Amit a tenger adott VIII.

A héten kicsit megkésve, de megérkezett Fanni része is! 🙂 Hamarosan folytatom a történetet! A korábbi részeket oldalra kattintva érhetitek el. 
A halált kellett volna választanom. Az kevésbé lenne kínos. Szétrúgtam egy málladozó homokvárat. Miért, miért, miért? Egyszerűen nem bírtam felfogni. hogy miért van az, hogy végre egyszer sikeres vagyok, és minden úgy megy, ahogy elterveztem, és mégsem lelem benne örömöm? Mit vétettem én, azon kívül, hogy végtelenül szerencsétlen és unalmas voltam? Csak úgy ropogtak a lábam alatt a partra vetett kis kagylók, ahogy masíroztam át a strandon. Ugyan ki hallott már olyat, hogy tótündérek vagy mi a fene lehetett Echo, szerződésekkel dobálóznak? Apró betűs rész, na ne szórakozzunk már! Már hajlamos voltam azt hinni, hogy ez a kandi kamera, és Ashton Kutcher egészen Amerikából iderepült, hogy most kiugorjon egy bucka mögül, hogy ha ha most megvicceltünk. Én egyáltalán nem találtam mókásnak.
Nem akartam Trevorral beszélni. Már csak a gondolattól is égett az arcom, legszívesebben kitöröltem volta az emlékeimet arról a félig megtörtént estéről. De bátornak kellett lennem. Ha egész életemben csak lapultam, most itt az ideje előrukkolni valamivel. Azt kívántam, bár csak tudnám Trevor telefonszámát, de biztos voltam benne, hogy a suli honlapján vagy az e-naplóban kell lennie valami elérhetőségnek. Már csak egy internetkávézót kellett találnom, mert itt a világ végén a telefonomon nem volt mobilnet, és apám a céges laptopját olyan bőszen őrizte, mintha biza a szent grál lenne.
Hirtelen zizegni kezdett a telefon a zsebemben. Meglepetten meredtem a kijelzőre, ami egy ismeretlen számot mutatott. Utáltam, ha nem tudtam, kivel fogok beszélni, mindig furcsa balsejtelem lett úrrá rajtam.
‑ Halló? – szóltam bele bátortalanul a telefonba.
‑ Te vagy az? – kérdezte Trevor hangja. Olyan messzinek tűnt, mintha egy másik bolygóról hívna. Vagy legalábbis az óceán mélyéről.
‑ Igen, én vagyok.
‑ Huh. Beszélni akarok veled, találkoznunk kell. Kérlek. –Szinte könyörgött.
‑ Baj van? – kérdeztem, mert a rossz előérzet megemésztetlen currys csirkeként ült a gyomromban. – És honnan tudod a számom?
‑ Megtaláltam az online naplóban. Nincs baj, csak megőrülök, ha nem láthatlak.
A hangja alig volt több nyöszörgésnél. Elfogott a rosszullét. Ha ezt bárki meghallaná, repülne az iskolából, valószínűleg egyenesen a börtönbe. Istenem, mit tettem? Szegény srácot egy nap után kicsinálná a többi rab.
‑ Nem bánom. Van egy netkávézó az Abélard Avenuen, ott találkozhatnánk. Fél óra múlva.
‑ Köszönöm – mondta, és még mielőtt bármit hozzáfűzhetett volna, letettem a telefont.
Volt egy tervem. Igyekeztem nem nagyon rágondolni, mert fogalmam sem volt, hogy Echo állandóan olvas-e a gondolataimban. Általában olyan pillanatokban hallottam a hangját a fejemben, amikor valamilyen intenzív érzelmet éltem át. Ez persze nem jelentette azt, hogy amikor csend volt nem figyelt.
Rögtön a találkahely felé vettem az irányt, és úgy döntöttem Trevor érkezéséig megpróbálok utána járni pár dolognak. A keresésem elég meddőnek bizonyult, vízi tündér címszó alatt csupa édibédi leányzót találtam meg pár legendát a Tó Hölgyéről meg Arthur királyról. Egyikkel sem mentem túl sokra.
Trevor tíz perccel a megbeszélt időpont előtt érkezett. Alig ismertem meg, mintha éveket öregedett volna, és a szeméből mintha ellopták volna a fényt. Megint émelyegtem. Egyre jobban utáltam magam, bár nem gondoltam volna, hogy ez egyáltalán lehetséges.
Az italválasztást rábíztam Trevorra, én meg a női mosdó felé vettem az irányt. Most jött a tervem kockázatosabb része. Nem próbálhattam meg úgy értelmesen beszélni Trevorral, hogy még a varázslat hatása alatt áll. A mosdóban halványan derengett a neonlámpa és fertőtlenítő szag áradt a fülkék felől. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy az ötletem beválik.
Elkezdtem a kezemre csorgatni a vizet, és óvatosan tekergettem a gyűrűt. Mindeközben a fejemben igyekeztem Trevorra koncentrálni, és mindenféle nyálas és romantikus dolgot elképzeli, olyan ábrándos kisfilmeket, amit a pár nappal ezelőtti énem szüntelenül ontott magából. Reméltem, ez elég arra, hogy elterelje Echo figyelmét, és ne gyanítsa, mire készülök. Tévedtem. Gúnyos kacagás törte meg a csendet, és amikor felnéztem, a tükörképem szánakozóan csóválta a fejét.
‑ Te ostoba! – sziszegte Echo.
Sejtettem, hogy ez nem fog beválni, de gondoltam, sose árt először a könnyebb verzióval próbálkozni. Berohantam az egyik fülkébe, és magamra zártam az ajtót. Előző éjjel a plafont bámulva rájöttem, hogy a problémát két irányból is meg lehet közelíteni: vagy a gyűrű túl szoros vagy az ujjam túl vastag. Nyeltem egyet, és elővettem a rövidnadrágom zsebéből apám svájci bicskáját.
‑ Gyáva vagy te ahhoz – hallottam Echo suttogását az ajtó túloldaláról. Természetesen igaza volt. Féltem a fájdalomtól. Echótól és a hatalmától felettem viszont rettegtem, és nem akartam a hátralevő éveimet így leélni. A kagyló felé tartottam a kezem, összeszorítottam a fogam, és kivágtam egy darabot a gyűrű felett az ujjamból. Azt hittem elájulok. Sikítani akartam, de a számat összepréselte a fájdalom, és Echo haragos kiáltása a fülemben. Nem volt vesztegetni való idő. A gyűrűhöz kaptam, és lehúztam az ujjamról. A fájdalom elviselhetetlen volt, de a sebből ömlő vér csúszóssá tette az ujjam, és a gyűrű a vécébe pottyant.
Nekidőltem a fülke telefirkált falának, és az olcsó wcpapírral körbetekertem a sebem. Csend lett, nem hallottam mást, csak a dübögést a fülemben és a hangos lélegzetvételem. Echónak nyoma sem volt. Visszatámolyogtam az asztalunkhoz, ahol egy sápadt és zavaros tekintetű Trevort találtam.
‑ Nahát, Suzanne, hála az égnek, hogy erre jársz – motyogta. – Talán, te meg tudod mondani, hogy kerülök ide. Tekintete a pólómra siklott, és a szemébe rettegés telepedett. – És miért csupa vér a pólód?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük