Ezen a héten picit késtünk, de természetesen a tenger nem maradhat el. Érdekes fordulatokat tartogatott Fanni erre a fejezetre!
‑ Itt vannak a barátaid… ‑ mondtam Bernardnak, aki még mindig a fejét fogta.
‑ Barátai a tökömnek. Ők a Sors mocskos keze, ami most éppen azon van, hogy letépje a golyóimat. Ha ezek minket így itt találnak, engem kirúgnak, lecsuknak, tönkretesznek. Aztán jön az anyám, aki megöl. Aztán felpofoz. Aztán a maradványaimat sóval szórja be, és megeteti a sirályokkal.
‑ Fogd már be! – kiáltott rá Trevor. – Sikerült felfognunk, hogy szarban vagy, de emlékeztetnélek rá, hogy, ha ezek ideérnek, engem bevarrnak gyerekrablásért és pedofíliáért, aztán elvisz magával egy őrült csaj a tenger fenekére.
‑ Vitatkoznék, hogy melyik a rosszabb a szirén vagy az anyám, de a lényeg, hogy tipli van. Kislány szedd össze a cuccotokat egy hátizsákba, dobálj be kaját is meg egy pár doboz sört. Én addig bereteszelem az összes zárat az ajtón, az talán visszafogja őket kábé három percre.
‑Csodás, és aztán? Felmegyünk a tetőre, jelzünk Batmannek, és ő majd megment minket? – morogta Trevor. Soha nem láttam még ilyen feszültnek, mondjuk valószínűleg én is az lettem volna, ha kijelöl magának egy kissé labilis és nem kissé vérszomjas szirén.
‑ Oké lúzerkéim, kövessetek ‑ mondta Bernard, és elindult a hálószobája irányába. Felvontam a szemöldököm. Csak remélni tudtam, hogy nem valami orgiával akarja vigasztalni magát, de hál istennek nagy ívben elkerültük az ágyat (óriási, királyi méretű ágy, gyűrött szatén lepedővel és a kovácsoltvas fejtámlán fityegő bilinccsel). Pislogtam egyet, de inkább nem kérdeztem semmit, és nem is gondoltam bele, hogy mit keresett a munkaeszköze ennyire nem rendeltetésszerű helyen. A gardróbszekrény mellett megálltunk, Bernard elégedetten vigyorgott.
‑ Mi van, megszöktetsz minket Narniába? ‑ kérdezte Trevor idegesen.
‑ Heh? ‑ mondta Bernard, és a falat borító lambériát tapogatta. ‑ Csitt egy kicsit, Keresem a bejáratot.
Legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Ez tényleg megkattant. Már éreztem a törvény forró leheletét a nyakamon, amikor Bernard diadalittasan felkiáltott. Aztán kinyitotta a falat.
‑ Mi a…‑ morogta Trevor, ahogy Bernard berángatta egy nagyon rosszul megvilágított lépcsőházba.
‑ Mi lenne, tanulatlan barátom? Titkos lépcsőház. Egy nagyon híres kurtizán lakott itt, és nem mindenki nézte jó szemmel az… üzleti tevékenységét, ezért kénytelen volt így leplezni a hozzá bejáró uraságokat. Nem véletlenül csengettem ki ennyit ezért a lakásért. És milyen jól jött, amikor intimebb viszonyba keveredtünk Madame Martinnel. Aztán sajna lecserélt valaki gazdagabbra. Vagy fiatalabbra. Már nem emlékszem. Tragikus sztori ‑ mondta röhögve. Mondjuk azért még jóban vagyunk. Remélem, most is segíteni tud.
Az ajtót óvatosan becsuktuk magunk után, és én csak remélni tudtam, hogy elég gyorsan eltűnünk az épületből, mire a rendőrüknek eszébe jut, hogy a többi lakást is átkutassák.
‑ Meg is jöttünk! – mondta Bernard vagy három emelettel lejjebb, és berobbant egy díszes hálószobába. Ami éppen használatban volt.
‑ Nahát, Bernard! – mondta egy negyvenes nő, akiről feltételeztem, hogy Madame Martin, kikukkantva a hozzásimuló srác válla fölött. ‑ Quelle… surprise. Minek köszönhetem látogatásod ezen a kissé szokatlan órán és nagyon alkalmatlan pillanatban. Oké, Henri most kicsit állj le, nem látod, hogy épp társalgok? – szólt rá a srácra, aki nem zavartatta magát a jelenlétünkben sem.
‑ De cherie… – morogta Henri elégedetlenül. ‑ És különben is, hogy kerül ez a két pojáca meg egy kölyöklány a hálószobád közepére?
Kölyöklány? Hát megáll az eszem, morogtam magamban, de a jelenet annyira bizarr volt, hogy hamar túlléptem a megjegyzésen.
‑ Bocsi Charlotte, ha valami nagyon izgalmasat szakítottunk félbe, ‑ kezdte Bernard vigyorogva ‑ de nyakunkon a rendőrség.
‑ De hát drága Bernard, azt hittem, te vagy a rendőrség! – mondta Madame Martin színlelt felháborodással.
