Maradj velem novella Valentin-napra

Ma egy különleges Valentin-napi meglepetéssel készültem nektek. Időről időre szeretek írni egy-egy novellát a Maradj velem-hez, így történt, hogy szinte pont egy évvel ezelőtt lefirkantottam ezt a rövidke írást. Valószínűleg a novella élvezetesebb lesz azoknak, akik már olvasták a könyvet, de talán anélkül is értelmezhető. Különlegessége, hogy megvillantom benne egy kicsit David Pennington romantikus oldalát. A novellát a Krakkóban található Massolit könyvesbolt is ihlette, hogyha arra jártok, akkor mindenképpen térjetek be! 🙂 Meg persze öleljetek meg ma is valakit, akit szerettek 😉

Samnek

Rég késésben voltam, amikor kiléptem az albérletünk ajtaján a félhomályban úszó brooklyni utcára. Áztatóan szitált a szeptemberi eső, a hűvös szellő magában hordozta az ősz illatát. Minden lépésnél a fejembe hasított a fájdalom, a bőröm nedves volt az izzadtságtól, belülről lázként égetett a mámor iránti sóvárgás.

Nehezen indult a harmadik félévem. Úgy tűnt, hogy az „aki drogos volt, mindig drogos marad” mondás alól én sem vagyok kivétel. A nyári egyetemi bulik alkalmával a csábítás erősebb lett. Az első pár alkalommal képes voltam visszafogni magam, de a fehér por látványa úgy vonzotta a tekintetemet, mint a monitor fehér lapja. A szavak táncolva szaladtak a papírra. A szívem gyorsabban dobbant a portól, sebesebben tűntette el a fehér felületet a szövegszerkesztőben.

Ahogy egyetemista lettem, a világ mintha a helyére rándult volna. Irodalomkedvelő, intelligens emberek vettek körül, akikkel az amerikai focin kívül másról is lehetett beszélgetni. Olyan bulikba kerültem, ahol nem lettem égő akkor, hogyha elkezdtem Phillip Rothról vagy Margaret Atwoodról beszélgetni. A régi drogos haverjaim az írás említésére okosgyereknek címkéztek, amit egyáltalán nem bóknak szántak. Sok évig én is duzzasztottam az előítéleteimet az egyetemisták felé, akik nem ismerik a nehéz létet, akiknek anyu és apu fizeti a tandíját. Személyes szenvedéseimmel magasabb rendű irodalmárnak éreztem magam náluk. Az én hangom drogos, lecsúszott fiúként olyan tisztán csenghetett, mint a velem közös sorsban osztozó nehéz hátterű íróké.

Aztán kiderült, hogy nem csak beképzelt gazdagok gyerekei járnak az NYU-ra. Sokuknak komoly gondjaik voltak, emellett arra is fény derült, hogy nem csak én szeretem drogokkal pörgetni az írást. Mágnesként vonzottam magamhoz a problémásabb írókat, azonnal megtaláltam a saját társaságomat, ahol betépve még az irodalomról is lehetett beszélgetni, nem csak arról, hogy éppen melyik csajt fogom megdugni aznap éjszaka.

Az indok azonban nem mentség. Drogozhattam irodalmi indítatásból, a meggyötört emlékek súlya miatt, esetleg azért, hogy felszedjek valakit, a vége ugyanaz maradt: szenvedés a megvonástól.

Augusztus végén két hétre elvonóra mentem, és rendes emberként elmentem pszichológushoz is. Nem akartam kibukni az egyetemről, túlzottan rákaptam az értelem és lehetőségek ízére.

A harmadik félév döcögősen indult. Szeptember elején a bátyámnak kellett kirugdosnia az ajtón, hogy elmenjek egy fakultatív írói szemináriumra a szomszéd utcába.

Rágyújtottam, lüktető zenét dugtam a fülembe, és figyeltem, ahogy az esős utca néha elmosódik, majd kiélesedik a szemem előtt. Majdnem továbbmentem a kávézó mellett, a hideg levegő sokkal jobban esett, mint az először gondoltam volna.

Aztán mégis kirántottam a fülhallgatót, és a zsebembe tömtem. Beléptem kávéillattól terhes könyves atmoszférába, és szinte éreztem, ahogy a szívem visszahúzódik a bordáim közé. A régies polcokon vastag kupacokban pihentek a könyvek. Oldalra húzódtam, amikor egy lánnyal véletlenül összeütköztünk.

