Amit a tenger adott XVI.

Megjött Fanni következő része 🙂 Megkéstem vele kicsit, pedig Fanni időben készen lett! 
Trevor egy szempillantás alatt alakult át megtört felnőttből kalandvágyó kamasszá.
‑ Biztos, hogy jól vagy? – kérdeztem, és bűbáj jeleit kerestem rajta. Bár valószínűleg, ha Echo hatása alatt állna, le se tudnám vakarni magamról.
‑ Jól? Mi okom lenne rá, hogy jól legyek? – kérdezte miközben dudorászva kivette a Wagner válogatást a lejátszóból, és egy laza mozdulattal a kukába dobta, és benyomta a rádiót. Csak hápogtam, és amikor nem nézett oda kikukáztam a CD-t. Nem akartam, hogy később megbánja. Annyi minden történt az elmúlt napokban, amit megbántam, kutyakötelességem volt az ő ballépéseit enyhíteni.
‑ Nem tudom, de nem tudsz különösen összetörtnek vagy idegesnek – kockáztattam meg pár perc csend után.
‑ Ó, kedves Susan, nem tudsz rólam te az égvilágon semmit. Honnan tudnád, mikor vagyok szomorú? – mondta, és eltűnt a gardróbszekrényében. Ez kicsit fáj. Még akkor is, ha történetesen igaza volt.
‑ Bocsánat, hogy érdeklődte – motyogtam, és leültem a kanapéra. Majd fel is pattantam, mert eszembe jutottak a múlt éjszaka eseményei, amik egyszerre voltak csodálatosak és rémálomba illők. És a kanapén kezdődtek.
Legnagyobb szörnyűségemre észrevettem egy elkenődött rúzs lenyomatot a vajszínű műbőr huzaton. Vadul tisztogatni kezdtem, a folt könnyen eltűnt, de az emlékeket nehezebb volt kitörölni. Hogy eltereljem a figyelmemet, a fapados légitársaságok last minute ajánlatait kezdtem el nézegetni, hogy megtaláljam a legolcsóbb járatokat Párizsba.
‑ Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni – bukkant elő Trevor a szekrényből teljese újjászületve. Valószínűleg elég idióta fejet vághattam, mert Trevor jól a képembe nevetett.
‑ Ezek szerint jól sikerült az álcám – nyugtázta elégedetten.
Fehér pólót viselt, bőrdzsekit és pilóta napszemüveget, pont úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki egy tini filmből. Ha a komoly tanár bácsis ruháit hátrahagyta, inkább tűnt végzős gimisnek, mint valakinek, aki a katedra túloldalán állt. Szinte gyanúsan jól érezte magát a szerepben.
‑ Hát senki sem mondaná meg, hogy unalmas kisvárosi tanár vagy.
‑ Unalmas? – kérdezte színlelt sértődöttséggel, aztán elkomorult. – Lehet, igazad van. Bármilyen szörnyen is hangzik, rég éreztem magam ilyen elevennek. Jenniferrel annyira nyugodt és rendszeres volt minden. Szombat esténként mindig puccba vágtuk magunkat, együtt vacsoráztunk a szüleivel valami jó hírű étteremben, aztán minden második héten irány az opera. Pedig én nem is szeretem.
Aha, ez megmagyarázta a kukában landoló Wagner lemezt, gondoltam.
‑ Te meg mit csinálsz a laptopomon? – kérdezte.
‑ Olcsó járatokat böngészek a nagy kalandunkhoz… ‑ válaszoltam félénken.
‑ Ne aggódj, arról már gondoskodtam. Van egy nagyon jó barátom, az Air France-nál dolgozik. Adott párat a millió hűség pontjából, az öccse pedig elszállásol minket. Talán még segíteni is tud az ügyünkben. Bár biztosan nem hagylak vele egyedül egy légtérben, Bernard nagy hóhányó.
‑ Hóhányó, ki használ manapság ilyen szavakat? – nevettem, de nem sokáig, mert Trevor fejbetalált egy pár zoknival, miközben eltűnt egy fiókban.