‑ Ez most elég hosszú történet. A lényeg az, hogy el kéne tűnnünk a házból lehetőleg gyorsan és valamiféle álruhában.
‑ És miért gondolod, hogy segítek? Rám törtetek egy kellemes pásztoróra közepén, egy puszit se adsz, be se mutatod a jóképű ismerősödet…
‑ Utólag mindent megmagyarázok, esküszöm, de ez most nem éppen a legalkalmasabb idő egy teadélutánra. Igazából a te érdeked is, hogy minél előbb eltűnjünk innen, különben még titeket is bevisznek bűnpártolásért…
‑ Nahát, ifjú Bernard, te fenyegetsz engem? – kérdezte vészjósló hangon Madame Martin. Kikelt az ágyból, mondanom sem kell tök meztelenül, és megállt Bernard előtt. A srác csak nyelt egyet, én meg becsuktam a szemem, mert akármi is történt Trevorral, még mindig feszélyezett a pucér testek látványa.
‑ Nem, nem Charlotte, csak úgy mondtam – mekegte Bernard.
– Helyes, jobb szeretem, ha a fiúcskák kedvesek velem – kacagta a nő, aztán a hangból ítélve megpaskolta Bernard fenekét. Úgy döntöttem, túl lépek a prüdérián, és inkább nyitott szemmel követem az eseményeket elvégre az én életem is a tét. ‑ Jól van, nem bánom, segítek nektek. De elvárom, hogy utána kamatostul megháláld a jószívűségem.
Egy percig csak járkált körbe a szobában, magára kapkodván a ruháit. Megesküdtem volna, hogy hallottam, ahogy három emelettel feljebb a sok rohamcsizmás lábtól reng a padló.
‑ Na, kislány, te vedd fel ezeket –fordult hozzám hirtelen, és a kezembe nyomott egy csomó cuccot.
‑ De hát azok az én ruháim! –tiltakozott Henri az ágyból. Szinte el is felejtettem, hogy ő is ott volt.
‑ Ugyan, kedves, neked még egy darabig nem lesz rájuk szükséged – búgta Madame Martin, aztán kicsapta a szekrényét, és Trevor és Bernard kezébe nyomott egy-egy estélyit.
‑ De hát ezek a te ruháid! – tiltakozott Bernard.
‑ Így van. Senki nem gyanakodna két nőre meg egy kisfiúra.
‑ Hogy mi? – fakadtunk ki egyszerre.
‑ Nem kell rám hallgatni, ha ti jobban tudjátok… Tessék, masírozzatok egyenesen az üldözőitek karjába, mit bánom én! – mondta a nő sértetten. Amire mi mind behúztuk a nyakunkat, és vártuk a további parancsokat.
‑ Ti ketten, nyomás az öltözőszobámba, találtok parókákat is. Barnát vigyetek, az volt a legolcsóbb. Én addig megnyírom a leányzót.
Tiltakozásra nyitottam volna a számat, de tudtam semmi értelme, úgyhogy inkább hallgattam. A hajam volt az egyetlen dolog, amit igazán kedveltem magamon. Nem volt semmi extra, de egészségesen fényes volt, és olyan szépen hullámzott. Mindegy, majd visszanő.
‑ Előbb a fodrászkodás, aztán átöltözhetsz! – mondta, és lenyomott egy székbe a fürdőszoba tükör előtt. – Ha nem mocorogsz, pár perc alatt kész.
Kegyetlen gyorsasággal, és pontossággal nyírdosta le a tincseim, és nagyon rövid időn belül, tényleg, úgy néztem ki, mint egy tini fiú. Egy egész helyes tini fiú. Mielőtt időm lett volna szerelembe esni saját magammal, Madame Martin félretolt, hogy összesöpörje a lehullott hajakat, én meg felöltöztem Henrinak. Egész jó ízlése volt ruhák terén, bár a modora hagyott némi kívánnivalót maga után.
A hallban két ízlésesen, bár kissé erőteljesen sminkelt nővel találtam szembe magam.
‑ Azért ellestem pár trükköt a nővérkémtől – mondta büszkén. – Még jó, hogy borotválkoztam reggel, szarul néznék ki borostás nőnek.
‑ Ez mind igazán csodálatos, de hogyan tovább? – kérdeztem.
‑ Keresünk valami tengerparti helyet – mondta Trevor.
‑ Jó, mi van a legközelebb?
‑ Hát, Normandia például, de oda tuti, nem megyünk, ha csak nem akarsz partra szállni. Ha ha. Ott olyan hideg a víz, hogy befagy a seggünk.
‑ Nem nyaralni megyünk, Bernard – sziszegte Trevor.
‑ Nyaralás, nem nyaralás, én oda nem megyek.
‑ Micsoda egy primadonna – csóválta a fejét Madame Martin.
‑ Na, induljatok lefelé a titkos lépcsőn a garázsba, elviszlek titeket a legközelebbi metrómegállóba, aztán addig kitaláljátok, hogy mit tesztek.