– ­Írós szemináriumra jöttél? – kérdezte a túlméretezett, piros keretes szemüveg mögül, ami erős kontrasztba került fekete, oldalra font hajával.

– Ennyire látszik? – kérdeztem, és szinte öntudatlanul megszemléltem a kócos hajamat és fáradt szememet az ablak visszatükröződésében.

Egy futó pillanatra találkozott a tekintetünk, így jobban meg tudtam nézni a lány szabályos vonásait, apró orra szinte eltűnt a szemüveg alatt.

– Minden írót felismerek – nevetett fel zavartan. – A benti szobában ülünk. – A pénztárcáját és a könyveit gyorsan magához ölelte, hogy kezet nyújthasson. – Sam Vogrin.

– David Pennington.

– Jaj, imádom a nevedet! – azonnal elő is kapta a noteszét, és lefirkantotta azt.

Zavartan a hajamba túrtam.

– A Davidet vagy a Penningtont?

– Mindkettőt! Meg úgy egyben is! A Davideket eleve nagyon szeretem. De gyűjtök minden nevet, és kitalálom, hogy milyen karakter lehet mögötte. Mostanság ez a kedvenc játékom. Tudom, fura – felnézett egy pillanatra a plafonra mosolyogva. – De ha író vagy, akkor megérted.

– Én régen a temetőbe jártam, hogy neveket keressek. Az sem kevésbé fura.

Sam cinkosan összenézett velem, mintha közösen őriznénk a világ titkát. A szemüvegén táncolt a kávézó visszafogottan meleg fénye. Kettesben akartam vele beszélgetni, nem volt kedvem egy egész csoportban a karaktereim hitelességével foglalkozni, sem a történetem drámai ívével. Sam érdekelt, aki öt percre elterelte a figyelmemet a sóvárgásról.

Ennek ellenére követtem a másik teremben, ahol már hatan beszélgettek az irodalom legújabb remekeiről a gőzölgő kávé felett. Laza egyetemistafiúk felgyűrt ingben, keresztbe tett lábbal lapozgatták az agyongyűrt, szétfirkált kézirataikat. Mellettük kettő, sminkeletlen, elvont lányka ült, mind a ketten megsárgult lapú könyveket forgattak a kezükben. Sam üdítően szép és feltűnő volt hozzájuk képest.

A kabátomat a székre terítettem. Letettem a mappát, amiben egy két napja írt novellám pihent. Kivettem a nyomtatott lapokat, mire Sam óvatosan megérintette a kezemet. Összerezzentem. A lány mosolyogva a vállamra tette a kezét.

– Nem akartalak megijeszteni – suttogta. – Megnézhetem?

Bólintottam Sam felé, aki összeráncolt szemöldökkel, mély érdeklődéssel kezdte falni a novellám sorait. Sam a történetembe menekült, amíg a többiek más írásokat kezdtek tárgyalni, de mi nem tartoztunk közéjük. Ketten hamarosan külön csoportot alkottunk.

***

Sűrűn zuhogott a szeptemberi eső, a hajamból egyenletesen csepegett az arcomra. A kávézó külső falának támaszkodva csókolóztam Sammel színjózanul. Hosszú órákig beszélgettünk a könyvekről, végletes vitákba merültünk az írásról. Sam nem értette a rémtörténetek iránti rajongásomat, én viszont részletes előadást tartottam neki arról, miért is kellenek ezek az embereknek. Azt merte mondani, hogy annál jobban írok, minthogy rémtörténetekre pazaroljam a tehetségemet.

Aztán elkezdtem a száját nézni, szabályosan ívelt alsó ajkát, és tudtam, hogy meg fogom csókolni. Pont ott az utcai lámpák fojtott fénye alatt, az ütemesen doboló esőben tettem meg, mint egy nyálas romantikus filmben.

Soha, senkivel sem csókolóztam még annyi ideig. Sam néha megszakított.

– Nem írsz nekem olyan novellámat, amiben nincsen semmi vér vagy borzalmas lény? Írj le valami egyszerűt.

Mosolyogva megráztam a fejem. Néztem, ahogy a lány szemüvegére gyűlnek az esőcseppek, és újra megcsókoltam. Belefeledkeztem kávétól keserű, selymes nyelvének érintésébe.

Sam pár perc múlva jutott szóhoz. Akkor már a belsőm remegett az izgalomtól, úgy éreztem, azonnal elmennék, hogyha ott hozzám érne. De ő nem tett olyat, csak óvatosan simult nekem az esőben, végigsimította az arcomat és a számat. Nem mondta, hogy menjek fel hozzá, túlzottan rendes lány volt ahhoz.