‑ Aha! – mondta, és felém hajította az útlevelét. – Remélem, a tied is nálad van. Még összeszedek pár cuccot, aztán indulhatunk.
Nekem nem sok összeszedni valóm volt, úgyhogy Trevor útlevelét lapozgattam.
Trevor Jonathan Miles, született 1994. Hirtelen fel se tűnt a dolog, de aztán fejben elkezdtem utánaszámolni. Az azt jelentette, hogy Trevor tényleg sokkal fiatalabb, mint gondoltam, alig töltötte be a huszonegyet. Ilyen fiatalon be se fejezhette az egyetemet. Hirtelen pánik uralkodott el rajtam. Csak nem egy csalóval van dolgom? Próbáltam megnyugtatni magam, hisz pont nem azon kéne aggódnom, hogy Trevor a feketepiacon vette-e a diplomáját, vagy milyen egyéb oka van idősebbnek kiadni magát.
Észre se vettem, amikor visszajött a szobába, és meglátta az arcomon a szörnyülködést.
‑ Francba, nem kellett volna odaadnom. Még szerencse, hogy semmi okod nincs szétkürtölni a dolgot, különben most aggódnék. – Kínosan felnevetett.
‑ De hát hogy? – kérdeztem.
‑ Általánosban átugrottam két osztályt. Túl gyorsan megtanultam olvasni, és unatkoztam. A többiek meg csak csúfoltak, úgyhogy átírattak felsőbb tagozatba. Így egyetemre is korábban kerültem. Az iskolában igyekeztem hallgatni a koromról, nehogy azt gondolják, túl fiatal vagyok a felelősséghez. Manapság az a trend, hogy nem írod rá az önéletrajzokra a korod, csak a végzettségeid. Nem volt nehéz.
Alig hittem el, amit hallottam. Trevor, aki annyira szabálytisztelőnek tűnt, hogy egy pár hónapja még azt sem tudtam volna elhinni róla, hogy túllép egy sebességkorlátozást vagy elfelejt időben visszavinni egy könyvtári könyvet, igazából némi kegyes hazugsággal szerezte a munkáját.
Nem tudtam tovább agyalni, mert a zsebemben megzizzent a telefon. Rettegtem, hogy a szüleim hívnak, de nem az ő nevük állt a kijelzőn. A második, illetve hát Echo után a harmadik, rémálmomé. Regina.
„Nem mondod komolyan, hogy Mr. Milesszal kavarsz? Mit gondolsz, mit szólna az igazgató vagy éppen a szüleid, ha elküldeném nekik a pár képet, amit tegnap lőttem?” Olvastam halkan az SMS-t.
Láttam, hogy csatolmány is érkezett, de nem volt lelkierőm megnyitni. Trevor még mindig ott sertepertélt a szobában, vidáman hümmögve, semmit sem tudva arról, hogy az életünk akár romokba is dőlhet.
Hirtelen eszembe jutott valami. Nem volt túl eredeti húzás, és kevés esélye volt, hogy bejöhet, de kész voltam bármit megpróbálni.
‑ Hé, mosolyogj a kamerába! ‑ kértem Trevort, aki megállt előttem, és belevigyorgott a lencsébe. Tökéletes.
„Ugyan, már ribi. Nem gondolod, hogy annyira ostoba vagyok… mint például ti. Szétszívattunk titeket tegnap, láttátok volna a döbbent fejeteket. Akit láttatok, Mr. Miles öccse volt, Jonathan. Egyáltalán nem hasonlít a poshatag bátyjára.” Fájt a szívem, ahogy leírtam a Trevort szapuló szót, de nem tehettem mást. Végezetül csatoltam a frissen lőtt képet, és repülő üzemmódra állítottam a telefonom.
‑ Minden rendben? – kérdezte Trevor.
‑ Persze, csak majd a repülő várójában csinálnunk kell egy Facebook profilt az öcsédnek.
‑ De hát egyke vagyok – rázta Trevor a fejét.
‑ Tegnap óta nem – mondtam Mona Lisásan mosolyogva, és elindultam az ajtó felé.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.