindannyian beöltöztek valaminek. A
háttérben lüktetett a zene, a svédasztalokra süteményeket halmoztak, középen
egy gyönyörű csokoládé szökőkút terpeszkedett.
Egy ismeretlen, hirtelenszőke srác fényes felületű
tablettákat nyomott a kezembe. Sokáig izzadt tenyeremben pihentek, a külső máz
lassan olvadásnak indult. Úgy pergett le a cukorréteg, mint a muffinház tetején
olvadozó vaj. Egyenesen a fejemre csepegett.
Emlékeztem, hogy bevettem a tablettát. Láttam a
tenyeremben, ahogy a rárajzolt mosolygós fej fekete vonalai homályosan
elmosódtak.
Távolról hallottam Veronica hangját, de továbbra is a
puha piskótába süppedt kezem körvonalait néztem. Hirtelen a vastag vajas
süteménylapok átformálódtak a szemem előtt. Cukros illatot árasztottak,
narancsos üdítőre emlékeztettek.
Egy barna kanapén feküdtem. A plafonról csokoládémáz
csepegett a számba. Hevesen mormogtam magam elé, hirtelen ültem fel. Veronica
szemben ült velem, haragos, barna tekintetét az enyémbe fúrta. Lemondóan
csóválta a fejét.
– Összeszedhetnéd már magad – mondta egyáltalán nem
először kapcsolatunk során. 
képek forrása: Pinterest

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.