– Meghívhatsz vacsorázni – azzal a farmeron zsebébe csúsztatta a papírra firkantott telefonszámát. Felsóhajtottam az érintéstől. Én már jóval előbb megadtam neki a számomat.

Egy újabb hosszú, kínzó csók után magamra hagyott a mellékutca sötétjében. Sokáig szívtam magamba a füstös szeptembert. Figyeltem az elhaladó embereket, hagytam, hogy a testem újra lenyugodjon. Élveztem a hullámokban végigterjengő kielégítetlen izgalmat, amely összekeveredett a város esti fényeivel.

***

Egy hét múlva a hárman ültünk a kanapén A szellemhajót néztük a tévén. Amy lépten–nyomon a szürke takaróval takarta el a szemét. Rengeteget fészkelődött, néha bocsánatokat mormolt felém, amikor oldalba rúgott, de én nem Amyre gondoltam, hanem arra, hogy milyen lenne, ha lenne itt még egy lány. Még egy lány, aki hozzám tartozik. Vajon kijönne Amyvel? Szívesen nézné velünk A szellemhajót? Ugyanúgy hozzám bújna, mint Amy a bátyámhoz?

Összecsavarodott a gyomrom a gondolattól. Először néztem sóvárogva a bátyámra, ahogy mosolyogva húzta Amy fejére a takarót egy egyáltalán nem félelmetes jelenetnél, mire a lány dühösen tiltakozott.

Hangosan rezegni kezdett a telefonom az asztalom, amit Chris könnyebben elért. Ránézett a kijelzőre, és felém nyújtotta a készüléket.

– Sam.

– Váó – vigyorodott el Amy. – Gondolom, valami lány! Vedd fel!

Sam nem először hívott az előző találkozásunk óta, de egyszer se vettem fel a telefont. Ledobtam a készüléket az asztalra, és hagytam, hogy tovább rezegjen.

– Nem veszed fel? – kérdezte Chris. Már régen leállították a filmet, hogy kitüntethessenek teljes figyelmükkel.

– Dehogy veszem! – nevettem fel. – Egy csaj az egyetemről, aki egyáltalán nem tetszik, de folyamatosan hívogat.

– Ó, szegény David! A népszerűség átka. Felvegyem neked következőleg, és mondjam, hogy téves?

– Majd szólok, amikor hív – bólogattam.

Este kilenckor a nappali kanapéján olvasgattam egy írástechnikai könyvet. Sokszor elvándorolt a figyelmem, kinéztem az esőáztatta ablakon. Fájdalmasan sokszor gondoltam Sam hatalmas barna szemére és okos mondataira az elmúlt egy hétben. Kerestem a kampuszon, de titkon reméltem, sohasem fogom újra látni.

Nem akartam büntetni saját magammal. Nem akartam kinyílni, de előtte muszáj lett volna. Meg akarta volna ismerni a belső világomat, ami senkire sem tartozott.

A drogos sóvárgást felváltotta egy általános sajgás, egy olyan űr, amit még a könyvek sem tudtak betölteni.

A telefonom újra csöngeni kezdett az asztalon. Arra gondoltam, hogy felveszem, elnézést kérek, elviszem vacsorázni, csak hogy halljam még egyszer a hangját. Aztán bemutathatnám a bátyámnak, írhatnánk közösen éjjelente hallgatva a szeptemberi esőt. Talán enyhítene a szorító fájdalmon, talán leemelne rólam egy pár súlyos terhet, amit a sötétben a fülébe súgnék.

– Amy Forester. Nem, itt nincs semmilyen David – kacsintott rám a Amy a konyhából. – Semmi gond.

Letette a telefont, és visszadobta az ölembe a mobilomat.

– Mindig életet mentesz, Forester!

– Tudom, mi is lenned veled nélkülem?

– Fogalmam sincs – sóhajtottam fel.

Pár perc múlva elnéztem Amyt, ahogy cicanadrágjában és passzos trikójában pakolja a helyére az edényeket. Ő legalább az enyém volt minden kockázat nélkül.

Újra Samre gondoltam, és örültem, hogy megkíméltem őt saját magamtól. Sohasem működött volna, ebben biztos voltam.

De egy dolgot mégis megtettem. Előrántottam egy papírt, és elkezdtem leírni ezt a novellát. Csak, hogy megmutassam, hogy nem csak rémtörténetet tudok írni.

2016.02.08.

Leave a Reply

Your email address will not be published.