Szaszkó Gabriella: A szürke ember – novella

Úgy döntöttem, hogy ma megosztok veletek egy rövidke novellát, amit még 2015 szeptember végén írtam. Valószínűsítem, hogy egy Bizzariumos cikk adhatta a háttérét, de már pontosan nem emlékszem, mi is volt. A novellaírást a legjobb írós gyakorlatnak tartom, akkor is, ha mostanság egyre kevesebb időt fordítok rá (azért igyekszem). Ilyenkor kisebb gondolatokkal/hangulatokkal tudok eljátszani, amit nagyon szoktam élvezni.

Jó olvasást hozzá ehhez a rövid és remélhetőleg kissé hátborzongató darabhoz 😉

A szürke ember

Őszi szellő csókolta meg a tengerpart hűvös homokját. A zavaros víz az ég haragos szürkéjét tükrözte vissza. A homokban álló alak szinte egybeolvadt a tenger és az ég árnyalatával. Tekintetét sötét kalap árnyékolta, ruhái egyenletesen lengedeztek a szélben. Többször is önkénytelenül megérintette kabátja zsebét, lába néha mélyre süppedt a homokban, de töretlenül haladt előre.

Egy messzi szikla tetején egy kisebb fiú távcsővel kémlelte a partot házukhoz közel. A nézelődésben csak az éles szél zavarta meg, belesodorta szemébe szőke haját, amit dühösen söpört ki onnan.

– Anya! – ordított be a házba, de a hangját elnyerte a tenger hullámzó moraja.

Újra a távcsőbe nézett a viharos tengerre, ahol a hullámok egyre magasabbra csaptak. A szél süvítésének hangja betöltötte az üres partot, de a szürke ember csak menetelt előre. A fiú letette a sziklára a távcsövet, majd újra szólította az anyját, aki percek múlva idegesen jelent meg odakint.

– Gyere be! Veszélyes lehet most kint lenni!

– Nézem, hogy mikor jön a hurrikán – fonta össze a kezét a fiú. – Tudod, mint a Viharvadászok. Képet akarok csinálni róla! – mutatta fel a fényképezőgépet.

– Nagyon remélem, hogy ezt viccnek szántad. Gyere bezárkózni!

A környéket már a nap elején kiürítették a hurrikán közeledése miatt. Édesanya és fia csak a biztonságos pince miatt maradt otthonában. A kisfiú a part felé mutatott, miközben az ég lassan feketére színeződött.

– De valaki járkál a parton!

Az anyuka erősen megrázta a fejét. Tekintetéből egyre inkább türelmetlenség sugárzott, de közelebb lépett a sziklához. Összeszűkítette a szemét, ahogy meglátta a szürke ember alakját a parton.

– Add ide a távcsövet!

A fiú gyorsan engedelmeskedett, izgatottan felugrott a szikláról.

– Ugye, mondtam?

A fiatal anya idegesen engedte le a távcsövet. A távolba nézett és összefonta magán a kabátját. A viharos szél áthatolt bármilyen vastag ruhadarabon.

– Túl távol van, nem hallaná, hogyha kiabálnánk neki – mondta maga elé.

– Akkor lemegyek, és szólok neki!

– Szó sem lehet róla. Nagyon veszélyes!

A partot lassan elöntötte a sötétség, a tenger feketén nyaldosta a homokot. A kabátos ember megtorpant a vizes földön. Egyik kezével belenyúlt a zsebébe, ahonnan egy apró ékszeresdobozt húzott elő.

– Mit csinál? – kérdezte a nő, mivel fia újra megkaparintotta a távcsövet.

– Fogalmam sincs, de nem úgy néz ki, mint aki el akarna bújni.

A szél akkora lökéshullámot indított, hogy a fiú majdnem kiejtette a kezéből a szerkezetet.

– Muszáj lesz bemennünk, nem tudunk semmit tenni.

A fiú felpattant a szikláról, majd gyors ütemben ugrálni kezdett, kezét a feje felett lengette. Hangosan üvöltött, de hangját a szél nem sodorta messzire. A hullámok haragos morajlása betöltötte a part minden szegletét.

A fiú megtorpant, amikor a szürke alak teljes nyugalommal süllyedni kezdett a homokban. Anyja önkénytelenül a vállára tette a kezét. Döbbenten nézték, ahogy a férfit magával ragadja a tengerpart, és teljesen eltűnik a nedves, cuppanós sárban.

A szél lecsendesedett egy pillanatra. A hullámok morajának hangja maradt csak, amely gyors egymásutánban az ismeretlen férfi hűlt helyét simogatta.

A fiú megrázta a fejét, szorosan magához ölelte a távcsövet. Kék szeme kiugrott lefehéredett arcából.

– Az nem lehet, hogy eltűnt! Te is láttad? – fordult az anyjához, aki tátott szájjal bólogatott

Nem volt szél többé, elhalt a távolban, hiánya a veszély közeledtét jelentette. Édesanya és fia a szürke sziklaszirten nézték a partot, amikor a közeli messzeségben megjelent a hurrikán szabályos, földöntúli szépségű tölcsére.

Kikerekedett szemmel néztek szembe a forgószéllel, majd az anyuka kézen ragadta fiát, és a lehető leggyorsabban a közeli házuk biztonságába rohantak. Magukra zárták a pince ajtaját, ahol régi viharlámpa szolgáltatta a fojtott fényt.

Egymást szorosan karolva, némán hallgatták a hurrikán pusztítását. Csak a süppedő, eltűnő férfit képét látták maguk előtt, aki némán engedte, hogy magával ragadja a mélység.

A viharlámpa lassan kihunyt az éjszakában. A hideg pincét elöntötte az átnedvesedett falak penészes szaga, a takaró és a másik testének melege teremtette meg a hamis biztonság látszatát. A hurrikán odakint tette a dolgát, elsöpörve minden emberit, hogy visszakövetelje magának a természet rendjét. A fiú és az anyja halkan elszenderedtek a tompa morajlás ritmusos ütemére.

Aztán egyszerre csend lett.

****

Elgémberedett tagokkal léptek ki a felszínre. A napfény megvilágította a táncoló port a nappaliban. Néhány tárgy felborult, pár kép megadta magát, de a ház belseje szinte teljes épségében ragyogott.

– Nem is volt olyan nagy vihar, mint gondoltam – sóhajtott fel az anya, nem akarta bevallani, hogy attól rettegett, hogy a ház maga alá temeti a pincét, elzárva a szabadulás útját.

– Nagy vihar volt – szólalt meg elbicsakló hangon a fiú, amikor kinézett az ablakon. Gépies léptekkel indult az ajtó felé, anyja némán követte.

Odakint egy fojtott sikoly hagyta el a fiatal nő száját, a fiú szeme megtelt könnyekkel. A szomszédságban egyetlen ház sem maradt épségben, szinte mindegyiket a földdel tette egyenlővé a hurrikán. A szélcsendben csak a fojtott földszagot lehetett érezni, a tenger kéken szikrázott fel a felhőtlen égre. A természet néha visszaköveteli a jussát.

– Miatta volt – szólalt meg a fiú. – A szürke ember miatt.

Anyja kérdő tekintettel nézett rá, mire a fiú halkan folytatta.

– A pincében a fülembe súgta, hogy megvéd bennünket.

2015.09.22.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.