‑ Van egy vonat Cannes-ba, negyven perc múlva – szólalt meg hirtelen Bernard, aki a telefonját pötyködte, miközben vonultunk le a lépcsőn, és mindeközben, úgy lépkedett a magas sarkújában, mint aki egész életében ezt csinálta. – Persze, a Gare d’Austerlitzről megy, ami a város másik vége. Bár legalább kellően logikátlan lépés ahhoz, hogy bárki, arra következtessen, hogy odamegyünk. Már meg is terveztem az útvonalat. Csak a jegyet kell majd helyben kápéban megvenni, mert mostanra már biztos figyelik a bankkártyánkat. – A hangjában vidámság és elszántság csengett.
‑ Téged amúgy ennyire nem zavar, hogy kockára teszed a munkád, a szabadságot, az életed? – kérdeztem hitetlenkedve és kissé bosszúsan. Míg nekem az életem szélsebesen hullott darabokra, Bernard szinte élvezte a kalamajkát.
‑ Ugyan, itt a nyár, már vágytam egy kis kalandra. És én régebb óta ismerem Trevort, mint te. Csináltunk egy-két rázós dolgot fiatalkorunkban, de ha Trevor ott volt, sose féltem, mert tudtam, valahogy megoldjuk.
Ezen akár meg is hatódhattam volna, de nem volt idő, mert megérkeztünk a ház alatt elterülő mélyparkolóba.
‑ Ezt pár éve ásták ide, jó nagy munka volt. Azt hittem, összedől a ház. De legalább nem a főútra nyílik a kijárat.
‑ Na, nyomás az autóba – mutatott Madame Martin egy Mini Cooperre. – Kicsit szorosan lesztek, de majd összesimultok.
Bepréselődtünk a kocsiba, majd szélsebesen kivágtattunk a parkolóból. Csak, hogy egy rendőrautóval találjuk szembe magunkat. Egy fiatal rendőr kopogtatta meg az ablakot.
‑ Jó estét, Charlotte. Hová ezen az estin órán? Szép ruha egyébként – mondta a srác olyan hangon, amiből bárki kitalálhatta volna, hogy ismerik egymást. Elég közelről.
‑ A két kedves barátnőm hivatalos egy buliba a Latin negyedben, csak beugrottak hozzám, hogy összeszedjék az unokaöccsüket. Én babysitterkedtem.
Nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne hördüljek fel, de valahogy sikerült.
‑ Hát jól van. Nem láttad Bernardot amúgy, miatta van ez az egész hacacáré? – mondta a rendőr, és gyors pillantást vetett ránk.
‑ Délután beugrott szólni, hogy majd néha locsoljam meg a virágait. Azt mondta, elmegy nyaralni, mit is mondott, hová…‑ csettintett az ujjaival.
‑ A Pireneusokba? – mondtam olyan rekedten és fiúsan, ahogy csak tudtam.
‑ Igen, oda. Okos fiú vagy te – csicseregte Madame Martin.
‑ Á, a Pireneusokba. Köszönöm, Charlotte. Csodás vagy, mint mindig.
Ahogy kikanyarodtunk az utcából, Madame Martin letörölt egy izzadtságcseppet a homlokáról.
‑ Elvihetnélek titeket a pályaudvarra, de nem teszem, mert szegény Henri már biztos unatkozik. Kiraklak valahol a Concorde metróállomásnál, onnan elkavartok a Gare d’Austerlitzre aztán adieu Párizs.
Meg kell hagyni Madame Martin is elég dinamikusan vezetett, de korántsem volt olyan halálfélelmem, mint Bernarddal a volán mögött. Jó ötletnek tartottam, hogy vonattal megyünk ráadásul egy elég váratlan úti céllal. Talán egy időre lerázzuk az üldözőinket. Elég gyorsan elértünk a pályaudvarra, minden nagyobb atrocitás nélkül. Két fél részeg srác beszólt Bernardnak, de amikor a nagyestélyibe burkolt srác kiosztott nekik két balegyenest, már nem viccelődtek tovább. A hátizsákból előhalásztam a pénztárcát, és összekapartam annyi pénzt, hogy kiperkáljam a három last minute jegy árát. A hölgy hosszasan morgolódott azon, hogy éjnek évadján is dolgoznia kell, mert a nyárra megsűrűsítették a vonatok számát. Éjjel vonatozgatni, ki hallott már ilyet?
Kétemeletes gyorsvonattal mentünk, ami reggelre ért le a tengerpartra. Így az éjszakát békésen a vonaton tölthettük. A fiúk az első adandó alkalommal átöltöztek a mosdóban, aztán elfoglaltunk egy négyes ülést. Üdítően csend volt. Bár sosem tudtam vonaton aludni, most olyan kimerült voltam, hogy rögtön elnyomott az álom. Trevor fejével a vállamon ébredtem arra, hogy a napfény a szemembe tűz, és pálmák szegélyezte út mellett robogunk be a városba. Amikor lekászálódtunk a vonatról, megcsapott a naptej és a sülő croissant édes illata. Ha nem az egész életem és Trevor testi épsége lenne a tét, úgy éreztem volna, hogy életem legjobb nyaralása kezdődik.